Prológus

Prológus

*15 évvel ezelőtt*

Csak ülök az asztalnál, és meredten bámulok az előttem lévő egyenruhás férfira. Fogalmam sincs, hogy hívják, pedig bemutatkozott, de mintha meg sem hallottam volna. Körülöttünk még több rendőr legyeskedik, képeket készítenek a lakásunkról, néhányan aggódva és sajnálkozva pillantanak rám. Idegesítenek, túlságosan zajosak, így megpróbálom őket kizárni a világomból. A sok susmogás lassan eltompul, most már csak halk duruzsolásnak tűnik, és az események egyszerűen megszűnnek létezni számomra. Minden elhomályosul, eggyé mosódik, mintha csak egymagam ülnék a konyhában a széken.

De fejemet képtelen vagyok bármerre is elmozdítani. Úgy érzem, az egész testem lebénult, és még az ujjaim mozgatásához is nagy erőfeszítésekre van szükségem. Szeretném látni anyát és apát, és a testvéreimet; a húgomat, aki folyton nyavalygott és a hülye babáival nem hagyott békén, és a bátyámat is, aki folyton piszkált és időnként adott egy-két pofont. Utáltam őket ilyenkor, de most mindennél jobban szerettem volna őket látni. Ha csak egy kicsit is sikerül jobbra fordulnom, ha megpróbálnám a nyakam eltekerni pár centire, vagy csak a szemeimmel pislantanék arra, akkor láthatnám a húgomat.

Láthatnám… de tudom, hogy ott fekszik a padlón, holtan, tágra nyílt szemekkel, vértől összetapadt hajjal és véres arccal.

Látni akarom őket.

De tudom, hogy mindannyian halottak.

Minden olyan hideg, és élettelen. Mintha az idő megállt volna. A fejemben újra játszódnak a jelenetek, keveredve: a boldog pillanatok, amiket megéltem velük és a legrosszabbak, amikor ránk támadtak.

A rendőr, aki velem szemben ül, megállás nélkül beszél hozzám. Mikor észreveszi, hogy nem figyelek rá, lassan, óvatosan megérinti kézfejemet. Az ő keze vagy kétszer nagyobb, mint az enyém, tapintása érdes, mégis van benne valami lágyság. Összerándulok az érintésétől, és ismét a valóságban találom magam. Tudom, hogy csak segíteni akar, de gyűlölöm őt, amiért azt akarja, hogy érezzem azt a szúró érzést magamban, gyűlölöm, amiért nem hagy a saját világomban, ami sokkal békésebb és nyugodtabb, mint a mostani.

Újból engem szólít, látom ajkait, ahogy mozognak, lassan, kimérten, de a hangja nem jut el hozzám. Az agyam kikapcsolt, képtelen bármiféle információt befogadni.

Valaki csatlakozik hozzánk, de nem tudom felemelni a fejemet. Szeretném, de egyszerűen nem megy. Vagy csak én nem akarom? Bánom is én, de haza akarok menni… illetve, most is otthon vagyok, de az igazi valóságot akarom, azt, ahol minden rendben van, és a családom még él. Ez biztosan csak egy rémálom, amiből mindjárt felébredek, ugye?

- Az isten szerelmére, még csak öt éves! Előbb meg kell nyugtatni, és utána lehet kihallgatni! Milyen zsaru maga? Nem tudja, hogy kell egy gyerekkel bánni? – egy ismerős hangot hallok valahol a közelemből, de nem tudom beazonosítani, ki lehet az. Mindenesetre a kissé fűszeres parfümillatából biztosan tudom, hogy találkoztam már vele. Bár rá tudnék nézni…

A látókörömből a férfi arca eltűnik, majd egész alakját elnyeli a külvilág, és egy újabb arc jelenik meg. Igen, tudom ki ő, a nagybátyám. Ritkán látogat meg minket, hisz külföldön él, de most itt van. Olyan jó látni őt! Szeretnék rá mosolyogni, és megölelni, de bármennyire is próbálkozom, az izmaim teljesen letapadtak.

- Hé, Taehyungie! – mosolyog rám, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig tudom, hogy nincsen. Ő mégis próbál életet varázsolni belém, és úgy tenni, mintha ez az egész nem is lenne valós.

Nem válaszolok, és többé az ő hangját sem hallom. Szeretném, de annyira nem megy. Fáradt vagyok, és kimerült. És fáj. Odabent, a mellkasomban, valami nem működik jól. Nem szoktam ilyet érezni, és nem tudom, hogyan kezeljem. Megérthetné ezt valaki, ha elmondanám?

Mire ismét észbe kapok, két meleg kart érzek testem körül, a fűszeres parfüm illata pedig felerősödött. Beleolvadok nagybátyám ölelésébe, és bár a rendőrök vitatkoznak vele, hová visz engem, mit sem törődve velük, elvisz a lakásunkból.

A helyről, ami egykoron az otthonom volt, de mostanra már a pokollá változott.

Beültet az autójába, és elhagyjuk a helyszínt. A visszapillantó tükörből nézem, ahogy eltörpül a lakásunk. A rendőr és mentőautók hangyányi méretűvé zsugorodnak, majd végleg eltűnnek, ahogy a kis virágos kert, és az udvar, ahol annyira szerettem játszani. Ezek azok a pillanatok, amikor az eddigi életem hátrahagyom.

Bár így múlna el az a szörnyű fájdalom is a testemből.

A nagybátyám nem szól semmit, csak időnként rám pillant. Autókázunk a városban, egy helyen többször is elmegyünk, de ezt észre sem veszem. Tudom, hogy segíteni akar, tudom, hogy azt várja, mikor térek magamhoz, de nem akarok beszélni. Ha megszólalok, akkor a rémálmom valósággá válik. De mégis mikre gondolok? Hisz már réges-rég tudom, hogy ez nem csak egy álom. Már akkor tudtam, hogy nem álmodok, amikor az első dörrenést meghallottam, és a kishúgom összeesett mellettem.

- A minap azt kérdezték az óvodában, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek… - töröm meg végül a csendet. A nagybátyám rám pillant, és újból elmosolyodik, ami bár szívből jön, tudom, hogy legbelül aggódik miattam.

- És mit mondtál, kisokos? – borzolja össze a hajamat, amit egyáltalán nem szeretek, de kivételesen nem szólok érte. Nagyot sóhajtok, és ránézek.

- Azt mondtam, hogy ügyvéd, mint apa – válaszolom. – De ha most megkérdeznék, mást mondanék.

- És mi mást mondanál?

- Gyilkos – felé fordulok, és teljesen őszintén felelek neki. – Jaejoong bácsi, én gyilkos szeretnék lenni.