7.
rész
Egészen reggelig
gondolkodtam, újra és újra lezajlottak fejemben az este történtek, mérlegeltem
a helyzetemet, és a lehető legtöbb megválaszolatlan kérdést feltettem magamban.
Végül arra jutottam, ha valóban le akarom állítani a gyilkosságokat, nincs más
választásom: Ravi segítségét kell kérnem.
Mikor megcsörrent
az ébresztőórám, csak szemet forgatva nyomtam ki és ültem fel az ágyamban. Még
most is borzasztóan fájt a vágás, de Ravi olyan precízen varrta össze a sebet,
hogy amaz már most gyógyulófélben volt. Noha nem ez volt a természetfeletti
képességem, de az évek során annyi sérülést szereztem, hogy a testem sokkal
gyorsabban reagált ezekre, mint az átlag emberek.
Elmentem
fürdeni, majd friss kötést tettem a sebemre, gyorsan felöltöztem a
munkaruhámba, és megcéloztam a konyhát. Az étel ínycsiklandó illata megcsapta
az orromat, és Jacksont láttam sürögni-forogni a konyhában. Nehézkesen ültem le
az asztalhoz, és miközben hangosan köszöntem neki, töltöttem magamnak egy csésze
kávét.
- Jobban vagy? –
tette le elém a szokásos pirítósomat, ezúttal sokkal több zöldséggel. – Mi
történt veled tegnap?
Mielőtt
válaszoltam volna, elkezdtem enni. Fogalmam sem volt, hogy Jacksont mennyire
avassam bele mindabba, ami velem történt. Alapból a nyomozáshoz nem sok köze
volt, habár sokat segített és informálódott a kedvemért. Azonban nem tudtam,
mennyire megbízható Ravi, és ha esetleg mégis van valami hátsó szándéka, nem
akartam, hogy a legjobb barátomnak is baja essen.
Azonban hazudni
se hazudhattam neki, mert tudta jól, mikor nem mondok igazat.
- Csak volt egy
kisebb balhém az este, és nem úsztam meg én se, de ne aggódj, egyáltalán nem
súlyos – erőltettem egy mosolyt az arcomra, miközben a lehető leghihetőbben
próbáltam előadni, hogy az ég-világon minden a legnagyobb rendben van.
Félretettem a gondolataimat, és inkább arra koncentráltam, hogy lenyomjam a
torkomon azt a sok zöldséget, amit egyáltalán nem szerettem.
- Legközelebb
jobban vigyázz magadra, oké? Nem szeretném, ha egy napon a legjobb barátom úgy
állítana haza, hogy halott – mondta kissé viccesen, ám pontosan tudtam,
mennyire aggódik miattam, és hogy mennyire utálja, amikor éjjelente kint
maradok. Biztosan ijesztő lehetett számára, amikor csupa véresen és feldagadt
arccal állítottam haza. Ha elveszít engem, nem marad senkije sem.
- Értettem,
főnök! – vigyorogtam rá, és bekaptam az utolsó falat reggelit is. – Ideje
indulnom. Te is jössz?
- Nem akarsz ma
is itthon maradni? Ilyen állapotban?
- Jól vagyok,
nyugi. Csak egy karcolás volt.
Jackson végül
rám hagyta a dolgot. Nem árultam el neki, hogy a sebem valójában rettenetesen
fáj, és ha hirtelen mozdulatot teszek, akkor fel is szakadhat a varrat, de nem
akartam, hogy feleslegesen idegeskedjen.
A munka aznap
valahogy sokkal unalmasabban telt, mint eddig, és nem is igazán élveztem.
Próbáltam kedves lenni a vendégekkel és mosolyogni, de mindez csak megjátszott
volt, és ez rettenetesen érződött rajtam. A főnököm meg is szidott párszor, hogy
ne legyek ilyen, különben hazaküld, de akkor is nehezemre esett odafigyelni.
Teljesen máshol
jártak a gondolataim. Még most sem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy
Ravi segítségét kell kérnem. Ez még talán nem is volt akkora baj, mert az volt
a célom, hogy pontot tegyek a gyilkosságok végére. Sokkal jobban
foglalkoztatott az, vajon mit tud Ravi a nagybátyámról, és én erről miért nem
tudok? Tudtam, hogy felesleges ezzel fárasztanom magamat, hisz Ravi fel fog
keresni, amint úgy látja jónak.
És nem is
kellett sokat várnom rá.
Kora délután,
mikor a legtöbben már végeztek az ebéddel, és mikor éppen pangás volt az
étteremben, belépett egy fickó hozzánk. Leült az asztalhoz, én pedig egyből
vittem is neki az étlapot. Az illető, aki az asztalnál ült, Ravi volt.
- Te mit keresel
itt? – Kérdeztem meglepődve, és ez hangomon is igencsak érződött, ugyanis
kicsit hangosabban sikerült feltennem a kérdést, mint terveztem. A kollégám a
pultban gyanúsan nézett felénk, de hogy eloszlassak mindenféle kételyt, leültem
vele szembe, mintha Ravival jó barátok lennénk. – Örülnék, ha nem jelennél meg
csak így itt!
- Miért? Én csak
egy átlagos vendég vagyok – tárta szét karjait, miközben hátradőlt a széken, és
ajkait félmosolyra húzta. – Talán feszélyezve érzed magad?
- Egy cseppet
sem, csak nem szívlelem a képedet.
- Látom, még
mindig nem bízol meg bennem – kivette a kezemből az étlapot, és lapozgatni
kezdte.
- Miért, te
fordított esetben nem kételkednél? Nem adtál okot a bizalomra, ellenben egy
ideje követsz és figyelsz engem. Szerintem ez egyáltalán nem bizalomgerjesztő.
- Igazad van. De
tegnap este megmentettem az életed. Nem gondolod, hogy ez jelent valamit?
- Azt gondolom,
hogy ezt azért csináltad, hogy az adósod legyek. Szóval… térjünk a tárgyra: mit
akarsz pontosan?
- Egy tál
bibimbapot kérnék és egy üveg sojut! – adta vissza az étlapot, majd, mint aki
jól végezte dolgát, összekulcsolta ujjait és kinézett az ablakon.
- Ne szórakozz,
Ravi, tudod, mire gondolok!
- Persze, hogy
tudom – nézett rám vigyorogva, látszólag jókedvű volt, és nagyon évezte a
helyzetet. – De nem hiszed, hogy majd itt fogunk akármiről is beszélgetni, ugye?
Szóval? Ehetnék végre?
Nem válaszoltam
semmit, csak egy lenéző pillantással méltattam. Felálltam az asztaltól, leadtam
a rendelését, és amint elkészült az étel, odavittem neki. Amilyen durván csak
lehetett, ledobtam elé a bibimbapot, de Ravi egyáltalán nem vette zokon.
- Nesze! –
Tettem hozzá, és már el is húztam a csíkot.
- Hé, pincér! –
kiáltott utánam, és nagyot sóhajtva, de visszafordultam. Nem akartam balhét a
munkahelyemen, és az első szabály amúgy is az volt: mindig a vendég az első.
Lehet, hogy Ravi nekem egy senki, de az étteremben ő akkor is egy vendég.
Visszalépdeltem
hozzá, miközben erőltetett vigyorral rámosolyogtam.
- Miben
segíthetek, uram? – kérdeztem nyájasan, és annyira undorodtam ettől az
egésztől. Szerettem itt dolgozni, de ez az ember a mai nap elvette az
életkedvemet.
- Ha végeztél
itt, találkozzunk ott, ahol tegnap – felelte egészen halkan, és komolyan,
miközben jóízűen falatozott.
Nem mondott
többet, hiába vártam másodperceket, így mielőtt ismét visszamentem volna a
pulthoz, csak ennyit mondtam:
- Nagyon ajánlom,
hogy legyen értelme odamennem.
A munka ezután
még lassabban telt, mint eddig, főleg, miután Ravi távozott az étteremből. Utána
akartam menni, és mielőbb beszélni vele, de nem tehettem. Nehezen vallottam be
magamnak, de rettenetesen kíváncsi voltam, mit is akar pontosan ez az idegen.
Izgatott voltam, mint egy kisgyerek, a szívem hevesen vert, és utáltam ezt az
érzést, mert ez is csak azt mutatta, hogy Ravi irányít. Olyan információ
birtokában volt, ami engem bosszantott, mert előnye származott belőle, és ez
egyáltalán nem tetszett. Nem volt semmim, amivel visszavághatnék, ami pedig
engem alacsonyított le.
Ráadásul a
helyzetemet az se könnyítette, hogy továbbra sem tudtam, megbízhatok-e benne,
vagy ma este halottként végzem ott a parton, mert esetleg feldarabol.
A főnököm
hamarabb elengedett, mint hittem, ugyanis nem volt megelégedve a mai
teljesítményemmel. Hogy ne vonjon le a béremből a mai kedvtelenségem és
unottságom miatt, el kellett mondanom neki, hogy megsérültem, és azért voltam
ilyen, és természetesen ezerszer bocsánatot kellett kérnem. Ezután pedig szépen
hazaküldött, hogy pihenjem ki magam, és megfenyegetett, hogy még egyszer ne
forduljon ez elő, különben könnyen munka nélkül maradhatok.
Jacksonnak írtam
egy üzenetet, hogy korábban végeztem, ellenben találkozom egy ismerősömmel, így
nem tudom, mikor érek haza.
A nap már
lemenőben volt, az ég azonban még világosan ragyogott. Egy padon feküdtem; jobb
karom a fejem alatt pihent, míg a bal kezem a mellkasomon, lábaimat pedig
felhúztam, nehogy lelógjanak a földre. Felettem egy hatalmas fa terült el, ágai
csupaszak voltak, csak néhány száraz levél himbálódzott az utolsókat rúgva. A
barna csíkok egymásba fonódtak, átkarolták egymást, s úgy szelték át az eget,
és felettük, jóval magasabban madarak szálldostak. Nyugtató látvány volt a
természet egyszerűségét és könnyedségét csodálni, egészen addig, amíg valaki
hirtelen mellém nem lépett.
Ravi volt az,
fejére most is kapucnit húzott, majd egy gyors pillantás után, arrébb lökdöste
a lábaimat, és leült mellém.
- Hé! –
Kiáltottam rá, majd nagy nehezen ülő helyzete tornáztam magam. – Rohadj meg!
- Azt hittem,
kilencig dolgozol.
- Elengedtek
előbb – kinyújtóztattam karjaimat, majd törökülésbe ültem.
Végignéztem
Ravin, és valamiért egyáltalán nem tűnt ijesztőnek. Sőt, kifejezetten most egy
átlagos, magányos srácnak hatott. És ahogy így ültünk egymás mellett,
csendesen, arra gondoltam, már csak a sör hiányzik a kezünkből, és pontosan úgy
néznénk ki, mint két haver, akik éppen lelkiznek.
Megráztam a
fejem ettől a gondolattól. Mi az isten van velem? Ravit utálnom kell, mert egy
gyilkos. Még ha olyan embereket öl, akik szintén rosszak, attól még ő is csak
egy gyilkos. Én pedig éppen vele barátkozom. Teljesen megőrültem.
- Szóval? Mit
akarsz te tőlem?
- Mondtam már.
Segítek neked.
- Jó, ne
játsszuk ezt, kérlek! Te kerestél fel engem, neked kell az én segítségem. De
mindegy is, nem ez a lényeg. Amit tudni akarok, hogy mégis honnan a fenéből
ismered te a nagybátyámat?
- Nemrég
megkeresett, hogy segítsek neki.
- Nemrég? A
nagybátyám egy éve halott.
- Tévedsz. Nem
halt meg. Jaejoong nagyon is életben van
