2016. szeptember 11., vasárnap

Érdekességek

Érdekességek

  • Az ötlet 2015. december 24-én merült fel.


  • A történetet 2016. szeptember 10-én fejeztem be, vagyis összesen 8 hónapig és 17 napig dolgoztam rajta.


  • Körülbelül 67 oldalt foglal magába.


  • Az ötletet két film adta: a Colombiana című film és a Hősök című sorozat. Az előbbit karácsony napján néztem, de csak egy jelenetet láttam belőle (a prológus), míg az utóbbi annyiban segített, hogy mindenképpen akartam írni egy természetfeletti képességgel rendelkező történetet (nem mintha még nem lett volna ilyen XD). Egyébként innen vettem az ötletet Jackson és Ravi képességéhez, bár Raviét kicsit felturbóztam.


  • Eleinte legalább öt-hat szereplősre terveztem a történetet, de végül rájöttem, hogy tök felesleges lenne, így végül maradt a négy.


  • Azon is gondolkoztam, hogy a főszereplő fiú vagy lány legyen, de akartam egy kis újítást, és nem akartam szerelmi jelenetekbe bonyolódni, ezért nem volt kérdés, hogy fiú lesz.


  • Taehyung, Jackson és Ravi karaktere adott volt, egyedül Jaejoongé nem.


  • A nagybácsi szerepére több személy is szerepelt lehetőségként, mint például Yongguk (B.A.P.), Zico (Block B), Jonghyun (CN Blue), Myungsoo (Infinite) és egy BTOB tag. Végül Jaejoong mellett döntöttem.


  • A történet címe nem tudom, honnan jött, egyszerűen csak ez ugrott be, és ennél is maradtam.


  • Mint ahogy említettem, az alaptörténet a Colombiana című filmé (egy kislány (nálam fiú) családját a szeme láttára megölik, és ezért bosszút esküdik, a nagybácsi meg felneveli). Minden más saját ötlet, bár fogalmam sincs, hogy a film hogyan végződött, mert nem néztem végig.


  • Tervben volt, hogy jobban kitérek a képességekre, főként Raviéra akartam nagyobb hangsúlyt fektetni, de végül ez elmaradt. Egyrészt, mert írás közben ezt teljesen elfelejtettem, másfelől pedig rájöttem, hogy felesleges lenne, hisz nem ezen alapult a történet.

  • Eleinte nem akartam beleírni Minseot se, de gondoltam nagyobb kicseszés lenne, ha a barátnőjét is megölték volna, és mivel nem akartam sokat agyalni női neveken, ezért választottam Minseot, akit nagyjából sokan ismerhettek már az írásaimból.

  • Az első jelenet, amikor Ravi és Taehyung találkozik, a Han folyó partján lett volna, és ott esnek egymásnak. Azért nem alakult így, mert valójában ezt a találkozást megálmodtam, de mire eljutottam odáig, hogy megírom, elfelejtettem, hogy én ilyet álmodtam, és ezért másként írtam meg.

  • Ravi azért ametiszt kristállyal gyógyította Jacksont a fejfájása miatt, mert az ametiszt kristály enyhíti a fájdalmakat, köztük a fejfájást is.

  • A legtöbb mindenhez nem tudom, honnan jött az ötlet, egyszerűen írás közben így alakult. Erre mondják azt, hogy a történet önmagát írja, és mi írók, csak eszközök vagyunk.^^

  • Az eredeti verzió szerint úgy alakult volna a történet vége, hogy Taehyung tudathasadásos és ennek következtében teljesen megőrül, és elszabadul a pokol, lesz vérengzés, és biztosra mehetünk abban, hogy ő a gyilkos. Viszont a huszadik rész megírása közben (amikor Taehyung okokat ad arra, miért lehetnének a többiek is gyilkosok) eldöntöttem, hogy márpedig én nyitva hagyom ezt a kérdést, hisz ez sokkal helyénvalóbb lenne, jobban passzolna a történethez. Meg persze ezzel az olvasóim is jobban kikészülnek. Azért szeretlek titeket. :P

  • A legeslegutolsó sorok, melyben megtalálják Taehyung holttestét, az összevarrt szemekkel, még annyira sem volt betervezve, de gondoltam, ha már eddig sem volt tiszta, akkor még egy ilyen utolsó kis csavarral összezavarok mindent. Ehhez egyébként egy nagyon kedves ismerősöm adott ötletet, amikor véleményt írt a huszadik részhez, melynek egy része így hangzott: "Én abba is belegondoltam, hogy mi van, ha egyikük sem a gyilkos, csak mindenki itt arcoskodni akar, hogy na majd ő jól megoldja, mert mindenkinek szánalmas az élete, és ki akarja tölteni valamivel, de túl béna ahhoz, hogy igazán belemenjen a nyomozásba, ezért elkezd a szeretteire ujjal mutogatni, és ilyen őrült káosz lesz a vége."


További érdekességekről nem tudok beszámolni, de ha esetleg van kérdésetek bármihez illetően, nyugodtan tegyétek fel, és megpróbálom megválaszolni. ^^ 

2016. szeptember 10., szombat

Epilógus


Epilógus


(Ehhez a részhez a VIXX - Fantasy piano verzióját ajánlanám, vagy bármilyen zongora alapú dalt.)


Válasz helyett Jackson elém lépett, és leült abba a székbe, ahol korábban Jaejoong foglalt helyet. Igyekezett higgadt maradni, de érzései így is kiültek arcára. Gyötörte a bűntudat, és a fájdalom.
- Sajnálom, Taehyung – mondta végül remegő hangon. – Tényleg nagyon sajnálom.
- Mit is pontosan? Hisz gyilkos vagyok - Nevettem fel, mint aki nem tudja, miről van szó. – Egyébként meg nem ismerlek.
 Én magam sem voltam biztos abban, hogy ez egy szerep, amit eljátszok, vagy tényleg idegenek számomra. Közös volt a múltunk, közös emlékekkel, megannyi szép élménnyel, és rajtuk kívül sosem volt másom. Most mindezt kiszakították belőlem, mindezt beszennyezte a hazugság mocskos és ragacsos hálója, és többé nem éreztem azt, hogy bennünk valaha volt bármi közös is.
- Mindent. Hogy elárultalak, hogy nem voltam elég jó barát, ezt az egészet, ami történik – tárta szét karjait ingerülten, majd egy sóhaj kíséretében megrázta a fejét.
- Mindezt azért mondod, mert azt reméled, ettől könnyebb lesz, és kevésbé leszel bűnös. De nem fog változni semmi. Én sosem bocsátok meg – gúnyosan elvigyorodtam, és lassan kifújtam a bent tartott levegőt.
- Mindent sajnálok, még azt is, amit most fogok tenni – vett egy nagy levegőt, majd egy hatalmasat nyelt, és bizonytalanul nézett a szemeimbe. Közelebb hajolt hozzám, majd könnyes szemekkel folytatta. – Taehyung. Azt szeretném, ha végeznél magaddal.
Először le sem esett, amit mondott. Felnevettem, immár sokadjára, eszelősen, és őrülten, majd ahogy tudatosult bennem, miért mondja ezt, lassan alábbhagyott a kacajom, és elképedve meredtem rá. Arcom eltorzult az undortól, és azokban a percekben megbántam, hogy valaha segítettem Jacksonon, hogy valaha sajnáltam és szántam őt a sorsa miatt.
- Hogy te mekkora egy rohadék állat vagy. Mekkora egy féreg, egy álszent pöcsfej, egy utolsó, senkiházi, mocskos dög. Komolyan remélem, hogy a lelked a pokolban fog megrohadni, és életed minden pillanatában bánni fogod az utolsó szavaidat – köptem felé a szavakat, és rángatózni kezdtem.
Ki akartam szabadítani magam, ki akartam tépni magamat a fogságból. Nem csak azért, mert az életem múlt rajta, hanem mert nem akartam őket többé látni. Gyűlöltem a közelükben lenni, taszított a közelségük, és attól féltem, ha tovább maradok velük egy légtérben, engem is megfertőznek a kegyetlenségükkel, a saját létükkel, és olyanná válok, mint ők.
Ravi erőteljesen fogta le karjaimat, nem hagyott mozdulni. Arcon köptem, és igyekeztem mindenfelé rúgkapálni, kis híján fel is borultam székestül, de túl szorosan és túl stabilan szorított le. Üvölteni kezdtem, őrjöngeni, ahogy csak bírtam. Mélyről jövően jött, egészen a lelkem legapróbb zugából, az ötéves énemtől, aki a keserűség és a fájdalom fogságában rekedt. Ordított mindegyik felem, minden egyes porcikám, akit veszteség ért egész életem során. Kitört belőlem az, ami gyerekkorom óta felgyülemlett bennem, elraktározódott, érlelődött, és a megfelelő alkalomra várt, hogy kitépje magát a vasláncok közül. Szemeim vérben forogtak, ujjaimmal a szék karfáját kaparásztam, a körmeim pillanatok alatt letörtek és vérezni kezdtek.
- Azt szeretném, ha véget vetnél a saját életednek – ismételte meg Jackson immár határozottabban, nem szakítva meg a szemkontaktust.
Becsuktam a szemeim, és tovább kiabáltam, dobáltam jobbra-balra testem, mindhiába.
Jackson nem csak elárult, de hazudott is nekem. A képességét tudta használni. Ha nem is mindig, de az utóbbi időben biztosan megtanulta irányítani.
Gondolat elültetés.
A legjobb barátom volt, és most mégis megölni készült.
- Miért? Mégis miért én? – Tettem fel ordítva a kérdést.
- Mert gyilkos vagy.
- Ti vagytok a gyilkosok! – Kitéptem az egyik karom a kötelek alól, aminek következtében hangos roppanással el is tört a csuklóm, de nem érdekelt. Gyomron vágtam Ravit, aki a hirtelen jött ütéstől összegörnyedt, ám nem elég időre. Mielőtt bármit cselekedhettem volna, ő ismét lefogott, erősen markolva meg törött kezemet. Újból őrjöngeni kezdtem.
- Teljesen mindegy, hogy te vagy mi vagyunk a gyilkosok. A végén ez már úgysem számít – suttogta a fülembe Ravi, és ahogy arcába pillantottam, jeges rémület lett rajtam úrrá. Ha valaki, ő élvezte a helyzetet, és egy cseppet sem sajnálta, hogy olyan valakit akarnak megölni, aki még csak tisztában sincs a tetteivel.
Jackson a két keze közé szorította arcomat, és maga felé fordította a fejemet.
- Azt akarom, hogy öld meg magad – parancsolta, és hirtelen egy nagy villanást éreztem magamban, majd minden megszűnt létezni.
Mintha elvágták volna bennem azt a köteléket, amivel az élethez kapcsolódtam.
Megmerevedtem. Tekintetem érzelemmentessé vált, és abbahagytam az üvöltözést, a rángatózást. Lecsillapodtam. Élőhalottá váltam.
Odabent, a testemben, nem létezett semmi, csak az üresség. Se sötétség, se fájdalom, se szenvedés. Se boldogság, se öröm, se szeretet. Semmi. Minden érzés eltűnt, minden emlékem törlődött, és nem érzékeltem a külvilágot. Nem tudtam többé, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok, hogy hogy hívnak, hová tartozom, mi történt velem eddig, és kik ácsorognak előttem.
Egyedül csak egy mondat visszhangzott bennem: Öld meg magad.
Ravi tétován, de levette a másik kezemről is a kötelet. Lomhán ölembe húztam kezeimet, de mintha nem is én lettem volna. Utána sokáig nem moccantam. Egy ideig csak üldögéltem magamban, csendben, mozdulatlanul. Meredtem előre, pislogás nélkül, de nem gondoltam semmire. Nem voltak gondolataim.
Jaejoongék körbeálltak és szánakozva figyelték szabályos lélegzetvételemet. Talán megkönnyebbülés volt számukra, hogy többé nem okozok kárt se magamnak, se nekik. Ez volt az a pont, amikor fellélegezhettek: a nehezén túl voltak. Hitték ezt ők. De az igazi küzdelmek csak azután kezdődnek, mikor rájönnek, már nincs visszaút.
Egyszer csak felkeltem, és kisétáltam a szobából. Nem jöttek utánam.
Nem néztem se jobbra, se balra, azt se tudtam, hol vagyok pontosan, hogy hová tartok éppen, mégis céltudatosan törtettem előre. Lassú tempóban haladtam az utcákon, mint akinek megannyi ideje van még; könnyedén léptem rá a zebrára piros lámpánál, és majdnem elcsapott egy autó, tovább haladva pedig nekimentem az embereknek, akik káromkodva kiáltoztak utánam. Felszálltam egy Incheonba tartó buszra, jegy nélkül, és megannyi szabályt szegtem meg azokban az órákban. Mindebből semmit nem érzékeltem, fel se fogtam, mekkora veszélybe sodortam az életemet.
Az egyik elhagyatott kikötőhöz értem. Messziről megéreztem a tenger sós illatát, melyet a közelgő vihar szele magával hozott. Gyönyörű látvány volt. A Nap lemenőben volt, éppen felöltötte magára vidám pizsamáját; a narancssárga és a rózsaszín árnyalataival festette be az ég alját. A művészek erről órákat tudtak volna zengeni, nekem azonban ez semmit sem jelentett. Nem volt se szép, se csúnya, csak úgy… létezett.
Felmásztam egy elhagyatott toronyugráshoz használt emelvényre, majd megálltam a szélén. Elnéztem a messzeségbe. Láttam a horizontot, ahol az ég és a föld összeolvad, ahol a földi lét és a mennybéli angyalok találkoznak, de nem tudatosult bennem, hogy lassan én is ott fogok szárnyalni. Soha nem hittem abban, hogy létezik nálunk hatalmasabb erő, soha bele sem gondoltam, mi vár ránk a halál után, de ott, azokban a percekben már végképp nem számított.
Lehunytam a szemeimet, kitártam karjaimat, és belevetettem magam a vízbe. Repültem, arcomba csapott a hűs tengeri szellő, és az utolsó emlékképem, mely, ha csak egy pillanatra is, de felvillant előttem, az előző éjszaka volt. Amikor futni indultam a parton, és megcsodáltam a Han folyót, melynek víztükrén ott ragyogott ezernyi csillag. Akkor arra gondoltam, mennyire gyönyörű látvány ez, mennyire tiszta és szívet melengető, mennyire lágy és igaz.
A legtöbben félnek a sötétségtől, mert ismeretlen számukra, tele van rejtéllyel és bizonytalansággal. Pedig a nappal is pontosan ugyanilyen, talán veszélyesebb Bár színes, jókedvet sugároz, és megannyi boldogságot okoz, ugyanakkor egy kétszínű csaló is. Mert nappal hiába vagy boldog, hiába látsz csodákat, mindemellett azt is tudod, hogy mennyi szörnyűség lakozik a világban. Tudatában vagy mindennek, mégis figyelmen kívül hagyod. De a sötétség nem hazudik. Ő nem titkolja, hogy mik zajlanak a komor és kietlen utcákon, félreeső szűk kis sikátorokban. A sötétség tükör elé állít, és a szemedbe vágja, hogy ki vagy valójában, és hogy a világ mennyire álszent és hazug.
A sötétség igaz. És én ezt vittem magammal a túlvilágra.
Én voltam a gyilkos? Vagy a többiek? Esetleg valaki más? Ki tudja? Nincs igazság a világban. Sokszor nem te döntesz a sorsod felett. Megpróbálhatod jobbá tenni a világot, de a végén te is csak egy valaki leszel a sok közül, akit elfelejtenek.

***


A kora hajnali órákban egy holttestet sodort partra a víz Incheon közelében. A rendőrség nagy erőkkel keresi a fiatal, húszas éveiben járó férfi személyazonosságát, és halálának körülményeit. Az már bizonyos, hogy ő egy újabb áldozata annak a sorozatgyilkosnak, aki eddig már közel tíz embert ölt meg. Az áldozat szemeit, ahogy a többi esetben, ezúttal is összevarrták.




____________________________________________________________


Sziasztok!
Ezennel a történet végére értem. Köszönet mindenkinek, aki olvasott és végig velem tartott, remélem, hogy elégedettek voltatok a történettel. Az esetleges helyesírási vagy fogalmazási hibákért elnézést kérek, nem vagyok profi író, sokszor hajnalokban tudtam csak írni, és sokadszori olvasásra sem biztos, hogy feltűntek a hibáim.
Kérlek, ha még nem írtál nekem, de olvastad a történeted, hagyj magad után bármiféle visszajelzést. Mivel író vagyok, és szeretnék fejlődni, sokat számít az olvasóim véleménye, legyen az jó, vagy rossz. Ti mit gondoltok magáról a történetről? Izgalmas volt? Érthető volt? Mi a véleményetek a karakterekről? Kit kedveltetek, kit nem? Mi volt a legváratlanabb fordulat a történet során? Esetleg egy kedvenc jelenet, ami nagyon megmaradt bennetek? 
Remélem, lesznek páran, akik akár itt, akár facebookon bármelyik írós csoportban, vagy a személyes oldalamon, de írtok nekem. Előre is köszönöm, aki megtisztel annyival, hogy leírja nekem a személyes élményét, véleményét.
Ha megtetszett a stílusom, és érdekel még több történet, oldalt nyugodtan válogathattok a többi közül. Akik pedig hű olvasóim, ne csüggedjetek, hamarosan visszatérek egy újabb írásommal.
Köszönöm szépen még egyszer, hogy olvastatok! Ezer puszi nektek <3
Park Minseo


2016. szeptember 7., szerda

HUSZADIK

20. rész

(Ehhez a részhez kivételesen ajánlanék zenét, ami teljesen eltér a stílusától, de számomra mégis élvezhetőbb volt így olvasni. Tehát, ha van kedvetek, hallgassátok a BTS - Butterfly dalát zongora verzióban)


Jaejoong felállt a székből, majd tett egy kört, miközben kinyújtóztatta végtagjait. Én csak ültem, és néztem minden egyes mozdulatát, végigfuttattam a tekintetem rajta és a többieken is, és az egész olyan álomszerűnek tűnt. Nem, ez nem rémálom volt, mert a rémálmaim ennél sokkal elviselhetőbbek voltak. Ez az álom maga volt a valóság. Kegyetlenebb, mint amiről én valaha álmodtam.
Jaejoong néhány perccel később visszaült elém, és ismét beszélni kezdett.
- Nos, most már tudod, hogy én miért hagytalak el, hogy a gyilkosságok között milyen összefüggés van, hogy te varrtad be a szemüket és hogy Jackson többé nem a barátod – foglalta össze nagy vonalakban az előbb hallottakat. Figyelmesen hallgattam, érzelemmentesen néztem rá, de belül eszeveszetten tomboltam. – Azt mondtad, nincsenek bizonyítékaink. Márpedig vannak.
- Mire gondolsz egészen pontosan? – Hangom megremegett, de most az egyszer nem akartam határozottnak tűnni.
- Kezdjük egy egyszerű kéréssel: mit gondolsz, miért volt az, hogy az áldozatok lakásán sosem találtál semmit? – Összefonta mellkasán karjait, és vizslató szemekkel méregetett.
- Honnan tudjam? Nem vagyok nyomozó – horkantam fel.
- Azért, mert folyton magad elől menekültél. Saját magadat követted, azért nem bukkantál rá a gyilkosra.
- Jaejoong, ne már, most tényleg? Hagyjuk már ezt, könyörgöm, ez semmit nem magyaráz meg – hisztérikusan felnevettem, és ha nem lettek volna lekötözve a kezeim, a fejemet fogtam volna ennyi marhaságtól. – Megöltem valakit, majd néhány órával később visszamentem a helyszínre, és semmiről sem tudtam? Ez hülyeség. Amúgy is, a legtöbb időpontban dolgoztam.
- Biztos vagy ebben? Tényleg dolgoztál? Vagy csak te emlékszel így? – Sejtelmesen nézett rám, majd halványan elmosolyodott, és intett egyet Jacksonnak.
Jackson felkelt Ravi mellől a kanapéról, odasétált hozzám, és előhúzott a zsebéből egy lapot. Kinyitotta, majd felém mutatta. Értetlenül meredtem rá, és egyre csak azon járt az agyam, hogy órákkal ezelőtt még aggódtam érte, és megígértem, hogy reggelire a szokásosat készítem neki. Úgy mentem el otthonról, hogy még visszajövök, miközben ő leges legbelül tudta, hogy az lesz az utolsó alkalom, hogy találkozunk.
Mert az volt az utolsó alkalom. Akkor láttuk egymást utoljára barátként.
A hófehér lapra néztem, és végigfuttattam a tekintetem a sorokon.
- Ez a munkahelyedről érkezett. Ma nem mentél be dolgozni, ezért írt neked egy e-mailt a főnököd. Mostanság kevesebbet jártál be, és ha bent is voltál, folyton kifogásokat keresve, egyszerűen csak elmentél. Volt, hogy szó nélkül is. A mai napon kirúgtak a munkahelyedről, Taehyung – vázolta a tényeket Jackson, majd összehajtotta a papírt és visszaült a kanapéra.
Nagyokat pislogva néztem őt, és még mindig nem értettem semmit, csak a fejem kezdett el egyre jobban zsibbadni a gondolatoktól.
- Érted már? – Fordult felém Jaejoong. – Te csak azt hitted, hogy rendszeresen bejársz dolgozni. De amikor az elmédet ellepte valami vörös vagy sötét köd, azokra már nem emlékszel. Talán azt hitted, hogy van alibid, de nincsen.
- Ezt… biztosan csak kitaláltátok. Ti írtátok ezt az e-mailt, ugye?
Választ azonban nem kaptam.
- Következő kérdés: mit gondolsz, miért értesültél Jackson által olyan gyorsan a gyilkosságokról? – Csak értetlenül megráztam a fejem, már meg se próbáltam gondolkozni, érveket felhozni. Nyilvánvaló volt, hogy vesztésre állok, hogy bármit mondok, nem számít, mert ők már mindent gondosan kiterveltek, már olyan mélyen elhatározták, hogy én vagyok a gyilkos, hogy esélyem se lenne meggyőzni őket ennek az ellenkezőjéről. Jaejoong azonnal válaszolt is. – Jackson régóta nekünk, vagyis velünk dolgozik. Egy évvel ezelőtt lettél neki gyanús, akkor kerestük meg őt, és avattuk be a dolgokba. Azért játszotta el, hogy barátok vagytok, illetve azért nem hagyott magadra, mert benne láttuk még az utolsó esélyt. Hogyha veled marad, ha segít neked elkapni a gyilkost, aki te vagy, akkor talán egy idő után abbahagyod, és rájössz, felesleges a bosszú.
Egy merő pillanatig csak bután bámultam rájuk, majd hirtelen kitört belőlem a nevetés. Eszelős volt, mélyről jövő, ami már régóta kikívánkozott. Hátravetettem a fejem, és úgy hahotáztam, miközben döbbent pillantásokat kaptam válaszul.
- Ez az egész… ez az egész egyszerűen hihetetlen – ráztam meg a fejem, két nevetés között, majd tekintetemmel elnéztem az egyik irányba, és hirtelen elhalkultam. Amikor visszanéztem rájuk, már hűvös és jeges volt a pillantásom.
- Ez az igazság, Taehyung – sóhajtott fel Jackson. – Emlékszel a legutóbbi esetre? Túlóráztál a munkahelyeden, és hazafelé beugrottál kajáért. Csakhogy szó sincs itt túlóráról. Eljöttél időben, megölted a legutóbbi áldozatot, akit valószínűleg az étteremben láthattál, majd vacsorára valót vettél és hazajöttél. Vagy emlékszel, amikor hazafelé tartottál autóval, és majdnem elütöttél egy macskát, aki ezután ott pihent az áldozat lakásán? Te azt hitted, hogy sokáig gondolkodtál, és dühöngtél magadban, de valójában akkor is épp kiontottál egy életet.
- Tényleg? És mégis mindezt honnan tudod ennyire biztosan? – Tettem fel a kérdést flegmán.
- Tőlem tudja – emelte a magasba kezét Jaejoong. – Tudok teleportálni. Mindvégig ott voltam melletted, követtelek és figyeltelek. Vagy ha épp nem én, akkor Ravi – bökött fejével az említett irányába.
- Aha, értem, mindent értek. Kérdezhetek valamit? - Kényelmesen hátradőltem a széken, majd kinyújtottam lábaimat. – Engem neveztek gyilkosnak, engem hibáztattok mindenért, miközben pont ti vagytok, akik ezzel az egésszel foglalkoznak. Most akkor hogy is van ez? Üldöztök engem, követtek, mint valami megszállott rajongók, tudtok minden lépésemről, betörtök a magánszférámba, lásd, az e-mailjeim, és akkor még én vagyok az, aki hibát követ el? Ti mégis mit tesztek? Ez már zaklatás! Tudjátok, hogy hangzik ez az egész? Mintha rám akarnátok kenni valamit, amit nem követtem el. Sőt, pontosan ez történik. Akivel itt probléma van, az nem én vagyok.
- Taehyung, kérlek… - szólt közbe Jaejoong, de ráförmedtem.
- Nem, most én beszélek, Jaejoong – emeltem fel a hangom és gyilkos pillantással méltattam. – Ami most történik, az pontosan olyan, mint egy előre kitervelt bűncselekmény. Veletek van a gond, nem velem. Ti vagytok azok, akik elkövették ezeket a gyilkosságokat, és én csak az vagyok, aki elviszi az egész balhét. És milyen bizonyíték van erre? Lássuk csak… Vegyük például elsőként, hogy elég sok mindent tudtok az áldozatokról, a megölésükről, és mindenről, amiről nekem fogalmam sem volt. Olyan részletes leírást adtatok a bűntényekről, mintha ti magatok követtétek volna el. Emlékszel, Jaejoong, amikor az egyik áldozat lakásán otthagytad a gyűrűdet, és én találtam meg? Ez azt jelenti, hogy előttem jártál ott.  Valószínűleg minden gyilkosság alkalmával te vagy valamelyik csatlósod ott járt. Ezek után szerinted nem jogos, hogy felmerül bennem a kérdés, mi van, ha ti vagytok az elkövetők?
Tartottam egy kisebb szünetet, amíg kiélveztem a döbbent arcukat. Noha igyekeztek ezt elrejteni, az én szemem már jól ismerte az emberek minden egyes mozdulatát. Még ha én is voltam az, aki téved, és nekik volt igazuk, egy pillanatra akkor is végiggondolták, amit mondtam, és ez azt jelentette, hogy van igazság a mondandómban.
- Ti azt mondjátok, hogy azért én vagyok a gyilkos, mert túl sok rossz történt velem, mert egy törött lélek vagyok. Ti nem lehettek törött lelkek? Jaejoong… - fordultam felé, ő pedig bizonytalanul nézett rám. - Te is elveszítetted a szeretteid akkor, amikor én, fel kellett hagynod mindennel, az egész életeddel, és csak velem foglalkoztál közel tizenöt éven át. Ez nem vezethet őrülethez? Olyan életet éltél, amit legbelül sosem akartál, amire nem voltál felkészülve, nem élhetted ki a vágyaidat, nem valósíthattad meg az álmaidat, a céljaidat, nem élhettél úgy, mint a veled egykorú fiatalok. Túl hamar kellett felnőnöd. Ez pedig belső feszültséghez vezet, amit igyekeztél elnyomni, de végül csak előtört, nem? Mégis ki volt az, aki eljátszotta a saját halálát? Ne mond, hogy ez normális dolog. Szerintem az nem miattam volt, hanem így akartál menekülni abból az életből, amibe belekényszerültél. Javíts ki, ha tévedek. Egy egészen kicsit biztos, hogy vezényelt ez is, hogy megtedd ezt a lépést, nemde?
Gúnyosan elvigyorodtam, ahogy meglepett arcát vizslattam. Erre nem számított, és nem is állt le velem vitatkozni. Igazam volt. Jaejoong mindig vitába szállt velem, ha tévedtem, de most… csak nézett, elképedve, szótlanul.
- És te, Jackson. Mi is van a képességeddel? – Pillantottam ezúttal rá. - Most változik át, vagy újra teszel szert? Teljesen mindegy, hisz sosem tudtad rendesen irányítani, nem igaz? Állandóan az a sok suttogó hang, segélykiáltások, gyűlölködő és szenvedő gondolatok. Ettől ki ne kattanna be? Mikor is volt utoljára nyugodt éjszakád? Azt akarod mondani, hogy ami veled történik, az nem visel meg és nincsenek következményei? Ugyan, kérlek. Emberi kapcsolataid sincsenek, nem hiszem el, hogy nem aggaszt, hogy sosem lesz családod és magányosan fogsz meghalni. Szerinted ez nem okoz kárt benned, mentálisan? Ugye, hogy ennyiből te is lehetsz a gyilkos?
Jackson nyelt egy nagyot, és elfordította a tekintetét. Szintén igazam volt. Ismertem Jacksont, vele éltem évek óta, és nem egyszer volt, hogy éjjelente felriadt a rémálmaiból, hogy verejtékben úszott testtel, görcsösen kapaszkodott belém, vagy hogy az alváshiánytól összeesett. A gyógyszerei, az altatói még most is ott vannak az éjjeli szekrényén.
- Na, és Ravi… Téged ugyan nem ismerlek, de te, aki annyi halált és szörnyűséget látott, te, aki annyi embert bántott, mondván, hogy jót tesz az emberekkel, megtisztítja a várost a gonoszoktól, a bűnözőktől… Ezek után azt akarod mondani, hogy te is tiszta vagy? Hogy én nagyobb bűnt követtem el, mint te? Tudtad, hogy általában a legkegyetlenebb bűnözők családos emberek? Mit gondolsz, hány családnak okoztál fájdalmat, hány gyerektől vetted el az apjukat, és hány feleségtől a férjüket? Igen, talán részben jót tettél és megakadályoztál jó néhány bűncselekményt, de mi van a lelki fájdalommal, és a gyásszal? És mégis ki vagy te, hogy igazságot tegyél? Azt hiszed, a tetteidet büntetlenül megúszhatod? Éltél már eleget, és pontosan tudod, hogy nem helyes, amit teszel. Lelkiismeret-furdalásod van, ugye? És az mihez szokott vezetni hosszú távon, ha nem tudod kezelni, elfojtod magadban, és nem tudsz megbocsátani magadnak? Őrülethez. Nem igaz?
Ravi komoran méregetett, láttam arcán, hogy majd’ felrobban a dühtől, és mindjárt nekem esik, én pedig csak elégedetten vigyorogtam és vigyorogtam, ami a végén átcsapott értelmetlen, elfúló, gonosz kacajjá.
- Én vagyok a gyilkos, én vagyok a törött lélek, de ha jobban szemügyre veszünk titeket, akkor akár ti is lehettetek az elkövetők, nem?
Nem érkezett válasz. Csak az igazság volt tapintható a levegőben. Ott álltak előttem, megtörve, leleplezve. Tudtam a titkukat, és ez meglepte őket. Átvettem az irányítást, én voltam az, aki visszavágott a módszerükkel, és ezt borzasztóan élveztem.
- Még ha igazad is lenne… - köszörülte meg a torkát Jaejoong, ezzel visszanyerve önmagát, majd felkelt a székről, és odalépett elém. Két kezével megtámaszkodott a szék karfáján, és centikre hajolt az arcomtól. – Ha így is lenne, akkor se tudnád bebizonyítani, neked akkor se hinne senki.
- Ez igaz, de tudod, mi az egyetlen, ami miatt nektek fognak hinni? Hogy többen vagytok. Semmi másért. Összefogtatok, így természetesen könnyebb. Én egyedül álltam ki ellenetek, de ti fordított esetben nem mertetek volna ellenem – álltam a tekintetét.
- Lehet, de számít ez? A fő az igazság, nemde?
- Igazság? Ki dönti el, hogy kinek van igaza?
- Mit számít az, hisz mi nyertünk.
- Nyertetek? És mégis mit nyertetek? – Ismételten, hangosan és jóízűen felnevettem. - Az ég-világon semmit. Elárultatok, mindannyian. Én ezt sosem tettem. Engem vádoltok, amikor ti ezerszer rosszabbat tettetek, mint én. Még ha valóban én öltem meg azokat az embereket, akkor sem gyilkos vagyok, hanem beteg. Aki pedig beteg, annak nem orvosra van szüksége? Ti, akik a családom, és a barátaim voltatok, mégis miért nem vittetek el orvoshoz? Ha olyan súlyosnak ítéltetek, miért vagyok most itt? Miért hagytátok, hogy ideáig jussak? Ezek után jogosan jelenthetem ki, hogy ti tettetek gyilkossá. Nos, akkor ki is az igazi bűnös? Az, aki gyilkolt, vagy azok, akik gyilkossá faragtak?
- Szóval most már mi vagyunk a hibásak? Ha elküldünk orvoshoz, elmentél volna? Ismerlek, sosem ismerted volna be, hogy bajod van.
- Igen? És akkor erre ez volt a megoldás? Egy próbát megért volna, nem? Még ha erőszakkal is, de el kellett volna érned, hogy legalább egyszer elmenjek orvoshoz. Hisz a családom voltál, nem? Egy családtag mindig kitart a másik mellett, és elmegy a legvégsőkig. De te mit csináltál? Hagytál meghalni.
Jaejoong nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett, majd hátrébb húzódott és nem szólt többet. Hogy azért, mert nem volt már mit mondania, vagy egyszerűen csak nem tudott velem vitába szállni, nem számított.
- Mindenesetre, az egészből ígyis úgyis én jöttem ki a jól. Hisz egyedül nekem tiszta a lelkiismeretem.
Legbelül fájt, borzasztóan, ahogy ezek a szavak elhagyták a számat. Odabent, mélyen tényleg megtörtem, és legszívesebben sírni szerettem volna. De a könnyek számukra nem az igazságot jelentették volna, hanem az álszentséget, a hazugságot. Nem hittek volna nekem. Nem hitték volna el, ha azt mondom, hibáztam, ha belátom, hogy tévedtem, és igazuk volt. Nem hitték volna el, ha azt mondom, megbántam minden tettem, ha lemondok a bosszúról, és megpróbálok rendesen élni. Már késő volt. Régen elkéstem ezzel, így megkapták azt, amire vágytak.
- Azt várjátok tőlem, hogy ismerjem el, hogy én voltam, igaz? Hisz mit számít, mit mondok, a vége így is ugyanaz lesz, nem? – Újból nevettem egy sort, és kicsordult egy könnycseppem. Nem törődtem vele, de többet nem engedtem meg magamnak. – Rendben. Tegyük ezt. Én öltem meg mindenkit, mert megőrültem, mert nem bírtam feldolgozni azt a megannyi halált és fájdalmat, ami gyerekkorom óta körbelengett. Én vagyok a gyilkos. Most boldogok vagytok?
Gunyoros mosolyra húzódott a szám, és az volt az a pillanat, amikor végleg megtörtem. Hogy tudatában voltam-e ennek, vagy sem, én magam sem tudtam. Csak egy éles nyilallást éreztem, a szívemben, egy törést, és testemben szétáradt a méreg, amit úgy hívtak, fájdalom.
Többé nem akartam gondolkozni. Többé nem akartam látni a szép emlékeket, amiket Jaejoonggal és Jacksonnal megéltem. Szerettem őket, és bármit megtettem volna értük, de mindezt eldobtam magamtól, ahogy ők tették velem. Nem akartam megtartani őket, mert miért tartanék meg valamit, ami hamis, ami csak bánt és bemocskolja az életemet?
Elárultak, és számomra ez sokkal nagyobb bűn, mint bármi más.
Hagytam, hogy a sötétség, ami felgyülemlett bennem az évek alatt, most ellepjen. Nem szabtam neki gátat. Megnyitottam a kapukat a fekete felhőknek, mert ezt várták el tőlem. Ami ellen évekig küzdöttem, most egy pillanat alatt beözönlött testembe, és átvette az irányítást. Így sokkal könnyebb volt elviselnem a valóságot.
Többé nem voltam képes érezni.
Tekintetem elsötétült, arcvonásaim megkeményedtek, és ajkaim megállás nélkül gonosz mosolyra íveltek. Néztem őket, de többé nem fűztek hozzájuk érzelmek. Csak testek voltak, semmi több. Barátok, család, szeretet – ezek mind megszűntek létezni.
- Nos? – Kérdeztem semleges, mégis ijesztő és fenyegető hangnemben, miközben megrángattam lekötözött kezeimet. Éreztem, ahogy meglazulnak a kötelek, és ezt Ravi is észrevette, mert azonnal mellém ugrott, és szorosabbra fogta őket. – Mi lesz a következő lépés?