TIZENNEGYEDIK

14. rész

Az elhangzottak után félrenyeltem, így automatikusan köptem ki a pezsgőt, ami egyenesen Jaejoong arcán landolt. Hosszú másodpercekig csak krákogtam és köhögtem összevissza, míg nagybátyám szó nélkül egy szalvétával szárazra törölte az arcát.

- Bocsi - mondtam két fuldoklás között. Az arcom néhány árnyalattal pirosabb lett a sok erőlködéstől, és hogy még egyszer ne forduljon ez elő velem, letettem az asztalra a poharat.

- Azért meghalni még nem kellene… - jegyezte meg féloldalas mosollyal az ajkain Jaejoong.

- Biztos vagy ebben? – Pislogtam rá nagyokat.

- Mármint miben?

- Hogy nem Minseo volt az első áldozat.

- Teljesen biztos.

- Lehetetlen – vágtam rá egyből, bár nem tudtam volna alátámasztani ezt az állításomat.

Ezen most először gondolkodtam el. Mi van, ha már ezelőtt is voltak áldozatok, csak én nem tudtam róla? Azért kezdtem el nyomozni, mert Minseo meghalt. De mégis honnan szedtem, hogy ő volt a legelső? Ez miért nem jutott eddig az eszembe?

Jaejoong némán ült mellettem, és kortyolgatta immár a harmadik pohár pezsgőjét. Nem szólt semmit, még csak nem is nézett rám. Várta, hogy feldolgozzam a hallottakat, végigpörgessem a fejemben a kérdéseimet, és csak azután szólalt meg, hogy felé fordultam.

- Kezdjük sorjában – ropogtatta ki ujjait. - Hány áldozatról tudsz?

- Hatról – sóhajtottam fel néhány perc után, majd elkezdtem a táskámban kotorászni, és elővettem az áldozatokról összeszedett információimat. Átnyújtottam Jaejoongnak a mappát, és amíg ő lapozgatni kezdte, addig tovább meséltem. - Négy lány, és két fiú, többnyire tizennégy és huszonöt év között. Közös jellemzőjük, hogy mindegyiküknek összevarrták a szemét.

- Ennyi? – Pillantott rám Jaejoong, majd tovább olvasgatta a dokumentumokat.

- Nagyjából. Nem találtam semmi közös kapcsolatot az áldozatok között. Nem ismerték egymást, nem laktak egy környéken, még csak külsőleg sem hasonlítanak. Mindegyikük magányosnak tűnik, habár a családtagok és közeli ismerősök ezt mind tagadják – vontam vállat, miközben jobban szemügyre vettem a nappalit.

Csak most tűnt fel, hogy hiába pompázott minden piros és fekete árnyalatban, ezzel kissé nyomasztó érzést keltve, valójában minden rendezett és tiszta volt. Nem voltak felesleges kacatok, se szétdobált lábbelik, vagy szétszórt ruhadarabok. A legkisebb tárgynak is megvolt a maga helye, és emiatt igen otthonossá, sőt, kifejezetten barátságossá vált a nappali. Úgy éreztem magam, mint egy milliomos férfi, akinek mindene megvan, és úszik a gazdagságban. Nem néztem ki Raviból, hogy ennyi pénze legyen; eléggé csöves külseje volt.

- Ez nem sok – csukta össze a mappát Jaejoong, amivel visszazökkentem a valóságba. Felsóhajtott, maga mellé tette az iratokat, majd felkelt a kanapéról és az étkezőasztalhoz sétált.

- Ti meddig jutottatok? – Kérdeztem.

- Nos… mi is megtaláltuk azokat, akiket ti, vagyis te… Ti. Jackson is segít, ugye? – Bizonytalanodott el, miközben az asztalon turkált megannyi papír között.

- Igen – bólintottam.

- Szóval ők megvannak. Ezen kívül az elmúlt nyolc hónapban, amióta a barátnőd meghalt, még három áldozatról tudunk – felelte, majd egy sokkal vastagabb dossziéval tért vissza, mint amilyen nekem volt. Ő nem nyújtotta át nekem egyből, ahogy én tettem, hanem kivette a plusz lapokat hármójukról, és azt adta oda.

Ahogy elkezdtem őket tanulmányozni, Jaejoong tovább beszélt.

- Két fiú, és egy lány. Körülbelül ugyanannyi idősek, mint amit megsaccoltál, és igazából ugyanazt tudom elmondani, amit te.

- Szóval semmi használható – sóhajtottam fel, majd letérdeltem a földre, és szétterítettem az eddigi iratokat, majd hosszan tanulmányozni kezdtem őket. Jaejoong is odaült mellém, és sokáig egymáshoz sem szóltunk, mindketten belemerültünk a saját gondolatainkba.

- És te mit gondolsz, ki a tettes? – Törte meg a csendet végül nagybátyám. Felém nézett, és én is rá. Ahogy találkozott a tekintetünk, valami furcsát éreztem. A pillantása egyszerre volt nagyon ismerős, olyan érdeklődő és szeretetteljes, mint a régi szép időkben, ugyanakkor távoli, aggódó és rémült, amit nem tudtam hová tenni. Végül elfordult, és én is így tettem.

- Ötletem sincs. Valaki, aki talán természetfeletti. Talán… aki ugyanolyan magányos, mint az áldozatok voltak. Vagy pont életvidám lenne? Nem tudom. Te mit gondolsz? – Ültem törökülésbe.

- Én is pont ilyesmiket, amiket te. Ha természetfeletti lenne, megmagyarázná, hogyan hatolt be a lakásba és hogyan távozott.

- Teleportálás?

- Talán. Hacsak nem elég profi ahhoz, hogy úgy törjön be egy lakásba, mintha csak ott lakna – tette hozzá elbizonytalanodva.

- Tehát még ebben sem lehetünk biztosak – szűrtem le a lényeget. – Semmivel sem jutottunk előrébb. Mi van a többi halottal? Azokkal, akikről én nem tudok?

- Nos – sóhajtott fel hosszan, és maga elé vette a maradék papírköteget, de mielőtt odaadta volna, komolyan nézett rám. – Ha eddig minden zavaros volt, ezután végképp nem fogsz tudni mit reagálni.

- Miért? – Kérdeztem félve, de ahelyett, hogy Jaejoong válaszolt volna, csak átadta a többi információt tartalmazó mappát.

Egy ideig még elidőztem Jaejoong arcán, hátha mond valamit, de a fejével csak bólogatott, hogy nyissam ki. Így is tettem. Nehezen, remegő kezekkel húztam ki az egyik lapot, de azon nyomban el is dobtam ijedtemben, és lábaimmal elrúgtam magam elől az egész dossziét.

- Úristen! – Nyögtem fel, és arcomat kezeimbe temetve próbáltam feldolgozni a látottakat.

- Bocsi, de úgy gondoltam, legalább egyet látnod kell – kelt fel mellőlem Jaejoong, és kezembe nyomta a pezsgőmet, de csak megráztam a fejem, jelezve, nem kérek, így a maradékot ő itta meg helyettem.

Hosszú ideig csak ültem a földön, és nem mertem megszólalni. Nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak. Sok dolgot láttam az életemben, de kibelezett embert nem éppen. Rettenetesen sokkolt a látvány, még ha az csak egy kép is volt.

Jaejoong ezúttal bort töltött a poharamba, ezt már elfogadtam, és azonnal le is húztam. A torkomat száraznak éreztem, így jól esett a kesernyés nedű.

- Örülj neki, ez mondható a legkevésbé undorítónak – ült vissza mellém, én pedig szörnyülködve néztem rá.

- Ez komoly? Mégis hány ilyen van? – A döbbenet kiült az arcomra, egyszerűen nem fért a fejembe ki képes ilyenre. Ki az az elvetemült, aki egy embertársát kibelezi, és… te jó ég! Még csak azt sem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy nő volt-e az áldozat. Lehet ennél rosszabbat tenni valakivel?

- Öt. Négy férfi, egy nő. Fiatalok, mint a többiek.

- Nem értem. Tényleg nem értem. Miért tett ilyet akkor? És mi változott utána? – Néztem magam elé még mindig megsemmisülten. Most már tényleg nem értettem semmit, és egyszerre kezdtem azt érezni, fel kellene hagyni ezzel, és nem belemártani magam. Ugyanakkor csak még jobban felcsigázott a dolog, és kihívásnak tekintettem megtalálni az illetőt, kerüljön bármibe.

- Nem tudom, de jól látható az éles határ az áldozatok módszereinek megölése között. Eleinte még különös kegyetlenséggel végez velük, majd valami hatására vesz egy fordulatot, és szép csendesen ontja ki a vérüket. Ráadásul mostanság egy embert vesz célba, akkor csoportokra támadt – magyarázta Jaejoong, és visszavette tőlem a mappát. – Biztos nem nézed meg?

- Isten ments. Nem akarok ilyen szörnyűségeket látni, már ettől is émelyeg a gyomrom – tiltakoztam erőteljesen.

- Szerintem az a bortól lehet – jegyezte meg vigyorogva Jaejoong.

- Tök mindegy, csak a szőnyegemet ne hányja össze ez a kis puhapöcsű - hallottam meg a gunyoros megjegyzést a hátam mögül, amiből egyből leszűrtem, hogy Ravi az. Nem fordultam hátra, ellenben Jaejoong igen, és intett neki egyet. Ravi töltött magának egy kis whiskeyt, majd leült velünk szembe az egyik bőrfotelbe. – Azok a képek nem ilyen kisfiúknak valóak.

Csak megforgattam szemeimet, igyekeztem nem magamra venni az epés megjegyzését. Sokkal jobban lekötött ez az egész, mint Ravi bunkózása. Kedvem lett volna egy hatalmasat beverni neki, de tényleg nem akartam most ezzel foglalkozni.

- Szóval így állunk. Bármiféle következtetés? – Pillantottam tehetetlenül Jaejoongra. Többé semmiféle elméletet nem voltam képes felállítani magamban.

- Nincs – vont vállat egyszerűen.

- A legszebben akkor is azzal a férfival végzett, akit feldarabolt, és a testrészeit beledugdosta a csajszi kibelezett testébe. Nem tudom, ki a gyilkos, de jó a humora – kortyolt bele Ravi az italába, miközben elvigyorodott. Tudtam, hogy ez az ember beteg, na, de hogy ennyire?

Szerettem volna valamit beszólni neki, de Jaejoong megelőzött.

- Szerintem hagyd ki a részleteket. Elég annyit tudni, hogy elég brutálisan gyilkolt akkor – fordult felé, de Ravi csak nemtörődöm stílusban vállat vont. – Inkább mesélj neki arról a két estéről. Ravi látta mindkét gyilkosságot.

- Mi?! – Fordultam felé teljesen ledöbbenve. Úgy festhettem, mint egy ötéves kisgyerek, aki most tudta meg, hogy nem létezik a Mikulás. Mire észbe kaptam volna, már késő volt, Ravi gúnyosan felnevetett.

- Nincs erről mit mondani. Az utcákat jártam, és teljesen véletlenül szúrtam ki – kezdett el végül mesélni. - Az első gyilkosság áldozata az említett férfi és nő volt, akik késő éjjel tartottak hazafelé egy iskolai buliból. Én már csak azt láttam, amikor valaki ott térdel a nő mellett, és épp egy lábat gyömöszöl az üres testébe. A belei ott hevertek szanaszét a betonon, a szűk kis sikátorban. A férfit akkor nem is láttam, azt hittem rá, hogy egy szemeteszsák. Csak a hírekből tudtam meg másnap, hogy az is egy ember volt. Szégyen, vagy nem szégyen, de elhánytam magam, ezért gyorsan elrohantam.

- Köszi, azt hittem, megkímélsz a részletektől – fintorogtam egyet, majd megráztam a fejem. - És nem láttad a tettes arcát?

- Háttal volt nekem, szóval nem. Maszkot viselt, és sötét volt, ráadásul túl messze volt tőlem. Mikor kicsit megnyugodtam, visszamentem lefotózni a tetthelyet, és én értesítettem a rendőrséget.

- Mi van a másik három férfival?

- Két héttel utána ölték meg őket, közel az előzőekhez. Ők is egy szórakozóhelyről jöhettek hazafelé, egy lány is volt velük. Tudom, mert követtem őket, ugyanis a lányt molesztálni akarták. Ott voltam a buliban – tette hozzá magyarázatként. – Láttam, hogy befordulnak egy sikátorba, majd fél perccel később a lány sikítva kezdett el rohanni onnan. Belebotlottam, és próbáltam megnyugtatni, segíteni és kiszedni belőle, mi történt, de annyira meg volt rémülve, hogy nem tudott semmit se mondani. Leültettem az egyik padra, és kértem, hogy hívja a rendőrséget, majd én magam odamentem a sikátorhoz, de addigra nem volt ott senki. Leszámítva a három hullát, akik elég csúnya állapotban feküdtek ott. Erről hadd ne számoljak be, mert még az én gyomrom sem bírja.

- Mégis mennyi idő telt el, amíg te odaértél?

- Negyed óra körülbelül.

- Ilyen rövid időn belül nem ölhet meg három embert. Teljességgel lehetetlen. Senki nem képes erre.

- Előfordulhat. Ha valaki nagyon pszichopata és gyakorlott, ráadásul jó éles kése van és elég erős, simán megteheti.

Fogalmam sem volt, mit higgyek. Ravi csak elégedetten hátradőlt, keresztbe tette lábait, és úgy kortyolgatta a whiskeyt, mint valami előkelő úriember. Jaejoong kinyújtotta lábait, és megtámasztotta hátát a kanapénak dőlve, úgy nézett maga elé.

Én pedig hol kettőjükre, hol pedig az előttem heverő lapokra pillantottam. Nem fért a fejembe, mi ez az egész. Nem csak az volt a bajom, hogy a gyilkos megváltozott, mert meg tud változni, még ha ez nem is jellemző. Még csak nem is az zavart, hogy tudott valakiket ilyen gyorsasággal megölni. A leginkább azt nem értettem, én ezekről miért nem tudtam? Miért kerültek el engem ezek az információk, főként az a három áldozat, akiket Minseo halála után öltek meg? Rá voltam állva az ügyre, minden szálat pontosan követtem, még Jackson is segített nekem. Akkor hogyan történhetett meg mindez?

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe.