TIZENHETEDIK

17. rész

Odakint már korom sötét volt. Felpillantottam az égre, de ezúttal egy csillag sem mutatkozott, és a Hold is csak halovány árnyként lebegett odafent. Erős szél fújdogált, és a közelgő vihar nyirkos és keserédes illatát hozta magával. A távolban már látni lehetett az égbolton átcikázó villámokat, és az ezzel járó rémisztő dörgéseket.

Egy sóhaj kíséretében átugrottam a kerítést, és mintha csak egy árnyék lennék, olyan nesztelenül lopództam az ajtóhoz. Mint mindegyik helyszínen, itt is sárga szalagok jelezték, hogy nemrég bizony gyilkosság történt, és a rendőrök ezúttal is megállás nélkül járőröztek a környéken. Feltörtem a zárat, majd pillanatokon belül bent voltam a lakásban.

Aprócska családi ház volt, egyszerű és szegényes, de mégis otthonos és biztos voltam benne, hogy rengeteg boldog emléket és emlékezetes pillanatot rejtenek a falak. Keserű mosolyra húzódott a szám, és lassacskán körbejártam mindent, majd az áldozat szobájába léptem. Huszonkét éves srác, nemrég diplomázott és épp gyakornoki állásban dolgozott egy teljesen ismeretlen cégnél. Az élete most vette kezdetét, megannyi lehetőséggel, és még csak esélye sem nyílt, hogy kihasználja ezeket.

A szobájában, pasikhoz méltóan, enyhe rendetlenség uralkodott. Nem sok holmija volt, nem voltak felesleges kacatok, csupán csak tankönyvek az asztalon, néhány regény a polcokon, sportteljesítményekért szerzett kupák a szekrény tetején, és néhány kosárlabda az egyik sarokban. Első ránézésre olyan volt, mint egy átlagos szoba, mégis… valahogy sugárzott belőle a magány. Nem azért, mert ilyen kevés dolga volt, hanem mert… egyszerűen szinte tapintani lehetett, hogy bizony a négy fal között az illető sokszor csak ült egymagában és meredt maga elé.

Elemlámpával alaposan körbevilágítottam mindent. Az áldozatot a saját ágyában ölték meg, megfojtották. Váratlanul érhette a támadás, mert a szőnyegbe mélyen beleivódott a kiömlött kóla és még most is ott hevert néhány szem összetaposott pattogatott kukorica.

Kinyitottam az asztalán lévő képes albumot, de a családján kívül nem sok idegen arcot véltem felfedezni, talán csak néhány másik rokont vagy egy-egy iskolai barátot, akikkel már megszakadt a kapcsolata. De ahogy jobban szemügyre vettem a képeket, rájöttem, hogy én láttam már ezt a fiút. Többször is bejött hozzánk az étterembe vacsorázni, és magányosan ücsörgött mindig ugyanannál az asztalnál, mintha várna valakire. Emlékszem, sokszor azon gondolkodtam, hogy odamegyek hozzá, és leülök beszélgetni, hátha ezzel segítek; annyira borzalmas volt látni őt egymagában a sok boldog pár, fiatalok és családok társaságában, hogy már én éreztem kellemetlennek, ahogy az ablak mellett üldögél, és kifelé bámészkodik. Valamiért úgy éreztem, elveszített egy fontos személyt az életében, akinek a halálán nem tette túl magát, és azóta is rá vár, hátha egy nap mégis megérkezik, de persze ez csak az én gondolatom volt. Hogy volt-e valóságalapja, abban nem voltam biztos, ezerféle oka lehetett rá.

Szegény srác – erre tudtam gondolni azokban a percekben. Nem tűnt rossz embernek, sőt, egészen helyesnek találtam még én is, és valamiért úgy éreztem, hogy boldog tudna lenni, de valami mégis megbélyegezte a lelkét. Összeszorult a szívem, ahogy a fotóit nézegettem. Tényleg sajnáltam, ami vele történt, és bűntudatom volt, amiért soha nem mentem oda hozzá. Talán, ha megteszem, nem halt volna meg. Ki tudja, talán pont én indítottam volna el benne egy folyamatot, elvihettem volna csajozni vagy beszervezhettem volna hozzám meg Jacksonhoz egy mozizáshoz vagy akármi. Talán pont én lettem volna az, aki segít neki a depresszióján, és maga mögött hagyja a magányos múltját, és a gyilkos végül meggondolja magát. Ki tudja?

Annyi mindenen változtathatna az ember. Néha a legapróbb dolgok jelentik a legnagyobb változásokat. Vajon mennyi ilyen esélyt halasztunk el nap, mint nap? Vajon hány emberen segíthetnénk? Vajon rajtunk hányan akarnak segíteni? Akár egy ölelés, egy kedves mosoly, egy kézszorítás, vagy ha csak egy papír zsebkendőt adsz, vagy magad elé engedsz a sorban valakit. Talán életeket tudnánk megmenteni. Talán életeket veszünk el így. Az élet megannyi apró döntések sorozatából áll, és sosem tudhatjuk, melyikkel cselekszünk jót, avagy rosszat.

Ezekre gondoltam, ahogy ismét kutakodni kezdtem a cuccai között. Egy sóhaj kíséretében végül úgy döntöttem, felesleges itt lennem. Nem fogok semmit sem találni. Bárki is a gyilkos, túl nagy falat nekem, túl precízen dolgozik. Arra gondoltam, talán abba kellene hagynom a nyomozást, mert talán pont ezzel veszek el életeket. Talán nem is mentettem meg senkit, talán soha nem is fogok, talán rá kellene bízni a rendőrségre. Vagy Jaejoongra és Ravira.

Most először fordult elő velem, hogy komolyan fel akartam adni ezt az egészet.

Kiléptem a lakásból, és gondosan visszazártam azt, mindenféle nyomot eltüntetve magam után, majd feltűnés nélkül az udvart is elhagytam.

Ahogy visszafelé ballagtam az autómhoz, az eső lassacskán cseperegni kezdett. Ismét felnéztem az égre, és ösztönösen becsuktam szemeimet, hogy ne folyjon bele a víz. Megálltam egy pillanatra, és zsebre dugtam kezeimet, majd csak hallgattam a tomboló szél és az esőcseppek szívszaggató, ám mégis kísérteties dallamát.

Egyre jobban esni kezdett, így végül futnom kellett az autómhoz, és percekkel később hiába ugrottam be a kocsim fedezékébe, addigra már szabályosan szakadt, én pedig teljesen eláztam. Szitkozódtam egy sort félhangosan, majd elindultam. Még csak hajnali három körül járt az idő, amikor hazaértem. Mivel nem volt jobb dolgom, gyorsan átöltöztem, és ahogy odakint elállt az eső, vagy legalábbis már csak csepergett, futni indultam.

Nincs is jobb érzés, mikor a vihar utáni felfrissült levegőt magadba szívhatod. Olyankor érzi igazán az ember, hogy felszabadult és mintha a lelkedet kitisztítaná a hideg pára. Magával viszi a bűneidet, a bűntudatot, a fájdalmat és megannyi negatív érzést. Elviszi őket, de helyette nem hoz megnyugvást, nem hoz boldogságot, csak egy feketén tátongó ürességet hagy maga után.

Csend uralkodott az utakon, az utcai lámpák fénye, melyek a vizes aszfaltra vetültek, gyémántként verődtek vissza. Cipőim tompa puffanásai szinte mennydörgésnek hatottak a kietlen és nesztelen némaságban. Egy kutya megugatott, ahogy elhaladtam a kerítés mellett. Egy autó elrobogott mellettem, rám fröcskölve kerekeivel a vizet. A távolban vészjóslóan felcsendült egy vonat dudaszója.

Minden olyan volt, mint minden másik este. A város lassacskán, de ébredezni fog, ám amíg mindenki alszik, megannyi bűncselekmény történik a sötét éj leple alatt. Egykoron ezeket akartam megakadályozni, de mára már teljesen beletemetkeztem, hogy elkapjam a barátnőm – és talán egyben a családom - gyilkosát. A mai nap pedig eljutottam odáig, hogy talán minden felesleges. Nem az állandó hajszolásba fáradtam bele, hanem magába az életbe.

Egyszerre úgy éreztem, nincs kedvem többé élni. Nem volt semmim, ami fontos lenne, nem volt biztos jövőm, semmiféle terveim, amikből felépíthettem volna a saját karrierem hosszútávon. Nem voltak gondolataim a családalapításról, nem voltak tartós és mély baráti kapcsolataim, és a munkámat se szerettem. Csak tengődtem, egész életemben. Azt hittem, jól van így, és hogy majd valamikor rátalálok a saját utamra, de rájöttem, hogy ezzel csak magam hitegetem.

Az életem romlott volt. A lelkem már a férgek rágcsálták gyerekkorom óta. Rothadt voltam odabent, és ezekre csak most kezdtem rádöbbenni.

A mellettem csordogáló Han folyóra pillantottam. Sötét volt és mély, a csillagok most nem tükröződtek a víz felszínén. Olyan volt, mintha a saját lelkemet látnám. Mégis, halványan elmosolyodtam.

Ez volt az utolsó emlékem, mielőtt végleg magába szippantott a sötétség.

*

Amikor lassan magamhoz tértem, az első, amit megéreztem, hogy a tarkóm iszonyatosan lüktet. Azt hiszem, erre a fájdalomra kezdtem ébredezni. Minden érzékszervem tompa volt, de percek elteltével fokozatosan érzékelni kezdtem a külvilágot.

Apránként, erőt véve magamon emeltem fel a fejem, ami előre hanyatlott, és csak nagy nehezen tudtam megtartani egyenesen. Laposakat pislogtam, hogy a hirtelen fény, ami a szemembe fog hasítani, ne vakítson el teljesen. Amint ezzel a kettővel megvoltam, felmérhettem a terepet.

Piros. Fekete. Ezek a színek domináltak, és ahogy jobban szemügyre vettem a helyiséget, rájöttem, hogy én már voltam itt. Enyhe alkohol illat, a bőrkanapé és az üvegasztal, a vajszínű szőnyeg és a hatalmas vörös függönyök. Ez Ravi lakása volt. A nappali, ahol korábban iszogattunk és megosztottuk egymással a gyilkosságokkal kapcsolatos információinkat.

De mit keresek én itt?

Ráadásul… egy székhez kötözve?

Tekintetemmel magamon is végignéztem. A kezeim hátra voltak kötve, és hiába próbáltam kiszabadítani a csuklóimat, azok egy cseppet sem mozdultak. Fájtak a végtagjaim, valószínűleg már kidörzsölte a kötél őket, és a vállamba egy enyhe görcs állt. Mégis mióta ülhetek itt?

Próbáltam megmozdulni, egy kicsit megmozgatni a testem, hogy a zsibbadás elmúljon, de az csak rosszabb lett tőle.

Felemeltem a fejem, amikor mozgást érzékeltem magam körül. Hunyorognom kellett, mert homályosan láttam, de még így se tudtam, ki lehet az, aki közeledik felém. Egy sötét ruhás alak ott ült a kanapén, és egy pezsgős pohárból alkoholt szürcsölgetett; valamiért az a sejtésem támadt, hogy ő Ravi.

Ezután a másik idegenre összpontosítottam, aki mindeközben elém lépdelt, és egészen közel hajolt arcomhoz.

- Szia, Taehyung! - vigyorgott arcomba. – Hogy vagy?

Értetlenül pillantottam fel Jaejoongra.

Mi a fene folyik itt?

 

 

TIZENHATODIK

16. rész

- Hamarosan itt lesz – tettem vissza az éjjeliszekrényre a telefont, majd hoztam be vizes rongyot, és azzal kezdtem el törölgetni az arcát. – Nem vagy jobban?

- Nem – lihegte alig hallhatóan. Két kézzel a halántékát masszírozta, miközben arcán jól látszódott, mennyire szenved. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek, és szinte egész teste görcsben állt.

Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Össze voltam zavarodva, és rettenetesen aggódtam érte. Nem akartam beszélni, mert attól csak rosszabbul lesz; a hangok és a gondolatok a fejében így is biztosan őrjítőek lehettek.

Beszéd helyett csak csendben ücsörögtem mellette és próbáltam elcsitítani a saját elmémet, hogy legalább annyival kevésbé fájjon a feje. Szerettem volna segíteni, és bosszantott, hogy semmit sem tehetek érte. Ráadásul pont Ravi… Mérgelődtem magamban; miben jobb ő, mint én? Én ismerem Jacksont, én vagyok évek óta mellette, én ápolgattam és támogattam mindenben, amikor kellett, de most… A tudat, hogy most mégis haszontalannak bizonyulok, ez sértette a büszkeségemet.

Ravi csakhamar megérkezett, és bár szívem szerint rávágtam volna az ajtót, most mégis inkább egyből beinvitáltam, és bekísértem Jackson szobájába.

- Te maradj inkább kint – csukta volna be Ravi az ajtót, de becsúsztattam a lábamat a rés közé, majd vállammal nekidőlve kinyitottam azt.

- Na, meg mit nem! Nem bízom benned. Tudni akarom, mit csinálsz vele – válaszoltam erőteljes hangnemben, és összefontam karjaimat mellkasomon.

- Miért, mitől félsz? Hogy megerőszakolom? – horkantott fel gunyorosan. – Ne aggódj, nem esik bántódása, tényleg segíteni akarok neki.

- Attól én még látni akarom, mit is teszel pontosan vele – makacskodtam.

- Srácok, a jó ég áldjon meg titeket! – Kiáltott fel fájdalmasan Jackson. – Nem lehetne ezt megbeszélni később?

Mindketten az irányába fordultunk, majd ismét összenéztünk. Végül akaratlanul is, de kiléptem a szobából, és hagytam, hogy kizárjanak ebből. Bementem a konyhába, és előkaptam egy üveg hideg sört, majd leültem és iszogatni kezdtem.

Minden egyes másodperc óráknak tűnt és kínzó lassúsággal vánszorgott a percmutató is a faliórán. Az egyenletes kattogása visszhangot vert a néma csendben, és egy idő után annyira idegesített, hogy leszedtem a falról és a kukába dobtam.

 Idegesen járt a lábam, ujjaimmal doboltam az asztalon, és még levegőt is alig mertem venni. Füleltem, hátha hallok valami neszt a szobából, de úgy tűnt, mintha teljesen kihalt volna a lakás. Gondoltam arra, hogy elkezdek hallgatózni az ajtó előtt, vagy váratlanul betoppanok, de az azt jelentette volna, hogy nem bízok meg Jacksoban, így maradt a várakozás.

Már egy óra is eltelt, amikor úgy döntöttem, nem bírok tovább várni, túlságosan gyanús a csend, ezért felkeltem és megindultam a szoba irányába. Pont akkor jött ki Ravi, maga után becsukta az ajtót, majd szélesen rám vigyorodott.

- Megdugtam a haverodat.

- Te szemét! – estem neki egyből, és a torkának rugaszkodva a falnak szegeztem.

- Csak vicceltem – mondta nevetve, és védekezően feltartotta a kezeit.

Nem akart balhét, de nekem elpattant valami az agyamban, így a térdemmel hasba rúgtam, majd ahogy összegörnyedt, a könyökömmel erősen a nyakába ütöttem. A földre rogyott, de egy hangot nem adott ki, csak némán tűrte az ütéseimet, mintha direkt provokált volna.

Letérdeltem elé, majd ismét megragadtam a torkát, és kényszerítettem, hogy az arcomba nézzen. Vér csordogált a szájából, de még így is vigyorgott rám.

- Soha többé nem mehetsz a közelébe, világos? – sziszegtem alig hallhatóan.

- Nem hiszem, hogy ezt te mondod meg – nevetett fel, majd megtörölte a száját. – Jackson jól van, most pihen. Valószínűleg egész nap aludni fog.

- Mit tettél vele? – vájtam bele ujjaimat a torkába, amitől elkezdett fuldokolni.

- Ha elengedsz… elmondom… - nyögte alig hallhatóan, majd egy utolsó szorítottam rajta, és elengedtem. Elléptem tőle, de felkészültem arra, hogyha nekem esne, azonnal hatástalanítsam.

Ravi köhögött párat, majd a zsebébe túrt, és közben rám emelte tekintetét.

- Ez egy ametiszt kristály – húzott elő egy nagyobb követ és a kezembe nyomta. – Több ezer éves, a családom egyik ereklyéje. Ezzel kezeltem, mert jó a fejfájásra.

- És mi tartott eddig? Mit csináltál vele pontosan? – kezdtem el nézegetni a lila színű drágakövet.

- Ráraktam a testére, és mondtam neki, hogy ne mozduljon. Aztán rámásztam és megerőszakoltam – tette hozzá nevetve, de válaszul csak erőteljesen a fejéhez vágtam a tárgyat. – Kurva anyád! – üvöltött fel.

- Úgy látszik, ez a kristály fejfájást is okoz – mondtam gunyorosan. – Szóval?

- Csak beszélgettem vele, közben meg elmondtam egy-két imát, hátha. De sajnos ettől nem fog elmúlni teljesen.

- Miért?

- Mint tudod, a fejfájása a képessége miatt van. Egyrészt, mert nem uralja az eddigit se, másfelől fejlődik a képessége.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy eddig hallotta mások gondolatait. Szerintem mostantól arra is képes lesz, hogy akár kilométerekről is tudjon mások fejében olvasni, vagy akár gondolatokat elültetni, kiiktatni, megmásítani vagy bármi – vont vállat, még mindig a földön ülve.

- Elég sok mindent tudsz Jacksonról, ahhoz képest, hogy nem ismered.

- Tényleg nem ismerem annyira, csupán csak volt már dolgom ezzel a képességgel.

- Valahogy te mindig mindent tudsz, mindenhez értesz és mindenre van megoldásod – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, és nekidőltem a szemközti falnak.

- Tudod, Taehyung, lehet, hogy fiatalnak nézek ki, de sokkal idősebb vagyok, mint gondolnád – eresztett meg felém egy sejtelmes vigyort.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam össze homlokom.

- Ismered a képességem, nem? Ha megsérülök, azonnal regenerálódok. Ebből kifolyólag sokkal lassabban öregszem, mint mások.

- Vagyis?

- Már közel hatvan évet éltem, bármilyen meglepő is. Noha ez nem sok, de bőven szereztem elég tapasztalatot ennyi idő alatt. Sok helyen jártam, sok dolgot láttam és emiatt tudok többet, mint azt gondolnád.

- Aha.

Nem tudtam ennél többet mondani. Hosszú ideig csak gyanúsan méregettem Ravit, és próbáltam megkeresni arcán a ráncokat, vagy bármiféle arra utaló jelet, hogy tényleg idős lenne, de olyan babaarca volt, hogy egyszerűen el kellett nevetnem magam azon a gondolatomon, hogy épp egy hatvan éves bácsival beszélgetek. Ravi felvont szemöldökkel meredt rám, nem értette, mi bajom, de én csak megráztam a fejem és próbáltam visszanyerni magam felett az uralmat.

- Szóval Jackson képessége… mit lehetne kezdeni vele? Hogyan tanulja meg irányítani? – tértem vissza az eredeti témánkhoz.

- Nos… nem tudom. Elsősorban talán el kellene fogadnia a képességét. Tudod, ez olyan, mintha ketten lennétek. Egy testen osztoztok, és ha te ki akarod őt tagadni, akkor bizony ő vissza fog vágni. Ha tudtok kompromisszumot kötni, ha megtanultok egymás mellett élni, akkor nem lesz gond. De Jackson… - sóhajtott fel hangosan, és lehunyta a szemeit.

- Tudom, Jackson küzd ellene. Ami érthető, de igazad van – bólintottam néhányat, és most először fordult elő, hogy egyetértettünk valamiben. – És ha ezt elfogadta, utána mi lesz?

- Akkor majd megtanítom irányítani. Vagyis… van egy ismerősöm, akinek ilyesmi képessége van, ő biztosan tud tanácsokat adni neki – nyitotta ki a szemeit, majd lassan felállt. – Egyelőre viszont hadd pihenjen, és ha magához tért, majd akkor próbálj vele erről beszélni és győzd meg róla. Fogalmam sincs, miért utálja a képességét, de meg kell birkóznia vele.

- Tudom, mit kell tennem, nem kell kioktatnod – sóhajtottam fel, szemeimet forgatva, még mindig a falnak dőlve.

Ravi csak vállat vont, majd egy szó nélkül távozott. Ahogy becsukódott a bejárati ajtó, még egy darabig ácsorogtam, majd bekukkantottam Jackson szobájába. Békésen aludt az ágyában, és úgy tűnt, ha atombomba robbanna, akkor sem riadna fel.

Írtam egy cetlit, hogy dolgozni mentem, de igyekszem haza, és hogy ne merészeljen kimozdulni a lakásból, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a munkahelyemre, ugyanis késésben voltam.

*

Késő este értem csak haza, mivel túlóráznom kellett. Hazafelé még beugrottam egy kínai boltba vacsoráért, a biztonság kedvéért, mert fogalmam sem volt, Jackson felébredt-e már.

Belépve a lakásba sötétség fogadott. Felkapcsoltam a villanyokat, és lepakoltam a konyhában, majd egyből Jackson szobájába mentem. Azonban Jackson nem volt az ágyában.

- Hová tűnhetett? – tettem fel hangosan a kérdést, és a zsebembe nyúltam a telefonomért, majd egyből tárcsázni kezdtem a számát. Többször is felhívtam, de egyik alkalommal se vette fel, hiába csörgött a készülék.

Kezdtem ideges lenni, hogy valami baj történhetett vele, hogy valaki elrabolta, esetleg sétált egyet a környéken és rosszul lett, és ki tudja, hol fekszik most. Jacksonra nemcsak barátként tekintettem, hanem úgy is, mintha a kisöcsém lenne, hiába volt nálam idősebb. Olyan védtelennek és esetlennek tűnt, ráadásul a sminkjeivel folyton fiatalosabbá varázsolta magát, így alig tűnt tizennyolc évesnek.

Fel akartam hívni Ravit és Jaejoongot is, de rájöttem, hogy egyikük száma sincs meg, és fogalmam sincs, hol laknak, így kénytelen voltam várakozni. Úgy döntöttem, ha éjfélig nem ér haza, akkor hívom a rendőrséget, elvégre is ki tudja, mikor ment el itthonról. Erős késztetést éreztem, hogy én magam kezdjem el keresni a környező utcákban és helyeken, de jobbnak láttam itthon maradni, hátha hazajön.

 Éjfélig még volt két órám, ezért elővettem egy doboz sört a hűtőből, és míg azt iszogattam, az ablakban ücsörögtem. Enni semmi kedvem sem volt, görcsben volt a gyomrom, így szinte biztos voltam abban, hogy egy falat se menne le a torkomon.

Tizenegy óra után nyílt a bejárati ajtó, amire azonnal felkaptam a helyet, és még be sem csukta Jackson az ajtót, én már ott legyeskedtem körülötte.

- Hol voltál? Jól vagy? Miért mentél el itthonról? Kipihented már magad? – bombáztam kérdéseimmel, miközben levettem róla a kabátját, és felakasztottam a fogasra.

Jackson egy pillanat erejéig meglepve ácsorgott előttem, kissé lesokkoltam a túlbuzgóságommal, de aztán csak halványan elmosolyodott és megölelt.

- Nyugi, Taehyung, jól vagyok – engedett el, és levette a cipőjét. – Csak levegőztem egyet. Sajnálom, hogy nem szóltam róla.

- Semmi baj, tényleg, de azért rám hoztad a frászt. Azt hittem, történt valami – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt és a konyhába indultam. – Hogy vagy? Fáj még a fejed? Elég levertnek és fáradtnak tűnsz, mint aki egész nap megállás nélkül dolgozott – pillantottam rá gyanúsan.

- Már jobban vagyok, most éppen nem fáj a fejem. Úgy néz ki, Ravi gyógyító kristályai segítettek, bár kétlem, hogy hosszú távon hatni fog – jött utánam.

- Akkor jó. Ugye tudod, hogy van megbeszélni valónk? – kérdeztem, és elkezdtem előpakolni a szatyorból a vacsorát. – Ettél ma? Hoztam kínait, a kedvencedet. Kérsz? Persze, hogy kérsz.

- Taehyung, csillapodj, tényleg jól vagyok – nevetett fel, és leült a székre. – Nem, ma még nem sokat ettem, szóval kérek és köszönöm. De miről is kell beszélnünk?

- Arról, hogy mi van veled mostanában – mondtam komolyan, miközben elkezdtem melegíteni a mikróban a vacsoránkat. – Te is tudod, hogy a képességeddel nem stimmel valami. Jackson… ideje lenne elfogadnod, hogy nem vagy átlagos ember.

- Tudom – sóhajtott mélyet néhány másodperc után, és gondterhelten hátrasimította haját. – Én tényleg szeretném irányítani, hisz évek óta kínoznak az állandó fejfájások, és egyszerűen kezdek depressziós lenni, hogy rajtad kívül senkit sem ismerek. De… nehéz. Én nem akarom ezt a képességet. Annyi ember akar különleges lenni, és képességgel rendelkezni, akkor miért nem azok kapják meg? Miért én, aki soha nem akarta ezt?

- Jackson, a képességeinket nem mi magunk választjuk, ez családon belüli, örökletes. Az, hogy valakinek már gyerekként jelentkezik, mint nekem, vagy csak tinikorában, mint neked, azt teljesen normális. De felesleges azon gondolkodnod, miért pont te, miért nem más. Ezen nem fogsz tudni változtatni. Csak el kell fogadnod, hisz mi mást tehetnél? Szenvedsz, vagy végre a kezedbe veszed az irányítást?

- Vagy ott van még a halál – tette hozzá suttogva, de aztán megrázta a fejét. – Bocs, tudom, hogy ez nem megoldás, de akkor is. Én próbálok megbarátkozni ezzel a gondolattal, de az egyik felem nem képes bevenni ezt az egészet. Nem tudom, mit tegyek.

- Először is derítsd ki, miért nem akarod elfogadni – tettem le elé a tányért, majd az én adagomat kezdtem el melegíteni. – Oké, hogy nem akarsz különleges lenni, de lépjünk túl ezen. Mi az, ami zavar? Mitől félsz? Hogy olyan dolgokat tudsz meg, amit nem kellene? Ha megtanulod irányítani, akkor te döntöd el, mit hallasz meg és mit nem.

- Igen, és pont ez a baj. Hogy félek. Tudod, mekkora hatalommal bírok? Tudod, mi mindent megtudhatok, bárkiről? Ha ezt valaha valaki megtudja rólam, mit gondolsz, hányan fognak rám vadászni? Elfognak, és arra fognak kényszeríteni, hogy információkat szerezzek és hasonlók. Tudod, mennyit érnek ebben a világban azok, akiknek ilyen képessége van, mint nekem? Bármit megadnának ezért. Ha a maffia vagy akárkinek a kezébe kerülök, tudod, milyen pusztításokat végeznének az emberiségen? Nem ölnének meg engem soha, de minimum megkínoznának, ha nem teljesíteném, amit kérnek. Taehyung, ha úgy vesszük, én egy kétlábon járó fegyver vagyok. Ezzel hogyan birkózzak meg? – osztotta meg velem gondolatait Jackson, rémülten és aggódva, majd megrázta a fejét, és inkább nekifogott a vacsorának.

Leültem vele szembe, és én is ettem néhány falatot, majd csak azután szólaltam meg:

- Megértem a félelmed, és igazad van. De ha megtanulod irányítani, kevesebb az esélye, hogy lebuksz. Szerinted, ha folyamatosan fejfájás tör rád az emberek közelében, és összeesel az utcán, nem válik gyanússá? Kórházba küldenek, kivizsgálásokra és ott pillanatok alatt kideríthetik, hogy nem vagy átlagos. Ezt akarod? Pont emiatt kell megtanulnod kezelni.

- Igazad van neked is, de ha nem tudom irányítani, akkor nem is tudnak felhasználni. Két lehetőségem van: vagy marad minden így, és ha le is bukok, akkor sem tudnak mit kezdeni velem, vagy megtanulom irányítani, és ha elkapnak, akkor végem. Nem tudom, melyik a jobb.

- Mindkét helyzet veszélyes, de a második kevésbé. Ott kevesebb az esélyed a lebukásra. Jackson, nem maradhatsz ebben az állapotban, ezt te is tudod. Ha megtanulod használni, nem lesz olyan kockázatos a helyzeted, és sokkal több évet élhetsz, akár meg is öregedhetsz és hasonlók. De a jelenlegi állapotod szerint nekem úgy tűnik, hogy nem fogsz lehúzni néhány évnél többet. Nem te választottad meg, hogy olyan lettél, amilyen, de te döntöd el, hogy kellemesebbé teszed az életed vagy sem. Bármi is lesz, ha szorul a hurok, ahogy mondtad, legvégső esetre ott a halál is.

Jackson végül nem válaszolt, csak bólogatni kezdett és tovább lapátolta magába az ételt. Hosszan gondolkozott a szavaimon, de nem vártam arra, hogy közölni fogja velem, mire jutott. Mindketten tudtuk, hogy nekem van igazam, és meg fogja próbálni megtanulni irányítani a képességét.

- Azért lenne még egy kérdésem – törtem meg végül a csendet, és ittam egy korty vizet.

- Mondjad – emelte rám maszatos arcát, én pedig megeresztettem egy halvány mosolyt, de nem szóltam semmit.

- Honnan van meg Ravi száma? Miért őt akartad, hogy hívjam?

- Uhm… - nyelte le a falatot, és egy pillanatra elfordította tekintetét, majd ismét rám nézett. – Múltkor, amikor te Jaejoonggal voltál a nappaliban, én Ravival beszélgettem itt a konyhában, és akkor cseréltünk számot. Szóba jöttek a képességeink, és akkor mondta, ha valami gond lenne, őt hívjam, mert tud segíteni. Ennyi – rántotta meg a vállát.

- Értem. Azért szólhattál volna, hogy jóban vagytok – sóhajtottam fel, és hangomból érződött a féltékenység.

- Ne haragudj, Tae, de nem tartozom mindenről beszámolóval. Tudom, hogy nem kedveled őt, és részben ezért se akartam mondani, mert féltem, hogy kiakadsz. Tudod, hogy nehezen ismerkedem, és nincsenek barátaim, de Ravi nem olyan rossz ember, mint hiszed.

- Megértem, Jackson, tényleg, és nem is azzal van a bajom, hogy barátkozol, mert örülök neki, és ez boldoggá tesz, de… Ravi? Nem ismered még eléggé.

- Te sem ismered őt. Te csak a rossz felét látod, de van benne jóság is. Talán, ha kicsit máshogy állnál hozzá, egészen kijöhetnétek.

- Jackson, most tényleg ki akarsz erről oktatni? – fintorogtam egyet, majd felkeltem és a mosogatóba tettem mindkettőnk tányérját. – Én nem fogok vitatkozni erről, ha kedveled őt, és jól kijöttök, nekem rendben van. De azért legyél óvatos, és szeretnék tudni azokról, akik az életedben vannak. Nem azért, mert féltékeny vagyok, hanem mert fontos vagy nekem, és ahogy az előbb mondtad, a te képességed fontos. Ki tudja, miért kezdenek el veled barátkozni? Lehet, így akarnak a bizalmadba férkőzni, és aztán tesznek olyat, amit nem kéne. Én jó emberismerő vagyok, sok emberrel találkozom, évek óta megfigyelem őket az utcákon, a kávézókban, mindenhol, hisz ezért mászkálok éjjelente. Pont ezért tudom, hogy egyes mozdulatok, mit sugároznak, hogy valódiak-e vagy hamisak. És el akarom kerülni, hogy olyannal ismerkedj, aki bánthat.

- Ez kedves tőled, Taehyung, és ígérem, mindenkiről be fogok számolni neked, hogy megnyugodj. De időnként te is tévedhetsz, mint Ravi esetében. Tényleg nem rossz ember – állt fel az asztaltól, és a szobája felé indult.

- Nem is mondtam, hogy ő ártana neked. Tudom, hogy nem tenné – kiabáltam utána.

- Akkor meg ne legyél féltékeny – csapott egyet a seggemre, amin csak felszisszentem, és morcosan néztem rá, de ő csak szélesen elvigyorodott. – Itt egy újabb áldozat. Ma ölték meg, körülbelül három órával ezelőtt. Megnézed? – nyomott a kezembe egy hófehér lapot, amin az áldozat neve, címe, és halálának körülménye részletesen le voltak írva.

- Meg – futtattam végig rajta tekintetem, és elindultam a szobámba, hogy felöltsem magamra a fekete ruhámat.

- Oké. Én viszont elmegyek aludni. Reggelire megint a szokásosat kérem – szólt utánam, majd a fürdő felé vette az irányt.

Gyorsan átöltöztem, és összeszedtem a szükséges dolgaimat, majd kiléptem a szobából. Jackson pont akkor csukta be a sajátjának az ajtaját maga után, így köszönés nélkül hagytam el a lakást.

Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy találkozunk, biztosan megöleltem volna, és soha nem hagyom magára. De nem tudtam, így minden aggodalom nélkül belevetettem magam a sötét éjszakába.