HUSZADIK

20. rész

(Ehhez a részhez kivételesen ajánlanék zenét, ami teljesen eltér a stílusától, de számomra mégis élvezhetőbb volt így olvasni. Tehát, ha van kedvetek, hallgassátok a BTS - Butterfly dalát zongora verzióban)

Jaejoong felállt a székből, majd tett egy kört, miközben kinyújtóztatta végtagjait. Én csak ültem, és néztem minden egyes mozdulatát, végigfuttattam a tekintetem rajta és a többieken is, és az egész olyan álomszerűnek tűnt. Nem, ez nem rémálom volt, mert a rémálmaim ennél sokkal elviselhetőbbek voltak. Ez az álom maga volt a valóság. Kegyetlenebb, mint amiről én valaha álmodtam.

Jaejoong néhány perccel később visszaült elém, és ismét beszélni kezdett.

- Nos, most már tudod, hogy én miért hagytalak el, hogy a gyilkosságok között milyen összefüggés van, hogy te varrtad be a szemüket és hogy Jackson többé nem a barátod – foglalta össze nagy vonalakban az előbb hallottakat. Figyelmesen hallgattam, érzelemmentesen néztem rá, de belül eszeveszetten tomboltam. – Azt mondtad, nincsenek bizonyítékaink. Márpedig vannak.

- Mire gondolsz egészen pontosan? – Hangom megremegett, de most az egyszer nem akartam határozottnak tűnni.

- Kezdjük egy egyszerű kéréssel: mit gondolsz, miért volt az, hogy az áldozatok lakásán sosem találtál semmit? – Összefonta mellkasán karjait, és vizslató szemekkel méregetett.

- Honnan tudjam? Nem vagyok nyomozó – horkantam fel.

- Azért, mert folyton magad elől menekültél. Saját magadat követted, azért nem bukkantál rá a gyilkosra.

- Jaejoong, ne már, most tényleg? Hagyjuk már ezt, könyörgöm, ez semmit nem magyaráz meg – hisztérikusan felnevettem, és ha nem lettek volna lekötözve a kezeim, a fejemet fogtam volna ennyi marhaságtól. – Megöltem valakit, majd néhány órával később visszamentem a helyszínre, és semmiről sem tudtam? Ez hülyeség. Amúgy is, a legtöbb időpontban dolgoztam.

- Biztos vagy ebben? Tényleg dolgoztál? Vagy csak te emlékszel így? – Sejtelmesen nézett rám, majd halványan elmosolyodott, és intett egyet Jacksonnak.

Jackson felkelt Ravi mellől a kanapéról, odasétált hozzám, és előhúzott a zsebéből egy lapot. Kinyitotta, majd felém mutatta. Értetlenül meredtem rá, és egyre csak azon járt az agyam, hogy órákkal ezelőtt még aggódtam érte, és megígértem, hogy reggelire a szokásosat készítem neki. Úgy mentem el otthonról, hogy még visszajövök, miközben ő leges legbelül tudta, hogy az lesz az utolsó alkalom, hogy találkozunk.

Mert az volt az utolsó alkalom. Akkor láttuk egymást utoljára barátként.

A hófehér lapra néztem, és végigfuttattam a tekintetem a sorokon.

- Ez a munkahelyedről érkezett. Ma nem mentél be dolgozni, ezért írt neked egy e-mailt a főnököd. Mostanság kevesebbet jártál be, és ha bent is voltál, folyton kifogásokat keresve, egyszerűen csak elmentél. Volt, hogy szó nélkül is. A mai napon kirúgtak a munkahelyedről, Taehyung – vázolta a tényeket Jackson, majd összehajtotta a papírt és visszaült a kanapéra.

Nagyokat pislogva néztem őt, és még mindig nem értettem semmit, csak a fejem kezdett el egyre jobban zsibbadni a gondolatoktól.

- Érted már? – Fordult felém Jaejoong. – Te csak azt hitted, hogy rendszeresen bejársz dolgozni. De amikor az elmédet ellepte valami vörös vagy sötét köd, azokra már nem emlékszel. Talán azt hitted, hogy van alibid, de nincsen.

- Ezt… biztosan csak kitaláltátok. Ti írtátok ezt az e-mailt, ugye?

Választ azonban nem kaptam.

- Következő kérdés: mit gondolsz, miért értesültél Jackson által olyan gyorsan a gyilkosságokról? – Csak értetlenül megráztam a fejem, már meg se próbáltam gondolkozni, érveket felhozni. Nyilvánvaló volt, hogy vesztésre állok, hogy bármit mondok, nem számít, mert ők már mindent gondosan kiterveltek, már olyan mélyen elhatározták, hogy én vagyok a gyilkos, hogy esélyem se lenne meggyőzni őket ennek az ellenkezőjéről. Jaejoong azonnal válaszolt is. – Jackson régóta nekünk, vagyis velünk dolgozik. Egy évvel ezelőtt lettél neki gyanús, akkor kerestük meg őt, és avattuk be a dolgokba. Azért játszotta el, hogy barátok vagytok, illetve azért nem hagyott magadra, mert benne láttuk még az utolsó esélyt. Hogyha veled marad, ha segít neked elkapni a gyilkost, aki te vagy, akkor talán egy idő után abbahagyod, és rájössz, felesleges a bosszú.

Egy merő pillanatig csak bután bámultam rájuk, majd hirtelen kitört belőlem a nevetés. Eszelős volt, mélyről jövő, ami már régóta kikívánkozott. Hátravetettem a fejem, és úgy hahotáztam, miközben döbbent pillantásokat kaptam válaszul.

- Ez az egész… ez az egész egyszerűen hihetetlen – ráztam meg a fejem, két nevetés között, majd tekintetemmel elnéztem az egyik irányba, és hirtelen elhalkultam. Amikor visszanéztem rájuk, már hűvös és jeges volt a pillantásom.

- Ez az igazság, Taehyung – sóhajtott fel Jackson. – Emlékszel a legutóbbi esetre? Túlóráztál a munkahelyeden, és hazafelé beugrottál kajáért. Csakhogy szó sincs itt túlóráról. Eljöttél időben, megölted a legutóbbi áldozatot, akit valószínűleg az étteremben láthattál, majd vacsorára valót vettél és hazajöttél. Vagy emlékszel, amikor hazafelé tartottál autóval, és majdnem elütöttél egy macskát, aki ezután ott pihent az áldozat lakásán? Te azt hitted, hogy sokáig gondolkodtál, és dühöngtél magadban, de valójában akkor is épp kiontottál egy életet.

- Tényleg? És mégis mindezt honnan tudod ennyire biztosan? – Tettem fel a kérdést flegmán.

- Tőlem tudja – emelte a magasba kezét Jaejoong. – Tudok teleportálni. Mindvégig ott voltam melletted, követtelek és figyeltelek. Vagy ha épp nem én, akkor Ravi – bökött fejével az említett irányába.

- Aha, értem, mindent értek. Kérdezhetek valamit? - Kényelmesen hátradőltem a széken, majd kinyújtottam lábaimat. – Engem neveztek gyilkosnak, engem hibáztattok mindenért, miközben pont ti vagytok, akik ezzel az egésszel foglalkoznak. Most akkor hogy is van ez? Üldöztök engem, követtek, mint valami megszállott rajongók, tudtok minden lépésemről, betörtök a magánszférámba, lásd, az e-mailjeim, és akkor még én vagyok az, aki hibát követ el? Ti mégis mit tesztek? Ez már zaklatás! Tudjátok, hogy hangzik ez az egész? Mintha rám akarnátok kenni valamit, amit nem követtem el. Sőt, pontosan ez történik. Akivel itt probléma van, az nem én vagyok.

- Taehyung, kérlek… - szólt közbe Jaejoong, de ráförmedtem.

- Nem, most én beszélek, Jaejoong – emeltem fel a hangom és gyilkos pillantással méltattam. – Ami most történik, az pontosan olyan, mint egy előre kitervelt bűncselekmény. Veletek van a gond, nem velem. Ti vagytok azok, akik elkövették ezeket a gyilkosságokat, és én csak az vagyok, aki elviszi az egész balhét. És milyen bizonyíték van erre? Lássuk csak… Vegyük például elsőként, hogy elég sok mindent tudtok az áldozatokról, a megölésükről, és mindenről, amiről nekem fogalmam sem volt. Olyan részletes leírást adtatok a bűntényekről, mintha ti magatok követtétek volna el. Emlékszel, Jaejoong, amikor az egyik áldozat lakásán otthagytad a gyűrűdet, és én találtam meg? Ez azt jelenti, hogy előttem jártál ott.  Valószínűleg minden gyilkosság alkalmával te vagy valamelyik csatlósod ott járt. Ezek után szerinted nem jogos, hogy felmerül bennem a kérdés, mi van, ha ti vagytok az elkövetők?

Tartottam egy kisebb szünetet, amíg kiélveztem a döbbent arcukat. Noha igyekeztek ezt elrejteni, az én szemem már jól ismerte az emberek minden egyes mozdulatát. Még ha én is voltam az, aki téved, és nekik volt igazuk, egy pillanatra akkor is végiggondolták, amit mondtam, és ez azt jelentette, hogy van igazság a mondandómban.

- Ti azt mondjátok, hogy azért én vagyok a gyilkos, mert túl sok rossz történt velem, mert egy törött lélek vagyok. Ti nem lehettek törött lelkek? Jaejoong… - fordultam felé, ő pedig bizonytalanul nézett rám. - Te is elveszítetted a szeretteid akkor, amikor én, fel kellett hagynod mindennel, az egész életeddel, és csak velem foglalkoztál közel tizenöt éven át. Ez nem vezethet őrülethez? Olyan életet éltél, amit legbelül sosem akartál, amire nem voltál felkészülve, nem élhetted ki a vágyaidat, nem valósíthattad meg az álmaidat, a céljaidat, nem élhettél úgy, mint a veled egykorú fiatalok. Túl hamar kellett felnőnöd. Ez pedig belső feszültséghez vezet, amit igyekeztél elnyomni, de végül csak előtört, nem? Mégis ki volt az, aki eljátszotta a saját halálát? Ne mond, hogy ez normális dolog. Szerintem az nem miattam volt, hanem így akartál menekülni abból az életből, amibe belekényszerültél. Javíts ki, ha tévedek. Egy egészen kicsit biztos, hogy vezényelt ez is, hogy megtedd ezt a lépést, nemde?

Gúnyosan elvigyorodtam, ahogy meglepett arcát vizslattam. Erre nem számított, és nem is állt le velem vitatkozni. Igazam volt. Jaejoong mindig vitába szállt velem, ha tévedtem, de most… csak nézett, elképedve, szótlanul.

- És te, Jackson. Mi is van a képességeddel? – Pillantottam ezúttal rá. - Most változik át, vagy újra teszel szert? Teljesen mindegy, hisz sosem tudtad rendesen irányítani, nem igaz? Állandóan az a sok suttogó hang, segélykiáltások, gyűlölködő és szenvedő gondolatok. Ettől ki ne kattanna be? Mikor is volt utoljára nyugodt éjszakád? Azt akarod mondani, hogy ami veled történik, az nem visel meg és nincsenek következményei? Ugyan, kérlek. Emberi kapcsolataid sincsenek, nem hiszem el, hogy nem aggaszt, hogy sosem lesz családod és magányosan fogsz meghalni. Szerinted ez nem okoz kárt benned, mentálisan? Ugye, hogy ennyiből te is lehetsz a gyilkos?

Jackson nyelt egy nagyot, és elfordította a tekintetét. Szintén igazam volt. Ismertem Jacksont, vele éltem évek óta, és nem egyszer volt, hogy éjjelente felriadt a rémálmaiból, hogy verejtékben úszott testtel, görcsösen kapaszkodott belém, vagy hogy az alváshiánytól összeesett. A gyógyszerei, az altatói még most is ott vannak az éjjeli szekrényén.

- Na, és Ravi… Téged ugyan nem ismerlek, de te, aki annyi halált és szörnyűséget látott, te, aki annyi embert bántott, mondván, hogy jót tesz az emberekkel, megtisztítja a várost a gonoszoktól, a bűnözőktől… Ezek után azt akarod mondani, hogy te is tiszta vagy? Hogy én nagyobb bűnt követtem el, mint te? Tudtad, hogy általában a legkegyetlenebb bűnözők családos emberek? Mit gondolsz, hány családnak okoztál fájdalmat, hány gyerektől vetted el az apjukat, és hány feleségtől a férjüket? Igen, talán részben jót tettél és megakadályoztál jó néhány bűncselekményt, de mi van a lelki fájdalommal, és a gyásszal? És mégis ki vagy te, hogy igazságot tegyél? Azt hiszed, a tetteidet büntetlenül megúszhatod? Éltél már eleget, és pontosan tudod, hogy nem helyes, amit teszel. Lelkiismeret-furdalásod van, ugye? És az mihez szokott vezetni hosszú távon, ha nem tudod kezelni, elfojtod magadban, és nem tudsz megbocsátani magadnak? Őrülethez. Nem igaz?

Ravi komoran méregetett, láttam arcán, hogy majd’ felrobban a dühtől, és mindjárt nekem esik, én pedig csak elégedetten vigyorogtam és vigyorogtam, ami a végén átcsapott értelmetlen, elfúló, gonosz kacajjá.

- Én vagyok a gyilkos, én vagyok a törött lélek, de ha jobban szemügyre veszünk titeket, akkor akár ti is lehettetek az elkövetők, nem?

Nem érkezett válasz. Csak az igazság volt tapintható a levegőben. Ott álltak előttem, megtörve, leleplezve. Tudtam a titkukat, és ez meglepte őket. Átvettem az irányítást, én voltam az, aki visszavágott a módszerükkel, és ezt borzasztóan élveztem.

- Még ha igazad is lenne… - köszörülte meg a torkát Jaejoong, ezzel visszanyerve önmagát, majd felkelt a székről, és odalépett elém. Két kezével megtámaszkodott a szék karfáján, és centikre hajolt az arcomtól. – Ha így is lenne, akkor se tudnád bebizonyítani, neked akkor se hinne senki.

- Ez igaz, de tudod, mi az egyetlen, ami miatt nektek fognak hinni? Hogy többen vagytok. Semmi másért. Összefogtatok, így természetesen könnyebb. Én egyedül álltam ki ellenetek, de ti fordított esetben nem mertetek volna ellenem – álltam a tekintetét.

- Lehet, de számít ez? A fő az igazság, nemde?

- Igazság? Ki dönti el, hogy kinek van igaza?

- Mit számít az, hisz mi nyertünk.

- Nyertetek? És mégis mit nyertetek? – Ismételten, hangosan és jóízűen felnevettem. - Az ég-világon semmit. Elárultatok, mindannyian. Én ezt sosem tettem. Engem vádoltok, amikor ti ezerszer rosszabbat tettetek, mint én. Még ha valóban én öltem meg azokat az embereket, akkor sem gyilkos vagyok, hanem beteg. Aki pedig beteg, annak nem orvosra van szüksége? Ti, akik a családom, és a barátaim voltatok, mégis miért nem vittetek el orvoshoz? Ha olyan súlyosnak ítéltetek, miért vagyok most itt? Miért hagytátok, hogy ideáig jussak? Ezek után jogosan jelenthetem ki, hogy ti tettetek gyilkossá. Nos, akkor ki is az igazi bűnös? Az, aki gyilkolt, vagy azok, akik gyilkossá faragtak?

- Szóval most már mi vagyunk a hibásak? Ha elküldünk orvoshoz, elmentél volna? Ismerlek, sosem ismerted volna be, hogy bajod van.

- Igen? És akkor erre ez volt a megoldás? Egy próbát megért volna, nem? Még ha erőszakkal is, de el kellett volna érned, hogy legalább egyszer elmenjek orvoshoz. Hisz a családom voltál, nem? Egy családtag mindig kitart a másik mellett, és elmegy a legvégsőkig. De te mit csináltál? Hagytál meghalni.

Jaejoong nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett, majd hátrébb húzódott és nem szólt többet. Hogy azért, mert nem volt már mit mondania, vagy egyszerűen csak nem tudott velem vitába szállni, nem számított.

- Mindenesetre, az egészből ígyis úgyis én jöttem ki a jól. Hisz egyedül nekem tiszta a lelkiismeretem.

Legbelül fájt, borzasztóan, ahogy ezek a szavak elhagyták a számat. Odabent, mélyen tényleg megtörtem, és legszívesebben sírni szerettem volna. De a könnyek számukra nem az igazságot jelentették volna, hanem az álszentséget, a hazugságot. Nem hittek volna nekem. Nem hitték volna el, ha azt mondom, hibáztam, ha belátom, hogy tévedtem, és igazuk volt. Nem hitték volna el, ha azt mondom, megbántam minden tettem, ha lemondok a bosszúról, és megpróbálok rendesen élni. Már késő volt. Régen elkéstem ezzel, így megkapták azt, amire vágytak.

- Azt várjátok tőlem, hogy ismerjem el, hogy én voltam, igaz? Hisz mit számít, mit mondok, a vége így is ugyanaz lesz, nem? – Újból nevettem egy sort, és kicsordult egy könnycseppem. Nem törődtem vele, de többet nem engedtem meg magamnak. – Rendben. Tegyük ezt. Én öltem meg mindenkit, mert megőrültem, mert nem bírtam feldolgozni azt a megannyi halált és fájdalmat, ami gyerekkorom óta körbelengett. Én vagyok a gyilkos. Most boldogok vagytok?

Gunyoros mosolyra húzódott a szám, és az volt az a pillanat, amikor végleg megtörtem. Hogy tudatában voltam-e ennek, vagy sem, én magam sem tudtam. Csak egy éles nyilallást éreztem, a szívemben, egy törést, és testemben szétáradt a méreg, amit úgy hívtak, fájdalom.

Többé nem akartam gondolkozni. Többé nem akartam látni a szép emlékeket, amiket Jaejoonggal és Jacksonnal megéltem. Szerettem őket, és bármit megtettem volna értük, de mindezt eldobtam magamtól, ahogy ők tették velem. Nem akartam megtartani őket, mert miért tartanék meg valamit, ami hamis, ami csak bánt és bemocskolja az életemet?

Elárultak, és számomra ez sokkal nagyobb bűn, mint bármi más.

Hagytam, hogy a sötétség, ami felgyülemlett bennem az évek alatt, most ellepjen. Nem szabtam neki gátat. Megnyitottam a kapukat a fekete felhőknek, mert ezt várták el tőlem. Ami ellen évekig küzdöttem, most egy pillanat alatt beözönlött testembe, és átvette az irányítást. Így sokkal könnyebb volt elviselnem a valóságot.

Többé nem voltam képes érezni.

Tekintetem elsötétült, arcvonásaim megkeményedtek, és ajkaim megállás nélkül gonosz mosolyra íveltek. Néztem őket, de többé nem fűztek hozzájuk érzelmek. Csak testek voltak, semmi több. Barátok, család, szeretet – ezek mind megszűntek létezni.

- Nos? – Kérdeztem semleges, mégis ijesztő és fenyegető hangnemben, miközben megrángattam lekötözött kezeimet. Éreztem, ahogy meglazulnak a kötelek, és ezt Ravi is észrevette, mert azonnal mellém ugrott, és szorosabbra fogta őket. – Mi lesz a következő lépés?