MÁSODIK

 

2.   rész

Jaejoong sokkal több volt nekem, mint a nagybátyám. Egyszerre volt a legjobb barátom, a testvérem, az apukám, az anyukám, a családom. Mindenkit ő helyettesített, és úgy törődött velem, mintha a saját gyermeke lennék.

Akkoriban nem álltam hozzá olyan közel, és csak nagyon ritkán láttam őt. Külföldön dolgozott, ezért nagyon ritkán utazott haza, és akkor is csak pár napokra találkoztam vele. De minden megváltozott, amikor lemészárolták a családomat.

Szöulban tartózkodott, amikor a gyilkosság történt, így csapot-papot otthagyva, a lakásunkhoz rohant, és elvitt a helyszínről. Már gyerekként is csodáltam, hogyan képes erős maradni, és könnyek nélkül kibírni ezt a terhet, hisz nemcsak engem érintett az ügy. Ő is elveszítette a testvérét, a barátait, és neki is rettentő fájdalmas volt. Mégis, előttem sosem mutatta, és igyekezett mindig vidám lenni, pedig legbelül ő is szenvedett. Sosem mondtam neki, de esténként sokszor átszűrődött a szobámba a zokogása, és ilyenkor haragudtam magamra. Gyerek voltam, ezért rejtette el előlem az érzelmeit, és ez sokkal nehezebb, mint bármi más.

Jaejoongot nem csak azért tiszteltem, mert erős maradt akkor is, amikor minden romokban hevert, hanem mert feladta értem az egész életét. Évek óta külföldön tanult, és ott is vállalt munkát, ott akart élni, és ott volt a barátnője is, de miattam hazajött. Otthagyott mindent, a jövőjét és az álmait, mindenről lemondott, csakhogy én ne sérüljek annyira, és a legjobbakat nyújthassa. Magához vett, ő lett a gyámom, fiaként nevelt fel és a lehető legtöbb szeretetben részesített.

Akkor még nem fogtam fel ésszel, de mára már tudom, hogy ő talán többet szenvedett, mint én. Lemondani mindenről, amire egész életében vágyott, nem lehetett könnyű. Ráadásul alig volt huszonöt éves, amikor rá maradt egy gyerek, akivel törődnie kellett, mindezt egyedül, tapasztalat nélkül. Visszaköltözött Szöulba, kivettünk egy kis lakást a város szélén, és minden idejét rám szentelte. Iskolába járatott, és olyan munkát vállalt, amit bár nem szeretett, de elegendő pénzt adott, és mégsem kellett halálra dolgoznia magát. Minden megadott nekem, amire vágytam, amire szükségem volt, és én hiába mondtam neki ezerszer köszönetet, úgy éreztem, sosem tudok neki törleszteni azért, amit értem tett.

Amikor ott ültem az autójában, és kocsikáztunk a városban, minden megváltozott. A kettőnk közti kapcsolat egymásba fonódott, és olyan szoros lett, mint amilyen a valódi szüleimmel sem volt. Hálás voltam neki, és csak neki köszönhetem, hogy ma az az ember vagyok, aki. Ha ő nincs velem, valószínűleg már évekkel ezelőtt drogtúladagolásban vagy alkoholmérgezésben meghaltam volna.

- Annyira hihetetlen, hogy nincs itt… - szólalok meg hosszas csend után. Ott állunk a sírja előtt, amin most csak az általam hevert virágcsokor fekszik.

Hiába látom a nevét, a dátumot, és a kis idézetet, mely szerint békében nyugszik, én mégsem tudom elhinni, hogy mindennek vége. Hogy nincs többé, hogy nem láthatom, nem beszélhetek vele soha. Olyan, mintha csak nagyon hosszú időre elutazott volna, és hamarosan visszatérne. Időként azon kapom magam, hogy a telefonom a kezemben van, és őt tárcsázom, de aztán mikor meghallom, hogy kicsöng a készülék, a szívem összefacsarodik, és rájövök, hogy hiába hívom. Többé nem fogja felvenni. Ez az egyetlen dolog, ami emlékeztet arra, hogy meghalt: a lelkemben tátongó üresség.

Újabb néma percek telnek el. Sötét van, és kissé hideg, ráadásul az egész temetőnek van egyfajta kísérteties és hátborzongató hangulata. Habár rengeteg időt töltöttem itt, és már szinte csukott szemmel is tudok közlekedni a sírok között, a tompa fájdalom miatt, amit mindig érzek, mikor itt vagyok, ez a hely sosem lesz békés számomra.

Hallom, ahogy Jackson nagy sóhajokat vesz mellettem, és hatalmasakat ásítozik. Szeretnék még szólni valamit, szeretnék Jaejoonghoz beszélni, de a szavak félúton a torkomban ragadnak. Jó érzés lenne végre sírni egyet, és szabadjára engedni a sok elfojtott érzelmet, de úgy érzem, hiba lenne. Valami meggátol ebben, mélyen, belül, valahol a lelkemben. Ráadásul Jacksont se akarom most az elérzékenyülésemmel nyaggatni, így inkább én is visszanyelek mindent, és a barátomra nézek:

- Mehetünk.

- Ennyi? – lepődik meg, és ezzel egyidejűleg álmos szemei tágra nyílnak, amit egy újabb ásítás követ.

- Igen. Késő van, és te fáradt vagy, úgyhogy menjünk.

- Hát… ha te mondod – nem kell sokat győzködnöm, máris elindul az autó felé.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem – mondom, mikor beszállunk a kocsiba, és lassan hazafelé vesszük az irányt.

- Tudod, hogy szívesen tettem – mosolyog rám, majd hirtelen a táskáját az ölébe veszi, és kutakodni kezd. – Jut eszembe… ezt oda akartam adni.

- Mi ez? – kérdezem, és rápillantok az újságra, de természetesen nem veszem át, hisz én vezetek.

- Kettőt tippelhetsz – nyitja ki az újságot az adott oldalon, majd elkezdi felolvasni a tartalmát. – „Tegnap késő délután újabb holttestre bukkantak egy családi házban. A tizennyolc éves lányra a nevelő apa talált rá a nappaliban, amikor hazaért a munkából. Feltehetőleg a lányt aznap hajnali kettő és három óra között ölték meg. A rendőrség elmondása szerint ő egy újabb áldozata annak a sorozatgyilkosnak, aki az elmúlt nyolc hónapban már másik négy emberrel végzett. Ahogy az előző esetekben, úgy a mostaninál is az áldozat szemeit összevarrták.” Szerintem nem szükséges tovább olvasnom. Mit szólsz hozzá?

- Nem örülök neki. Sejtettem, hogy a napokban ismét le fog csapni, de azt hittem, ezúttal sikerül elkapnom. – Erősen szorítom a kormányt, az ujjaim már szinte elfehéredtek.

- Hogyan kaphattad volna el? Ez nem lesz ilyen egyszerű. Járhatod az utcákat minden éjjel, Szöul túl nagy ahhoz, hogy egyedül tetten érhesd. És mit csinálsz vele, ha mégis rajtakapod? Megölöd? – Jackson aggódva pillant rám, amit megértek, és jogosan teszi fel a kérdéseket.

- Nem tudom, de valami azt súgja, nekem kell ennek véget vetnem. – válaszolom rá se pillantva, majd leparkolok a lakásunk előtt, és leállítom az autót. – Sikerült kiderítened, hol lakott a lány?

- Igen – átadja az újságot, majd egy cetlit is elővesz, és a kezembe nyomja. – Nézd, Taehyung, tudom, hogy a barátnőd is az egyike volt a gyilkosságoknak, de szerintem túl veszélyes, amit csinálsz. Egyedül nem vethetsz véget ennek, mert azzal te is bajba kerülsz. Tudom, ezt már ezerszer megbeszéltük, de a barátod vagyok, és féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen. Utálom ezt mondani, de a képességed nem túl rendkívüli, és az sem ér sokat, hogy jól harcolsz. Ha a rendőrség golyót repít a fejedbe, halott vagy. Halottként meg nem sokra mész.

- Tisztában vagyok mindezzel, de nem kell aggódnod: jó vagyok. Sőt, túl jó. Soha nem fognak elkapni. Sajnálom, Jackson, de nem fogsz tudni lebeszélni erről, és meg fogom találni ezt a gyilkost. Nem csak azért, mert megölte a barátnőmet, hanem mert szinte biztos vagyok abban, hogy ő végzett a családommal is.

- Miből gondolod? Hisz az tizenöt évvel ezelőtt történt, ráadásul semmi kapocs nincs a mostani esetekkel!

- Nem tudom, egyszerűen… csak érzem, hogy így van és kész. De még ha nem is lenne így, mit számít? Attól még valaki sorra öli meg az embereket, a rendőrség tehetetlen, én pedig késztetést érzek arra, hogy elkapjam. Mindenki jól jár, ha megölöm az illetőt, nem?

- Kezdem azt érezni, hogy túlzásba esel. De rád hagyom, a te döntésed. Én elmondtam, amit akartam, segítek neked, amiben tudok, de ha bármi bajod esik, én foglak alaposan elgyapálni, az biz isten. – Jackson végül nem vitatkozik velem tovább. Megértem az álláspontját, és tudom, hogy csak vigyázni akar rám, amiért nagyon hálás vagyok neki. De nem fog tudni meggyőzni, és ezzel ő is tisztában van. – Reggelire sonkás-kukoricás tojásrántottát kérek, jó sok sajttal és salátával. Megyek aludni, jó éjt!

- A seggedet véletlenül ne nyaljam tisztára? – kiáltottam még utána, de a válasza csak a kocsiajtó csapódása volt.

Megvártam, míg bemegy a kapun, és csak azután indítottam el újból az autót. Jackson még beintett nekem egyet, amin jót nevettem, majd amikor a lakásajtót is becsukta, én is elhagytam az udvart.

ELSŐ

1.   rész

*Napjainkban*

Ez a jelenet azóta is olyan élesen bennem él, mintha csak tegnap lett volna, pedig már eltelt kemény tizenöt év. Az a nap megváltoztatta az életemet. Nem is. Az a nap megpecsételte a sorsomat.

Öt éves voltam, mikor elvesztettem a családomat. Mindenkit megöltek, kivéve engem. Engem életben hagytak, és fogalmam sincs, hogy miért. Bár sosem mondtam ki hangosan, de sokszor azt kívántam, bár én is haltam volna meg velük. Az a kín, az a fájdalom sosem szűnt meg, és ahelyett, hogy a napok múltával csillapodott volna, csak még erősebbé vált. Átkozom azt a napot, és a hiányukat sosem fogja semmi betölteni. Az üres lyuk örökké ott fog tátongani, és bár a vele járó gyötrelem elviselhetetlen, én képtelen voltam véget vetni a saját életemnek.

Más voltam már akkor, mint a többi gyerek. Mindig is érettebb voltam, mint a korombeliek, éppen ezért tisztában voltam azzal, hogy a családomat sosem kapom vissza, és hogy az a rengeteg vér a Halált jelképezi. Nem kellett nekem semmit megmagyarázni, és amikor azt mondtam a nagybátyámnak, hogy gyilkos szeretnék lenni, pontosan tudtam, mit jelent.

Azon a napon felesküdtem arra, hogy bosszút állok a családomért. Kerüljön bármibe is, meg fogom keresni őket, és kiderítem, miért tettek árvává. És ha rájuk találok, egyszerűen csak végzek velük.

Mert csak a bosszú az, amely enyhíteni tud a lelki sérüléseimen. Soha semmi nem lesz olyan, mint régen, és a haláluk nem fog változtatni a múlton, de az én sebeimre akkor is az lesz a gyógyír.

- Már meg sem lepődök, hogy itt talállak meg – egy körülbelül velem egykorú, szőke hajú srác foglal helyet mellettem a padon.

Éjszaka van, az égen jól láthatóak a csillagok. Egy szűk farmert viselek, és egy laza inget. Kezeimet zsebre dugva ülök a padon, miközben az eget kémlelem, és a régmúlton merengek. Amint leszáll az éj, minden egyes nap idejövök, hogy emlékeztessem magam arra a napra. Szükségem van erre, hogy egy percre se felejtsem el, miért is vagyok a világon, és mi az életcélom.

- Neked is, szia, Jackson! – fordulok felé, és mosolyomat szélesre tárom, majd lepacsizok vele.

Jackson a legjobb barátom. Egész életemben nem engedtem senkit se közel magamhoz. Bár barátságos és kedves vagyok az emberekkel, nyílt vagyok mindenki felé, az igazi titkaimat, hogy ki is vagyok valójában, egyedül csak vele osztottam meg. Hogy miért? Mert Jackson olyan, mint én. Vagyis nem egészen, inkább csak van egy közös vonásunk, amit nem biztos, hogy sokan elfogadnának. Ahogy nekem, úgy Jacksonnak is van képessége.

Azt hiszem, ezt még nem említettem. A világ másabb, mint évszázadokkal ezelőtt volt. Most olyan életet élünk, ahol a természetfeletti lények elfogadottak, és a társadalomban az emberekkel együtt élnek. Vámpírok, vérfarkasok, angyalok, boszorkányok, különféle erőkkel rendelkező emberek mind léteznek. Igaz, közel sem olyan nagy számban, mint a könyvekben, de vagyunk egy páran. Elfogadtak minket, és nincsenek konfliktusok, de aki teheti, az inkább meghúzódik, és nem vág fel az erejével. Az emberek félnek azoktól, akik képességgel rendelkeznek.

- Néha komolyan irigyellek – ásít fel mellettem Jackson, miközben kihúzza füleiből a fülhallgatót, és felhúzva lábait, elfekszik a padon. Feje a combomnak csapódik, én meg barátian a homlokára csapok egyet. – Bár én se lennék soha fáradt, mint te.

- Hidd el, nem olyan jó ez – válaszolom, miközben barátom arcát kémlelem, ahogy csukott szemekkel pihen. Bőre sima, és ápolt, és most igazán üdének tűnik, még ha tudom is, hogy nemrég ért véget a műszakja, emiatt pedig biztosan kimerült. De a közelemben mindig frissnek látszik, és tudom, hogy csak mellettem hajlandó kivenni a fülest és hallgatni a természetet, ez pedig boldogsággal tölt el. – Így folyton a valóságban élek, és egy percre sem szakadhatok ki. Néha szeretnék álmodni olyan helyekről, amik bár nem léteznek, de nyugodtsággal töltenek el.

Ismét az égre pillantok, és halkan felsóhajtok. Tényleg szeretnék álmodni, függetlenül attól, hogy tudom, ez nálam lehetetlen, és valószínűleg ha sikerülne is valaha álomra hajtanom a fejem, a gyerekkori traumám miatt nem lennének békés álmaim. Mégis, maga a gondolat tetszik, és vállalnám a kockázatot. De tizenöt éve egy szemhunyásnyit sem aludtam, így ez az egész csak egy halovány vágy marad.

- Mit panaszkodsz? Te élsz folyton a valóságban? Akkor én mit mondjak? Ha csak kiveszem ezt a szart a fülemből, az egész fejem zsibbadni kezd! – kinyitja szemeit, majd megfogja az említett fülhallgatót és megcsapja vele a lábamat, aztán kezeit újra összekulcsolja mellkasán és visszazárja szemeit. - Tudod, milyen idegesítő mások gondolatait hallani? Utálom, mikor valakivel találkozom, és még ha nincs is az arcára írva, én akkor is hallom a fájdalmát, a szenvedést. Olyanok életéről és gondjairól is tudok, akiket nem is ismerek. Ma is, egy baráti társaságnak kellett kiszállítanom néhány pizzát. Szerinted mennyire örültem, amikor ki kellett húznom a fülest, hogy halljam, mit karattyol nekem a részeg srác, amíg a pénzt kereste a zsebében? Mert persze az étterem hírneve miatt nem lehetek egy bunkó paraszt, és nem állhatok csak úgy ott, zenét hallgatva, a pénzt várva, mint valami nemtörődöm hülyegyerek, akinek az arcára van írva, hogy utálja a munkáját. Tönkretenné az imidzsemet.

- Jaj, hogy oda ne biciklizzek! – tör ki belőlem a nevetés az utolsó mondata után, majd megcsipkedem az arcát. - A tökéletes Wang Jackson, aki mindig olyan jól néz ki, mint egy híresség. Ne haragudj, de ilyen csúnya arccal sosem lennél népszerű!

- Na, bekaphatod ám! – löki el kezeimet, majd mivel nem hagyom békén a csipkedést, inkább felül és szúrós szemekkel néz rám. – Karakteres arcom van, bármelyik filmben tökéletes főszereplő lennék, és a nők döglenének utánam!

- Ha ennyire jól nézel ki, nem gondolod, hogy átlagemberként is rajonganának érted? De csak mutass egy embert, aki szerint helyes vagy, és hiszek neked. Azonban mivel nem tudsz… hát… fogadd el, ronda vagy!

- Menj már a francba, te aljas szemét! – kiállt rám, és ütlegelni kezd, én pedig csak nevetek. Imádom húzni az agyát, és persze ő is tudja, hogy csak szívózok vele.

Sajnálom Jacksont, mert ahogy én, úgy ő sem enged közel magához másokat, azonban velem ellentétben én legalább képes vagyok barátkozni, de ő… Ő nem mer az emberek közelébe menni, nem mer velük szóba elegyedni, egyszerűen képtelen akárkivel is két percnél többet meglenni. Hogyan is ismerkedhetne, ha azalatt a két perc alatt bárki életét megtudja? Borzalmas lehet folyton a sok zagyvaságot hallani, és olyan dolgokat, titkokat megtudni, amiről nem is szabadna tudnia. Jackosn képtelen irányítani ezt a képességét, ha több emberrel kell egyszerre lenni egy légtérben, akkor iszonyatos fejfájás tör rá, ami nem múlik el egyhamar. Éppen ezért hallgat folyton zenét, amivel legalább elnyom mindenféle zajt, gondolatot. Csak így képes józanul viselkedni, és nem megőrülni.

- Jó, igazad van, nyertél! – mondom végül, és kissé sajnálkozva nézek rá. Én vagyok az egyedüli ember, aki mellett elengedheti magát, akinél tudja kontrollálni a képességét, és aki mellett megkönnyebbülhet. Ha úgy vesszük, valójában én vagyok az egyedüli ember az életében, mindenki mással csak futólagosan érintkezik. Még ha az ő világa zajosabb is, mint amiben én élek, akkor is magányosabb nálam. Sosem mutatja, de tudom, hogy az.  

A hosszas csönd egy idő után kezd kínossá válni. Nem azért, mert nem szeretünk egymás életében vájkálni, hisz mindent megosztunk egymással, nincs olyan, amit te tudnánk a másikról, egyszerűen csak nem jó, ha a múlton rágódunk.

- Elkísérjelek a temetőbe? – kérdezi végül, én pedig kissé sértődötten nézek rá.

- Hja! Ne olvass a gondolataimban, tudod, hogy utálom!

- Tudod, hogy veled ilyet sosem tennék – löki meg vállával az enyémet. – Csak tudom, hogy ma van a halálának az évfordulója. Ma még nem voltál a temetőben, és a rezdüléseidből érzem, hogy hezitálsz oda elmenni, ezért felajánlottam, hogy elkísérlek.

Sóhajtottam egy nagyot, és gondterhelten lehajtottam a fejem. Jackson nagyon is jól ismert, tényleg nem volt szüksége arra, hogy a fejemben motoszkáljon. Örültem, hogy itt van velem, és hogy rá bármikor bármilyen körülmények között támaszkodhatok.

A nagybátyám, Jaejoong pontosan egy évvel ezelőtt halt meg. A családom elvesztése után ő nevelt fel, és tanított meg sok mindenre. Ő volt az egyetlen élő rokonom, de egy évvel ezelőtt meghalt autóbalesetben. Mindig is ragaszkodtam hozzá, ő volt a példaképem, a mindenem, és az, hogy most már ő sem volt, nem sikerült feldolgoznom. Túlságosan hirtelen jött a halála, én pedig ott maradtam egyedül, és ha nincs Jackson, akkor fogalmam sincs, hol lennék most.

- Örülnék, ha eljönnél velem.

Prológus

Prológus

*15 évvel ezelőtt*

Csak ülök az asztalnál, és meredten bámulok az előttem lévő egyenruhás férfira. Fogalmam sincs, hogy hívják, pedig bemutatkozott, de mintha meg sem hallottam volna. Körülöttünk még több rendőr legyeskedik, képeket készítenek a lakásunkról, néhányan aggódva és sajnálkozva pillantanak rám. Idegesítenek, túlságosan zajosak, így megpróbálom őket kizárni a világomból. A sok susmogás lassan eltompul, most már csak halk duruzsolásnak tűnik, és az események egyszerűen megszűnnek létezni számomra. Minden elhomályosul, eggyé mosódik, mintha csak egymagam ülnék a konyhában a széken.

De fejemet képtelen vagyok bármerre is elmozdítani. Úgy érzem, az egész testem lebénult, és még az ujjaim mozgatásához is nagy erőfeszítésekre van szükségem. Szeretném látni anyát és apát, és a testvéreimet; a húgomat, aki folyton nyavalygott és a hülye babáival nem hagyott békén, és a bátyámat is, aki folyton piszkált és időnként adott egy-két pofont. Utáltam őket ilyenkor, de most mindennél jobban szerettem volna őket látni. Ha csak egy kicsit is sikerül jobbra fordulnom, ha megpróbálnám a nyakam eltekerni pár centire, vagy csak a szemeimmel pislantanék arra, akkor láthatnám a húgomat.

Láthatnám… de tudom, hogy ott fekszik a padlón, holtan, tágra nyílt szemekkel, vértől összetapadt hajjal és véres arccal.

Látni akarom őket.

De tudom, hogy mindannyian halottak.

Minden olyan hideg, és élettelen. Mintha az idő megállt volna. A fejemben újra játszódnak a jelenetek, keveredve: a boldog pillanatok, amiket megéltem velük és a legrosszabbak, amikor ránk támadtak.

A rendőr, aki velem szemben ül, megállás nélkül beszél hozzám. Mikor észreveszi, hogy nem figyelek rá, lassan, óvatosan megérinti kézfejemet. Az ő keze vagy kétszer nagyobb, mint az enyém, tapintása érdes, mégis van benne valami lágyság. Összerándulok az érintésétől, és ismét a valóságban találom magam. Tudom, hogy csak segíteni akar, de gyűlölöm őt, amiért azt akarja, hogy érezzem azt a szúró érzést magamban, gyűlölöm, amiért nem hagy a saját világomban, ami sokkal békésebb és nyugodtabb, mint a mostani.

Újból engem szólít, látom ajkait, ahogy mozognak, lassan, kimérten, de a hangja nem jut el hozzám. Az agyam kikapcsolt, képtelen bármiféle információt befogadni.

Valaki csatlakozik hozzánk, de nem tudom felemelni a fejemet. Szeretném, de egyszerűen nem megy. Vagy csak én nem akarom? Bánom is én, de haza akarok menni… illetve, most is otthon vagyok, de az igazi valóságot akarom, azt, ahol minden rendben van, és a családom még él. Ez biztosan csak egy rémálom, amiből mindjárt felébredek, ugye?

- Az isten szerelmére, még csak öt éves! Előbb meg kell nyugtatni, és utána lehet kihallgatni! Milyen zsaru maga? Nem tudja, hogy kell egy gyerekkel bánni? – egy ismerős hangot hallok valahol a közelemből, de nem tudom beazonosítani, ki lehet az. Mindenesetre a kissé fűszeres parfümillatából biztosan tudom, hogy találkoztam már vele. Bár rá tudnék nézni…

A látókörömből a férfi arca eltűnik, majd egész alakját elnyeli a külvilág, és egy újabb arc jelenik meg. Igen, tudom ki ő, a nagybátyám. Ritkán látogat meg minket, hisz külföldön él, de most itt van. Olyan jó látni őt! Szeretnék rá mosolyogni, és megölelni, de bármennyire is próbálkozom, az izmaim teljesen letapadtak.

- Hé, Taehyungie! – mosolyog rám, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig tudom, hogy nincsen. Ő mégis próbál életet varázsolni belém, és úgy tenni, mintha ez az egész nem is lenne valós.

Nem válaszolok, és többé az ő hangját sem hallom. Szeretném, de annyira nem megy. Fáradt vagyok, és kimerült. És fáj. Odabent, a mellkasomban, valami nem működik jól. Nem szoktam ilyet érezni, és nem tudom, hogyan kezeljem. Megérthetné ezt valaki, ha elmondanám?

Mire ismét észbe kapok, két meleg kart érzek testem körül, a fűszeres parfüm illata pedig felerősödött. Beleolvadok nagybátyám ölelésébe, és bár a rendőrök vitatkoznak vele, hová visz engem, mit sem törődve velük, elvisz a lakásunkból.

A helyről, ami egykoron az otthonom volt, de mostanra már a pokollá változott.

Beültet az autójába, és elhagyjuk a helyszínt. A visszapillantó tükörből nézem, ahogy eltörpül a lakásunk. A rendőr és mentőautók hangyányi méretűvé zsugorodnak, majd végleg eltűnnek, ahogy a kis virágos kert, és az udvar, ahol annyira szerettem játszani. Ezek azok a pillanatok, amikor az eddigi életem hátrahagyom.

Bár így múlna el az a szörnyű fájdalom is a testemből.

A nagybátyám nem szól semmit, csak időnként rám pillant. Autókázunk a városban, egy helyen többször is elmegyünk, de ezt észre sem veszem. Tudom, hogy segíteni akar, tudom, hogy azt várja, mikor térek magamhoz, de nem akarok beszélni. Ha megszólalok, akkor a rémálmom valósággá válik. De mégis mikre gondolok? Hisz már réges-rég tudom, hogy ez nem csak egy álom. Már akkor tudtam, hogy nem álmodok, amikor az első dörrenést meghallottam, és a kishúgom összeesett mellettem.

- A minap azt kérdezték az óvodában, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek… - töröm meg végül a csendet. A nagybátyám rám pillant, és újból elmosolyodik, ami bár szívből jön, tudom, hogy legbelül aggódik miattam.

- És mit mondtál, kisokos? – borzolja össze a hajamat, amit egyáltalán nem szeretek, de kivételesen nem szólok érte. Nagyot sóhajtok, és ránézek.

- Azt mondtam, hogy ügyvéd, mint apa – válaszolom. – De ha most megkérdeznék, mást mondanék.

- És mi mást mondanál?

- Gyilkos – felé fordulok, és teljesen őszintén felelek neki. – Jaejoong bácsi, én gyilkos szeretnék lenni.