Epilógus

Epilógus

(Ehhez a részhez a VIXX - Fantasy piano verzióját ajánlanám, vagy bármilyen zongora alapú dalt.)

Válasz helyett Jackson elém lépett, és leült abba a székbe, ahol korábban Jaejoong foglalt helyet. Igyekezett higgadt maradni, de érzései így is kiültek arcára. Gyötörte a bűntudat, és a fájdalom.

- Sajnálom, Taehyung – mondta végül remegő hangon. – Tényleg nagyon sajnálom.

- Mit is pontosan? Hisz gyilkos vagyok - Nevettem fel, mint aki nem tudja, miről van szó. – Egyébként meg nem ismerlek.

 Én magam sem voltam biztos abban, hogy ez egy szerep, amit eljátszok, vagy tényleg idegenek számomra. Közös volt a múltunk, közös emlékekkel, megannyi szép élménnyel, és rajtuk kívül sosem volt másom. Most mindezt kiszakították belőlem, mindezt beszennyezte a hazugság mocskos és ragacsos hálója, és többé nem éreztem azt, hogy bennünk valaha volt bármi közös is.

- Mindent. Hogy elárultalak, hogy nem voltam elég jó barát, ezt az egészet, ami történik – tárta szét karjait ingerülten, majd egy sóhaj kíséretében megrázta a fejét.

- Mindezt azért mondod, mert azt reméled, ettől könnyebb lesz, és kevésbé leszel bűnös. De nem fog változni semmi. Én sosem bocsátok meg – gúnyosan elvigyorodtam, és lassan kifújtam a bent tartott levegőt.

- Mindent sajnálok, még azt is, amit most fogok tenni – vett egy nagy levegőt, majd egy hatalmasat nyelt, és bizonytalanul nézett a szemeimbe. Közelebb hajolt hozzám, majd könnyes szemekkel folytatta. – Taehyung. Azt szeretném, ha végeznél magaddal.

Először le sem esett, amit mondott. Felnevettem, immár sokadjára, eszelősen, és őrülten, majd ahogy tudatosult bennem, miért mondja ezt, lassan alábbhagyott a kacajom, és elképedve meredtem rá. Arcom eltorzult az undortól, és azokban a percekben megbántam, hogy valaha segítettem Jacksonon, hogy valaha sajnáltam és szántam őt a sorsa miatt.

- Hogy te mekkora egy rohadék állat vagy. Mekkora egy féreg, egy álszent pöcsfej, egy utolsó, senkiházi, mocskos dög. Komolyan remélem, hogy a lelked a pokolban fog megrohadni, és életed minden pillanatában bánni fogod az utolsó szavaidat – köptem felé a szavakat, és rángatózni kezdtem.

Ki akartam szabadítani magam, ki akartam tépni magamat a fogságból. Nem csak azért, mert az életem múlt rajta, hanem mert nem akartam őket többé látni. Gyűlöltem a közelükben lenni, taszított a közelségük, és attól féltem, ha tovább maradok velük egy légtérben, engem is megfertőznek a kegyetlenségükkel, a saját létükkel, és olyanná válok, mint ők.

Ravi erőteljesen fogta le karjaimat, nem hagyott mozdulni. Arcon köptem, és igyekeztem mindenfelé rúgkapálni, kis híján fel is borultam székestül, de túl szorosan és túl stabilan szorított le. Üvölteni kezdtem, őrjöngeni, ahogy csak bírtam. Mélyről jövően jött, egészen a lelkem legapróbb zugából, az ötéves énemtől, aki a keserűség és a fájdalom fogságában rekedt. Ordított mindegyik felem, minden egyes porcikám, akit veszteség ért egész életem során. Kitört belőlem az, ami gyerekkorom óta felgyülemlett bennem, elraktározódott, érlelődött, és a megfelelő alkalomra várt, hogy kitépje magát a vasláncok közül. Szemeim vérben forogtak, ujjaimmal a szék karfáját kaparásztam, a körmeim pillanatok alatt letörtek és vérezni kezdtek.

- Azt szeretném, ha véget vetnél a saját életednek – ismételte meg Jackson immár határozottabban, nem szakítva meg a szemkontaktust.

Becsuktam a szemeim, és tovább kiabáltam, dobáltam jobbra-balra testem, mindhiába.

Jackson nem csak elárult, de hazudott is nekem. A képességét tudta használni. Ha nem is mindig, de az utóbbi időben biztosan megtanulta irányítani.

Gondolat elültetés.

A legjobb barátom volt, és most mégis megölni készült.

- Miért? Mégis miért én? – Tettem fel ordítva a kérdést.

- Mert gyilkos vagy.

- Ti vagytok a gyilkosok! – Kitéptem az egyik karom a kötelek alól, aminek következtében hangos roppanással el is tört a csuklóm, de nem érdekelt. Gyomron vágtam Ravit, aki a hirtelen jött ütéstől összegörnyedt, ám nem elég időre. Mielőtt bármit cselekedhettem volna, ő ismét lefogott, erősen markolva meg törött kezemet. Újból őrjöngeni kezdtem.

- Teljesen mindegy, hogy te vagy mi vagyunk a gyilkosok. A végén ez már úgysem számít – suttogta a fülembe Ravi, és ahogy arcába pillantottam, jeges rémület lett rajtam úrrá. Ha valaki, ő élvezte a helyzetet, és egy cseppet sem sajnálta, hogy olyan valakit akarnak megölni, aki még csak tisztában sincs a tetteivel.

Jackson a két keze közé szorította arcomat, és maga felé fordította a fejemet.

- Azt akarom, hogy öld meg magad – parancsolta, és hirtelen egy nagy villanást éreztem magamban, majd minden megszűnt létezni.

Mintha elvágták volna bennem azt a köteléket, amivel az élethez kapcsolódtam.

Megmerevedtem. Tekintetem érzelemmentessé vált, és abbahagytam az üvöltözést, a rángatózást. Lecsillapodtam. Élőhalottá váltam.

Odabent, a testemben, nem létezett semmi, csak az üresség. Se sötétség, se fájdalom, se szenvedés. Se boldogság, se öröm, se szeretet. Semmi. Minden érzés eltűnt, minden emlékem törlődött, és nem érzékeltem a külvilágot. Nem tudtam többé, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok, hogy hogy hívnak, hová tartozom, mi történt velem eddig, és kik ácsorognak előttem.

Egyedül csak egy mondat visszhangzott bennem: Öld meg magad.

Ravi tétován, de levette a másik kezemről is a kötelet. Lomhán ölembe húztam kezeimet, de mintha nem is én lettem volna. Utána sokáig nem moccantam. Egy ideig csak üldögéltem magamban, csendben, mozdulatlanul. Meredtem előre, pislogás nélkül, de nem gondoltam semmire. Nem voltak gondolataim.

Jaejoongék körbeálltak és szánakozva figyelték szabályos lélegzetvételemet. Talán megkönnyebbülés volt számukra, hogy többé nem okozok kárt se magamnak, se nekik. Ez volt az a pont, amikor fellélegezhettek: a nehezén túl voltak. Hitték ezt ők. De az igazi küzdelmek csak azután kezdődnek, mikor rájönnek, már nincs visszaút.

Egyszer csak felkeltem, és kisétáltam a szobából. Nem jöttek utánam.

Nem néztem se jobbra, se balra, azt se tudtam, hol vagyok pontosan, hogy hová tartok éppen, mégis céltudatosan törtettem előre. Lassú tempóban haladtam az utcákon, mint akinek megannyi ideje van még; könnyedén léptem rá a zebrára piros lámpánál, és majdnem elcsapott egy autó, tovább haladva pedig nekimentem az embereknek, akik káromkodva kiáltoztak utánam. Felszálltam egy Incheonba tartó buszra, jegy nélkül, és megannyi szabályt szegtem meg azokban az órákban. Mindebből semmit nem érzékeltem, fel se fogtam, mekkora veszélybe sodortam az életemet.

Az egyik elhagyatott kikötőhöz értem. Messziről megéreztem a tenger sós illatát, melyet a közelgő vihar szele magával hozott. Gyönyörű látvány volt. A Nap lemenőben volt, éppen felöltötte magára vidám pizsamáját; a narancssárga és a rózsaszín árnyalataival festette be az ég alját. A művészek erről órákat tudtak volna zengeni, nekem azonban ez semmit sem jelentett. Nem volt se szép, se csúnya, csak úgy… létezett.

Felmásztam egy elhagyatott toronyugráshoz használt emelvényre, majd megálltam a szélén. Elnéztem a messzeségbe. Láttam a horizontot, ahol az ég és a föld összeolvad, ahol a földi lét és a mennybéli angyalok találkoznak, de nem tudatosult bennem, hogy lassan én is ott fogok szárnyalni. Soha nem hittem abban, hogy létezik nálunk hatalmasabb erő, soha bele sem gondoltam, mi vár ránk a halál után, de ott, azokban a percekben már végképp nem számított.

Lehunytam a szemeimet, kitártam karjaimat, és belevetettem magam a vízbe. Repültem, arcomba csapott a hűs tengeri szellő, és az utolsó emlékképem, mely, ha csak egy pillanatra is, de felvillant előttem, az előző éjszaka volt. Amikor futni indultam a parton, és megcsodáltam a Han folyót, melynek víztükrén ott ragyogott ezernyi csillag. Akkor arra gondoltam, mennyire gyönyörű látvány ez, mennyire tiszta és szívet melengető, mennyire lágy és igaz.

A legtöbben félnek a sötétségtől, mert ismeretlen számukra, tele van rejtéllyel és bizonytalansággal. Pedig a nappal is pontosan ugyanilyen, talán veszélyesebb Bár színes, jókedvet sugároz, és megannyi boldogságot okoz, ugyanakkor egy kétszínű csaló is. Mert nappal hiába vagy boldog, hiába látsz csodákat, mindemellett azt is tudod, hogy mennyi szörnyűség lakozik a világban. Tudatában vagy mindennek, mégis figyelmen kívül hagyod. De a sötétség nem hazudik. Ő nem titkolja, hogy mik zajlanak a komor és kietlen utcákon, félreeső szűk kis sikátorokban. A sötétség tükör elé állít, és a szemedbe vágja, hogy ki vagy valójában, és hogy a világ mennyire álszent és hazug.

A sötétség igaz. És én ezt vittem magammal a túlvilágra.

Én voltam a gyilkos? Vagy a többiek? Esetleg valaki más? Ki tudja? Nincs igazság a világban. Sokszor nem te döntesz a sorsod felett. Megpróbálhatod jobbá tenni a világot, de a végén te is csak egy valaki leszel a sok közül, akit elfelejtenek.

***

A kora hajnali órákban egy holttestet sodort partra a víz Incheon közelében. A rendőrség nagy erőkkel keresi a fiatal, húszas éveiben járó férfi személyazonosságát, és halálának körülményeit. Az már bizonyos, hogy ő egy újabb áldozata annak a sorozatgyilkosnak, aki eddig már közel tíz embert ölt meg. Az áldozat szemeit, ahogy a többi esetben, ezúttal is összevarrták.

____________________________________________________________

Sziasztok!
Ezennel a történet végére értem. Köszönet mindenkinek, aki olvasott és végig velem tartott, remélem, hogy elégedettek voltatok a történettel. Az esetleges helyesírási vagy fogalmazási hibákért elnézést kérek, nem vagyok profi író, sokszor hajnalokban tudtam csak írni, és sokadszori olvasásra sem biztos, hogy feltűntek a hibáim.

Kérlek, ha még nem írtál nekem, de olvastad a történeted, hagyj magad után bármiféle visszajelzést. Mivel író vagyok, és szeretnék fejlődni, sokat számít az olvasóim véleménye, legyen az jó, vagy rossz. Ti mit gondoltok magáról a történetről? Izgalmas volt? Érthető volt? Mi a véleményetek a karakterekről? Kit kedveltetek, kit nem? Mi volt a legváratlanabb fordulat a történet során? Esetleg egy kedvenc jelenet, ami nagyon megmaradt bennetek? 

Remélem, lesznek páran, akik akár itt, akár facebookon bármelyik írós csoportban, vagy a személyes oldalamon, de írtok nekem. Előre is köszönöm, aki megtisztel annyival, hogy leírja nekem a személyes élményét, véleményét.

Ha megtetszett a stílusom, és érdekel még több történet, oldalt nyugodtan válogathattok a többi közül. Akik pedig hű olvasóim, ne csüggedjetek, hamarosan visszatérek egy újabb írásommal.

Köszönöm szépen még egyszer, hogy olvastatok! Ezer puszi nektek <3

Park Minseo