TIZENHETEDIK

17. rész

Odakint már korom sötét volt. Felpillantottam az égre, de ezúttal egy csillag sem mutatkozott, és a Hold is csak halovány árnyként lebegett odafent. Erős szél fújdogált, és a közelgő vihar nyirkos és keserédes illatát hozta magával. A távolban már látni lehetett az égbolton átcikázó villámokat, és az ezzel járó rémisztő dörgéseket.

Egy sóhaj kíséretében átugrottam a kerítést, és mintha csak egy árnyék lennék, olyan nesztelenül lopództam az ajtóhoz. Mint mindegyik helyszínen, itt is sárga szalagok jelezték, hogy nemrég bizony gyilkosság történt, és a rendőrök ezúttal is megállás nélkül járőröztek a környéken. Feltörtem a zárat, majd pillanatokon belül bent voltam a lakásban.

Aprócska családi ház volt, egyszerű és szegényes, de mégis otthonos és biztos voltam benne, hogy rengeteg boldog emléket és emlékezetes pillanatot rejtenek a falak. Keserű mosolyra húzódott a szám, és lassacskán körbejártam mindent, majd az áldozat szobájába léptem. Huszonkét éves srác, nemrég diplomázott és épp gyakornoki állásban dolgozott egy teljesen ismeretlen cégnél. Az élete most vette kezdetét, megannyi lehetőséggel, és még csak esélye sem nyílt, hogy kihasználja ezeket.

A szobájában, pasikhoz méltóan, enyhe rendetlenség uralkodott. Nem sok holmija volt, nem voltak felesleges kacatok, csupán csak tankönyvek az asztalon, néhány regény a polcokon, sportteljesítményekért szerzett kupák a szekrény tetején, és néhány kosárlabda az egyik sarokban. Első ránézésre olyan volt, mint egy átlagos szoba, mégis… valahogy sugárzott belőle a magány. Nem azért, mert ilyen kevés dolga volt, hanem mert… egyszerűen szinte tapintani lehetett, hogy bizony a négy fal között az illető sokszor csak ült egymagában és meredt maga elé.

Elemlámpával alaposan körbevilágítottam mindent. Az áldozatot a saját ágyában ölték meg, megfojtották. Váratlanul érhette a támadás, mert a szőnyegbe mélyen beleivódott a kiömlött kóla és még most is ott hevert néhány szem összetaposott pattogatott kukorica.

Kinyitottam az asztalán lévő képes albumot, de a családján kívül nem sok idegen arcot véltem felfedezni, talán csak néhány másik rokont vagy egy-egy iskolai barátot, akikkel már megszakadt a kapcsolata. De ahogy jobban szemügyre vettem a képeket, rájöttem, hogy én láttam már ezt a fiút. Többször is bejött hozzánk az étterembe vacsorázni, és magányosan ücsörgött mindig ugyanannál az asztalnál, mintha várna valakire. Emlékszem, sokszor azon gondolkodtam, hogy odamegyek hozzá, és leülök beszélgetni, hátha ezzel segítek; annyira borzalmas volt látni őt egymagában a sok boldog pár, fiatalok és családok társaságában, hogy már én éreztem kellemetlennek, ahogy az ablak mellett üldögél, és kifelé bámészkodik. Valamiért úgy éreztem, elveszített egy fontos személyt az életében, akinek a halálán nem tette túl magát, és azóta is rá vár, hátha egy nap mégis megérkezik, de persze ez csak az én gondolatom volt. Hogy volt-e valóságalapja, abban nem voltam biztos, ezerféle oka lehetett rá.

Szegény srác – erre tudtam gondolni azokban a percekben. Nem tűnt rossz embernek, sőt, egészen helyesnek találtam még én is, és valamiért úgy éreztem, hogy boldog tudna lenni, de valami mégis megbélyegezte a lelkét. Összeszorult a szívem, ahogy a fotóit nézegettem. Tényleg sajnáltam, ami vele történt, és bűntudatom volt, amiért soha nem mentem oda hozzá. Talán, ha megteszem, nem halt volna meg. Ki tudja, talán pont én indítottam volna el benne egy folyamatot, elvihettem volna csajozni vagy beszervezhettem volna hozzám meg Jacksonhoz egy mozizáshoz vagy akármi. Talán pont én lettem volna az, aki segít neki a depresszióján, és maga mögött hagyja a magányos múltját, és a gyilkos végül meggondolja magát. Ki tudja?

Annyi mindenen változtathatna az ember. Néha a legapróbb dolgok jelentik a legnagyobb változásokat. Vajon mennyi ilyen esélyt halasztunk el nap, mint nap? Vajon hány emberen segíthetnénk? Vajon rajtunk hányan akarnak segíteni? Akár egy ölelés, egy kedves mosoly, egy kézszorítás, vagy ha csak egy papír zsebkendőt adsz, vagy magad elé engedsz a sorban valakit. Talán életeket tudnánk megmenteni. Talán életeket veszünk el így. Az élet megannyi apró döntések sorozatából áll, és sosem tudhatjuk, melyikkel cselekszünk jót, avagy rosszat.

Ezekre gondoltam, ahogy ismét kutakodni kezdtem a cuccai között. Egy sóhaj kíséretében végül úgy döntöttem, felesleges itt lennem. Nem fogok semmit sem találni. Bárki is a gyilkos, túl nagy falat nekem, túl precízen dolgozik. Arra gondoltam, talán abba kellene hagynom a nyomozást, mert talán pont ezzel veszek el életeket. Talán nem is mentettem meg senkit, talán soha nem is fogok, talán rá kellene bízni a rendőrségre. Vagy Jaejoongra és Ravira.

Most először fordult elő velem, hogy komolyan fel akartam adni ezt az egészet.

Kiléptem a lakásból, és gondosan visszazártam azt, mindenféle nyomot eltüntetve magam után, majd feltűnés nélkül az udvart is elhagytam.

Ahogy visszafelé ballagtam az autómhoz, az eső lassacskán cseperegni kezdett. Ismét felnéztem az égre, és ösztönösen becsuktam szemeimet, hogy ne folyjon bele a víz. Megálltam egy pillanatra, és zsebre dugtam kezeimet, majd csak hallgattam a tomboló szél és az esőcseppek szívszaggató, ám mégis kísérteties dallamát.

Egyre jobban esni kezdett, így végül futnom kellett az autómhoz, és percekkel később hiába ugrottam be a kocsim fedezékébe, addigra már szabályosan szakadt, én pedig teljesen eláztam. Szitkozódtam egy sort félhangosan, majd elindultam. Még csak hajnali három körül járt az idő, amikor hazaértem. Mivel nem volt jobb dolgom, gyorsan átöltöztem, és ahogy odakint elállt az eső, vagy legalábbis már csak csepergett, futni indultam.

Nincs is jobb érzés, mikor a vihar utáni felfrissült levegőt magadba szívhatod. Olyankor érzi igazán az ember, hogy felszabadult és mintha a lelkedet kitisztítaná a hideg pára. Magával viszi a bűneidet, a bűntudatot, a fájdalmat és megannyi negatív érzést. Elviszi őket, de helyette nem hoz megnyugvást, nem hoz boldogságot, csak egy feketén tátongó ürességet hagy maga után.

Csend uralkodott az utakon, az utcai lámpák fénye, melyek a vizes aszfaltra vetültek, gyémántként verődtek vissza. Cipőim tompa puffanásai szinte mennydörgésnek hatottak a kietlen és nesztelen némaságban. Egy kutya megugatott, ahogy elhaladtam a kerítés mellett. Egy autó elrobogott mellettem, rám fröcskölve kerekeivel a vizet. A távolban vészjóslóan felcsendült egy vonat dudaszója.

Minden olyan volt, mint minden másik este. A város lassacskán, de ébredezni fog, ám amíg mindenki alszik, megannyi bűncselekmény történik a sötét éj leple alatt. Egykoron ezeket akartam megakadályozni, de mára már teljesen beletemetkeztem, hogy elkapjam a barátnőm – és talán egyben a családom - gyilkosát. A mai nap pedig eljutottam odáig, hogy talán minden felesleges. Nem az állandó hajszolásba fáradtam bele, hanem magába az életbe.

Egyszerre úgy éreztem, nincs kedvem többé élni. Nem volt semmim, ami fontos lenne, nem volt biztos jövőm, semmiféle terveim, amikből felépíthettem volna a saját karrierem hosszútávon. Nem voltak gondolataim a családalapításról, nem voltak tartós és mély baráti kapcsolataim, és a munkámat se szerettem. Csak tengődtem, egész életemben. Azt hittem, jól van így, és hogy majd valamikor rátalálok a saját utamra, de rájöttem, hogy ezzel csak magam hitegetem.

Az életem romlott volt. A lelkem már a férgek rágcsálták gyerekkorom óta. Rothadt voltam odabent, és ezekre csak most kezdtem rádöbbenni.

A mellettem csordogáló Han folyóra pillantottam. Sötét volt és mély, a csillagok most nem tükröződtek a víz felszínén. Olyan volt, mintha a saját lelkemet látnám. Mégis, halványan elmosolyodtam.

Ez volt az utolsó emlékem, mielőtt végleg magába szippantott a sötétség.

*

Amikor lassan magamhoz tértem, az első, amit megéreztem, hogy a tarkóm iszonyatosan lüktet. Azt hiszem, erre a fájdalomra kezdtem ébredezni. Minden érzékszervem tompa volt, de percek elteltével fokozatosan érzékelni kezdtem a külvilágot.

Apránként, erőt véve magamon emeltem fel a fejem, ami előre hanyatlott, és csak nagy nehezen tudtam megtartani egyenesen. Laposakat pislogtam, hogy a hirtelen fény, ami a szemembe fog hasítani, ne vakítson el teljesen. Amint ezzel a kettővel megvoltam, felmérhettem a terepet.

Piros. Fekete. Ezek a színek domináltak, és ahogy jobban szemügyre vettem a helyiséget, rájöttem, hogy én már voltam itt. Enyhe alkohol illat, a bőrkanapé és az üvegasztal, a vajszínű szőnyeg és a hatalmas vörös függönyök. Ez Ravi lakása volt. A nappali, ahol korábban iszogattunk és megosztottuk egymással a gyilkosságokkal kapcsolatos információinkat.

De mit keresek én itt?

Ráadásul… egy székhez kötözve?

Tekintetemmel magamon is végignéztem. A kezeim hátra voltak kötve, és hiába próbáltam kiszabadítani a csuklóimat, azok egy cseppet sem mozdultak. Fájtak a végtagjaim, valószínűleg már kidörzsölte a kötél őket, és a vállamba egy enyhe görcs állt. Mégis mióta ülhetek itt?

Próbáltam megmozdulni, egy kicsit megmozgatni a testem, hogy a zsibbadás elmúljon, de az csak rosszabb lett tőle.

Felemeltem a fejem, amikor mozgást érzékeltem magam körül. Hunyorognom kellett, mert homályosan láttam, de még így se tudtam, ki lehet az, aki közeledik felém. Egy sötét ruhás alak ott ült a kanapén, és egy pezsgős pohárból alkoholt szürcsölgetett; valamiért az a sejtésem támadt, hogy ő Ravi.

Ezután a másik idegenre összpontosítottam, aki mindeközben elém lépdelt, és egészen közel hajolt arcomhoz.

- Szia, Taehyung! - vigyorgott arcomba. – Hogy vagy?

Értetlenül pillantottam fel Jaejoongra.

Mi a fene folyik itt?