TIZENÖTÖDIK

15. rész

- Jól vagy, Taehyung? – pillantott rám aggódva Jaejoong.

- Ühüm – bólogattam, miközben a halántékomat masszíroztam. – Azt hiszem, kicsit sokat ittam.

- Feküdj le a kanapéra, és pihenj egy kicsit – tanácsolta nagybátyám, majd segített felkelni a földről, és kényelmesen elhelyezkedni a kanapén. Párnát is tett a fejem alá, sőt, az ablakot is kinyitotta, hogy friss levegő jusson be a szobába. Amint vízszintesbe kerültem, és lehunytam a szemeimet, máris sokkal jobban éreztem magam.

Ravi csak rosszallóan nézett felénk. Először azt hittem, féltékeny rám, hisz Jaejoong velem foglalkozott, nem vele, és tekintve, hogy Ravi biszex volt… Simán kinéztem belőle, hogy bejön neki a nagybátyám. De aztán Jaejoong levette rólam a cipőt, és máris biztos voltam abban, hogy a kanapéja fontosabb, mint én.

- Szóval… - sóhajtottam fel. – Ti már két éve ismeritek egymást, és nyomozgattok ebben az ügyben.

- Igen.

- És sehová nem jutottatok? – néztem rájuk egy pillanat erejéig, aztán jobbnak láttam visszacsukni a szemem, mert zavart a fény.

- Valahogy így.

- Ez azért nem egészen igaz – szólt közbe Ravi, és letette az üres poharat az asztalra. – Van egy gyanúsítottunk.

- Hogy? – ültem fel egyből, és nem érdekelt a fejfájásom. Szabályosan zsibogott és lüktetett, de nem törődtem vele. – Erről nekem miért nem beszéltetek eddig?

Jaejoong és Ravi összenéztek. A nagybátyám tekintete semmitmondó volt, de a rezdüléseiből levettem, hogy nem örül neki, amiért ezt velem is közölték. Ravi viszont csak vállat vont, és átadott nekem egy papírlapot. Biztos voltam benne, hogy nem bíznak bennem, bár nem egészen értettem, miért.

- Csak nemrégiben bukkantunk rá. Nagyjából húsz és harminc körüli férfinek tippeljük, környékbelinek, aki ért a fegyverekhez és nagy fizikai erővel bír – kezdett el magyarázni Ravi.

Elvettem tőle a lapot, és alaposan megnéztem. A képen egy elhomályosodott arc látszódott, egy éjszakai buliban készült róla a fotó, és gyakorlatilag használhatatlannak bizonyult. Csak a fél arca látszódott, az is szemcsésen, még a hajszínét sem lehetett megállapítani, a fekete, kék és vörös fényviszonyok miatt.

- Broken Soulnak neveztük el, tekintve, hogy olyan embereket gyilkol, akik magányosak voltak – fűzte még hozzá.

- Ezt a „törött lélek” kifejezést Jackson szájából hallottam először – gyanakodva mértem végig Ravit.

- Úgy néz ki, egy rugóra jár az agyunk – vigyorogva dőlt hátra a fotelban.

- Bejön neked Jackson? – Tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

- Naná. Cuki babaarca van és tépnivaló szőke haja. Egyszer biztosan alattam fog sikítozni – nyalta meg perverzen a száját.

Olyan mérges lettem hirtelen, hogy gondolkodás nélkül ugrottam oda hozzá, és törtem be az orrát.

- Hozzá ne merj érni Jacksonhoz, mert én magam öllek meg! – Mondtam visszafojtott hangon, miközben még mindig összeszorítva tartottam az öklömet a testem mellett, és nagyokat lélegeztem, hogy visszatartsam az üvöltést.

- Te faszfej! – Ordított rám egyből Ravi, és a vérző orrához kapott. – Mi az isten bajod van? Jackson a pasid, vagy mi? Tudtommal nem, szóval azt csinálok vele, amit akarok!

- Jackson a legjobb barátom, és nem buzi, mint te! – Üvöltöttem rá végül én is.

- És? Attól még egyszer megdughatom, nem? – Nézett rám teljesen komolyan Ravi.

Már épp készültem volna ismét nekiesni, amikor JaeJoong közbeavatkozott.

- Oké, fiúk, elég legyen! – Felpattant, és közénk állt. Visszaültetett a kanapéra, majd szikrákat szóró szemekkel Ravira pillantott. – Fogd vissza magad, legalább előtte. Tartsd meg magadnak az ilyen gondolataidat! – Oktatta ki, majd felém fordult. – Te pedig ne vedd magadra az ilyet, tudod jól, hogy csak szórakozik!

Csak felsóhajtottam, és visszafeküdtem a kanapéra, majd Jaejoong leült mellém. Egyedül csak Ravi morgolódott magában, egészen addig, amíg pillanatok alatt össze nem forrtak a csontjai, és ismét ép nem lett az orra.

- Szóval gyakorlatilag nem is gyanúsítottatok van, hanem egy profil, amit a gyilkosságok alapján állítottatok össze, és egy kép, aki valójában bárki lehet – foglaltam össze röviden a beszélgetés lényegét.

- Hát… - kezdett volna bele Ravi, de Jaejoong megelőzte.

- Igen, valami ilyesmi. De ez is több mint a semmi.

- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy Jaejoong a gyilkos – felsóhajtottam, majd a zsebembe nyúltam.

- Miért? – Nagy szemekkel pislogott rám nagybátyám.

- Ott hagytad a legutóbbi áldozat lakásán a gyűrűdet – vettem elő az említett ékszert, és a kezébe nyomtam. – Az ágy alatt hagytad. Legközelebb jobban vigyázz rá, ez családi ereklye.

Mosolyogva dőltem vissza, kezeimet összekulcsolva a fejem alatt. Már sokkal jobban éreztem magam, elmúlt a fejfájásom, és a dühöm is felszívódott. Jaejoong csak megkövülten ült mellettem, majd végül visszavette a gyűrűjét.

Nemrég én hibáztam, amikor majdnem elkapott az egyik áldozat édesanyja, és Ravi mentett meg. Most én voltam az, aki segített rajtuk. Pedig erősen elgondolkoztam, hogy otthagyom azt a gyűrűt, de azzal saját magamnak is ártottam volna.

- Szóval te is ott voltál? Te is leellenőrizted? – Érdeklődve pillantott rám, miközben egy újabb pohár pezsgőt kezdett el iszogatni. Kezdett az az érzésem támadni, hogy a nagybátyámból alkoholista lett.

- Persze. Minden áldozat lakásán jártam már.

Egyikük sem szólt semmit, hosszú másodperceken át. Kicsit zavaró volt a csend, nem értettem, miért lepte meg ez őket ennyire, így még hozzátettem.

- Ti is ezt tettétek, nem? Csak Jaejoong tud teleportálni, és előbb végeztetek.

Ezután nem sokat beszélgettünk. Újból átfutottuk az eddigi tudnivalókat, kerestük az összefüggéseket, de semmit nem haladtunk. Egy helyben toporogtunk, és fogalmunk sem volt, hol és hogyan tudnánk elkapni a gyilkost.

Hajnalodott, amikor úgy döntöttem, ideje lesz távoznom. Jaejoong visszateleportált a lakásom bejáratához, ami ezúttal sem volt kellemes, és most sikeresen el is hánytam magam – hála a sok pezsgőnek és bornak. Nagybátyám csak jól kinevetett, de mire bármit is válaszolhattam volna neki, már nyoma sem volt.

Kissé kótyagos fejjel baktattam be a lakásba, és tettem fel a kávét, majd kezdtem el elkészíteni Jackson megszokott tojásrántottáját és pirítósát. Mire elkészültem, legjobb barátom akkor csoszogott ki, kócos hajjal és csukott szemekkel. Szótlanul ült le az asztalhoz és kezdett el táplálkozni.

- Sápadt vagy – jegyeztem, meg és aggódva megtapogattam az arcát. – És forró is. Nem vagy beteg?

- Ne zajongj ennyit, Taehyung, kérlek – kiesett kezéből a villa, és tenyereibe temette arcát.

- Jackson? Mi a baj? – Guggoltam le mellé, és megsimogattam a kezét. Pocsékul festett, de nem tudtam, mi baja lehet. Biztos nem egy szimpla megfázás, azt egészen jól viseli. Sokkal többről volt itt szó.

- Jól vagyok, tényleg. Csak… a fejem… - nyöszörögte alig hallhatóan, és majdnem leborult a székről. Annyira elgyengült, hogy nem tudta megtartani magát, és ha én nem vagyok ott, biztosan leesik.

- Jackson! – Rázogattam meg, majd felkaptam, és bevittem a szobájába. Lefektettem az ágyra, és aggódva vizsgálgattam az arcát. – Jackson, mondj valamit! Így nem tudok segíteni! A képességeddel van valami? Vagy ez nem olyan fejfájás?

- Csak… hívd ide Ravit, kérlek – suttogta. Összeszorította szemeit, és fogait, így próbálta valahogy átvészelni a fejfájást, ami csak egyre erősebb lett, legalábbis a reakcióiból látva így gondoltam.

- Ravit? – Hőköltem hátra, és értetlenül meredtem rá. – Mi közöd neked Ravihoz?

- Csak hívd fel… - nyöszörögte. – Ott a száma a mobilomban.

- Várjunk… mi? Mikor lettél te ilyen jóban vele? Hisz csak tegnap találkoztatok először… - halkult el egyre jobban a hangom, de azért előkerestem a telefonját.

- Csak hívd fel! – Szólt rám határozottabban, majd hangosan felszisszent a fájdalomtól. – Később elmagyarázom.

Nem mondtam többet, és eleget tettem a kérésének. Az volt a legfontosabb, hogy Jackson rendbe jöjjön, és ha neki ehhez Ravira van szüksége… De miért pont Ravira?