TIZENHARMADIK

13. rész

Az elkövetkező pár napban minden olyan volt, mint régen. Rendesen bejártam dolgozni, majd hazamentem és Jacksonnal megnéztem egy filmet, éjjelente pedig sétálgattam. Kivételesen nem kerestem a bajt, egyszerűen csak ki akartam szellőztetni a fejem és helyretenni a gondolataimat. Így, hogy nem zaklatott Ravi és Jaejoong, már kezdtem azt hinni, hogy ami történt, az csak egy rossz álom volt, ami persze az én esetemben lehetetlen volt. Mégis, a lelkem kezdett megnyugodni, és mikor már végleg elhittem volna, hogy minden ismét nyugalmas lesz, Jaejoong betévedt az étterembe, és leült az egyik asztalhoz.

Direkt nem én mentem oda kiszolgálni őt, de sajnos a nagybátyám sem volt hülye, így megkérte a kollégámat, hogy szóljon nekem. Nem tehettem mást, minthogy én vittem ki neki a megrendelt kávéját.

- Leülnél egy percre? – Kérdezte udvariasan, én pedig csak nagyot sóhajtva leültem vele szembe, és mellkasomon összefonva karjaimat néztem rá.

- Mondd gyorsan, mert dolgozom. Nincs nekem erre időm.

- Ne aggódj, hamarosan az egész munkád elfelejtheted – kortyolt bele a kávéjába, de mivel az túl forrónak bizonyult, inkább visszarakta az asztalra.

- Már miért kellene?

- Mert ha elkezdesz velünk nyomozni, a munkahelyedet itt kell hagynod – hajolt közelebb, és halkabbra vette a hangerejét.

- Ki mondta, hogy belemegyek ebbe? – játszottam az értetlent.

- Ismerlek – vont vállat, majd hátradőlt a széken és engem méregetett. – Úgy érzem azóta, hogy elhagytalak, teljesen más ember lettél.

- Ezt pont te mondod nekem? – Nevettem fel gúnyosan. – Én nem változtam semmit, Jaejoong. Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. Te lettél más. Eljátszottad a halálodat. Azon a napon, mikor ezt megtetted, akkor változtál meg. Ha ugyanaz lennél, aki mindig is voltál, sosem vetemedtél volna erre.

- Nem állok le veled vitatkozni – sóhajtott fel hosszú másodpercek múltán, majd megrázta fejét, ezzel megszüntetve a szemkontaktust, miközben ismét az asztal fölé hajolt és elkezdte kevergetni a kávéját. – Szóval? Dolgozzunk együtt?

- Legyen – feleltem némi gondolkodás után. – De szögezzünk le valamit: a munkámtól nem szabadulok meg. Nem érdekel a véleményed, nekem ez a munka fontos. Bármi is lesz ennek az egésznek a kimenetele, nekem ez az a hely, ami ad egy biztos pontot az életemben.

- Rendben. Nem kell kilépned – egyezett bele Jaejoong egy bólintás kíséretében, majd újból belekortyolt a kávéba, ami addigra már iható állapotba került. – Tényleg sajnálom, hogy ezt tettem veled. Nem lett volna szabad. Tudom, ezt sosem fogod megérteni, de akkor is sajnálom. Talán, ha melletted maradok, most minden más lenne… - tette hozzá még suttogva, amit nem igazán értettem, de nem is akartam ezzel foglalkozni.

- Hagyjuk ezt, Jaejoong. Még mindig nem tudtam megemészteni, és kell idő, amíg újra a nagybátyámként tudok rád tekinteni – könyököltem fel én is az asztalra, miközben az arcát bámultam. Ugyanolyan volt, mint egy évvel ezelőtt, semmit sem változott külsőre, de belül… mintha csak egy idegen lett volna. – Mit fogunk tenni? – tértem rá a tárgyra.

- Mikor végzel ma?

- Nem tudom. Talán este tíz körül.

- Oké. Akkor tízre érted jövök, és elmegyünk hozzám. Össze kellene vetnünk az eddigi információinkat, mindazt, ami neked van, és mindazt, ami nekem. Akkor talán jobban összeáll a kép az ügyet illetően – mondta, majd hátrahajtotta fejét, hogy az utolsó csepp kávét is megigya.

- Rendben – bólintottam egyet, és kifújtam egy adag levegőt, amiről nem is tudtam, hogy egészen addig bent tartottam. – Még egy kérésem lenne: Jacksont hagyjuk ki ebből.

- Miért? Nagyon óvod ezt a srácot – tette vissza a poharat az asztalra, és hatalmas barna szemeivel fürkészni kezdte arcomat.

- Mert ő a legjobb barátom, és egyben a legfontosabb személy az életemben. Nem akarom bajba keverni és nem akarom, hogy baja essen. Van elég problémája így is, jobb, ha nem keverjük ebbe bele. Így is eléggé „zajos” élete van – mutogattam ujjaimmal az idézőjelet.

- Á, tényleg, a képessége – tekintetével egy pillanat erejéig körbejárta az éttermet, majd ismét rajtam állapodott meg. – Nem bánom. Habár sok hasznát vehetnénk, de ha nem, nem. Még valami egyéb kérés?

- Nem is tudom. Több nincs – feleltem hosszas gondolkodás után, majd az órámra néztem. – Mennem kell vissza dolgozni. Vagy rendelj még ételt, vagy húzd el a csíkod! A kávé árát majd a kollégámnak add – álltam fel az asztaltól, majd köszönés nélkül otthagytam.

Jaejoong rendelt magának még egy nagy adag csirkét és mellé sült krumplit, így közel fél óráig még az étteremben tartózkodott. Folyamatosan engem figyelt, állandóan magamon éreztem tekintetét, de aztán lehet, hogy csak képzelődtem. Mindenesetre nagy kő esett le a szívemről, amikor fizetett, és végleg távozott.

Az este miatt kicsit izgultam. Nem voltam felkészülve arra, hogy a gyilkosságokkal kapcsolatban bármit megosszak, és tartottam attól is, hogy milyen eredményt kapunk végül, már ha előrébb jutunk az ügyben. Hosszú hónapok után ez volt az első, hogy bármiféle esély nyílt arra, hogy haladjak és találjak nyomokat. Ugyanakkor gyermeki kíváncsiság is vegyült belém. Hiába is, Jaejoong a nagybátyám volt, és bár haragudtam rá, nem bíztam benne, és egyelőre nem tudtam vele mit kezdeni, mégis hiányzott, és szerettem volna vele több időt tölteni.

A szokásosnál is lassabban telt az idő, egy örökkévalóságnak tűnt, mire tízet ütött az óra, és elhagyhattam az éttermet. A főnököm azt akarta, hogy túlórázzak, de közöltem vele, hogy ez ma sajnos nem fog menni, mert el kell utaznom a városból. Kifelé menet írtam egy üzenetet Jacksonnak, hogy valószínűleg ma nem fogok hazamenni, ne várjon rám, ellenben holnap reggelire megint elkészítem a kedvencét.

Kikapcsoltam a telefonomat, mert nem akartam, hogy zavarjanak, majd zsebre süllyesztettem. Reméltem, hogy Jaejoong valami nagyon menő autóval fog rám várni, de ehelyett egyes egyedül üldögélt az étterem előtti lépcsőn.

- Úgy nézel ki, mint egy koldus – jegyeztem meg rosszallóan, de ő csak vállat rántott, és felkelt a földről. – Merre megyünk? Mivel megyünk?

- Gyere utánam – biccentett egyet a fejével, és elindultunk jobbra. Nem sokat sétáltunk, a legközelebbi szűk sikátorba be is fordult.

- Öhm, Jaejoong… - torpantam meg a bejáratnál, miközben körbenéztem, nem figyel-e minket valaki. – Ez nem túl bizalomgerjesztő.

- Ugyan már, Taehyung, a nagybátyád vagyok, nem viszlek bele semmi rosszba – tárta szét karjait, miközben befelé sétált, és könnyedén rám mosolygott.

- Ha nem ismernélek, még azt hinném, valami nagyon rosszra készülsz… - jegyeztem meg, majd egy nagy sóhaj kíséretében utána mentem. Komolyan megrémültem egy pillanatra, de végül elhessegettem mindenféle negatív gondolatomat.

Jaejoong megállt az egyik szemetes konténer mellett, én pedig csatlakoztam hozzá.

- Add a kezed – nyújtotta felém bal kezét, én pedig értetlenül meredtem rá, végül mégis csak odanyújtottam a sajátomat. – Felkészültél az utazásra? Kicsit kellemetlen lesz elsőre.

- Utazás? – Felvont szemöldökkel néztem rá, de egy másodperc alatt leesett a tantusz. – Te most teleportálni akarsz?

Jaejoong csak szélesen elmosolyodott, és megszorította kezem. Forró melegség áradt szét bennem, ahogy ujjai tenyerem köré fonódtak; egy pillanatra újra gyereknek éreztem magam, annak az öt éves kisfiúnak, akit a nagybátyja nevelt fel szeretetben, kedvességben, óvva minden rossztól. Abban a néhány másodpercben valóban elhittem, hogy minden olyan, mint régen, és hogy az élet csodás, hogy a fájdalom egyszer elmúlik, és mindenki megkapja a megérdemelt boldogságot.

De a következő pillanatban már csak egy hatalmas rántást éreztem, mintha a lelkem kilépték volna a testemből, a gyötrő kín pedig azonnal kiszorított mindenféle örömöt és kitöltötte az összes létező zegzugot bensőmben. Nem tudtam, mi történik, mire észbe kaptam, teljesen máshol voltam. A szemetes konténer eltűnt mellőlünk, megszűnt a rothadó szag, az utcai lámpák fénye, a sötétség, és egy sokkal kellemesebb környezetben találtam magam.

Összerogytam a szőnyeg közepén, és hosszú ideig csak csukott szemmel, nagyokat sóhajtoztam, hogy elmúljon a szédülés és a hányinger. Jaejoong már régen nem fogta a kezem, és amikor végre kinyitottam szemem, ő ott ült előttem egy kanapén, pezsgővel a kezében.

- Ez neked kicsit kellemetlen? – Kérdeztem szinte sikítva, miközben fél kezemmel a mellkasomat markolásztam.

- Nézd a jó oldalát: legalább nem hánytad össze a szőnyeget – nevetett fel jóízűen. Valószínűleg élvezte nézni, hogyan reagálnak az emberek a teleportálásra. – Nyugi, néhány alkalom után már megszokod, néhány hónap alatt megtanulod élvezni, egy év alatt pedig olyan, mintha lassítva repülnél. Csodálatos érzés.

- Köszi, én azt hiszem, nem szeretném ezt többször kipróbálni – tápászkodtam fel a földről. Ingadozó léptekkel indultam meg a kanapé felé, majd le is huppantam nagybátyám mellé.

- Tessék – nyújtott át nekem is egy pohár pezsgőt, amibe azonnal bele is ittam. Csak akkor tűnt fel, mennyire remegnek kezeim.

- Szóval… mesélj az áldozatokról – tértem rá egyből a lényegre.

- Csak ne olyan hevesen. Időnk, mint a tenger. Előtte beszélgethetnénk, vagy valami. Ravit is megvárhatnánk – sóhajtott fel.

- Hagyjuk már. Nem ezért jöttem, Jaejoong. Ravival meg a legkevésbé se szeretnék találkozni – forgattam meg idegesen szemeimet, és egy húzásra megittam az egész pohár tartalmát. – Egyébként hol vagyunk?

- Ezt sajnos nem mondhatom meg – vont vállat Jaejoong, miközben elvette tőlem a poharat és újratöltötte. – Ravi lakása, csak most már én is egy ideje vele lakom. Az ő kérése volt, hogy tartsam titokban, azért kellett teleportálnunk.

- Mindig is érdekelt, honnan ismered Ravit, és mióta vagytok ilyen jóban – sóhajtottam, és átvettem tőle a pezsgőt, majd körbenéztem az aprócska nappaliban. Vörös és fekete színben pompázott az egész, pont olyan démoninak is tűnt, mint amilyen maga Ravi volt.

- Ki fogsz akadni, ha elárulom – ült vissza mellém Jaejoong.

- Nem hiszem, hogy tudnál bármiféle meglepőt mondani azután, hogy visszatértél a sírból.

Jaejoong hangosan felnevetett. Nem értettem, mit talál ebben olyan viccesnek, mert szerintem baromira nem volt az, de nem törődtem vele.

- Én kerestem fel őt, még két évvel ezelőtt – mondta komoly hangon, és félve pillantott rám, mintha arra számítana, hogy kiakadok, és felpofozom. – De mint kiderült, ő is keresett engem már egy ideje.

- Mégis miért? – Kérdeztem enyhe értetlenséggel a hangomban.

- Mert látott téged az utcákon. Folyton bajba keverted magad, és jól elverted a rosszfiúkat. Tudok róla, Taehyung, hogy már akkor is az utcákat jártad, habár előlem ezt mindig is titkoltad – mosolyodott el féloldalasan. – Ravinak nem tetszett, hogy valaki utánozza őt és beleköp a levesébe. Túl fiatal voltál, és elég harcképzett, így tudta, hogy hozzám tartozol. Mint kiderült, régebben ő is vett tőlem párszor harcművészeti órákat.

- Szóval tudtál róla… - kortyoltam bele a pezsgőmbe, és magam elé meredtem. – És titkoltad előlem, hogy ismered Ravit. Az még oké, hogy Ravi miért keresett fel, de te őt miért?

- A gyilkosságok miatt.

- Miféle gyilkosságok? Akkor is volt valami zakkant őrült? Ezek szerint ti már két éve együtt dolgoztok – állapítottam meg.

- Már akkor is ebben az ügyben dolgoztunk.

- Ebben az ügyben? Az nem lehet. Az első gyilk…

- Tévedsz – szakított félbe Jaejoong, én pedig felé fordultam. – Nem a barátnőd, Minseo volt az első áldozat nyolc hónappal ezelőtt.