TIZEDIK

10. rész

Forogni kezdett velem a világ, és egyszerre nagyon melegem lett. Lüktetni kezdett a fejem, a szívem hevesen dobogott, és úgy éreztem magam, mintha kilépnék a saját testemből, mintha kezdenék kettészakadni, és elhagyni saját magam. A fölöttem világító lámpa fénye elhalványult, és ahogy a mellettem álló Jackson aggódó arcába néztem, azt is egyre homályosabban láttam. Mi történik velem? Ezt a kérdést formáltam ajkaimmal, de rájöttem, hogy valójában mindez csak a fejemben fogalmazódott meg.

Borzasztóan szédültem, a testem zsibbadni kezdett, és tekintetem előtt egyre csak Jaejoong arcát láttam. Biztos voltam benne, hogy álmodom, így hagytam, hogy a sötétség elnyeljen, hogy aztán ha újra felébredek, minden az legyen, mint ezelőtt.

Amikor néhány perccel később magamhoz tértem, a saját ágyamban feküdtem. Valaki egy vizes ronggyal törölgette a homlokomat, és amikor kinyitottam szemeim, Jacksont pillantottam meg.

 - Jackson… - toltam el kezét a fejemtől, majd felültem az ágyban. Még most is erőteljesen fájt a fejem, de egy fokkal jobban éreztem magam.

- Szerintem pihenned kellene még, elég falfehér az arcod – próbált visszafektetni, de nem hagytam magam.

- Jól vagyok, tényleg – erőltettem magamra egy mosolyt. – Mégis mennyi időre ütöttem ki magam?

- Körülbelül két percre – nézett rá a karórájára, majd a törölközőt visszatette a tálba. – Fel kellett volna hívnom téged, hogy látogatóid érkeztek.

- Jackson, nekem nehogy magadat merd hibáztatni. Ez egyedül az én dolgom – sóhajtottam fel, miközben kikászálódtam az ágyból. – Én nem mondtam el neked, hogy Ravival összefutottam már párszor, úgyhogy én sajnálom. Biztosan megijedhettél, amikor berontottak ide.

- Hát… igen, egy kicsit meglepődtem – túrt bele feszengve szőke hajába, majd aggódva felém fordult.  – Mit akarsz most tenni? Elvégre is… Jaejoong… Tényleg nem értem, mi folyik itt – nevetett fel zavartan.

- Én se, úgyhogy megyek és beszélek vele. Magyarázattal tartozik, és minél előbb tudni akarom, mi ez az egész – mondtam határozottan, és az ajtóhoz léptem.

- Taehyung… - szólt utánam Jackson, és mellém lépett. – Biztos jól vagy? Aggódom érted. Az ajtó túloldalán elvégre is a halottnak hitt nagybátyád van, és hiába vagy lelkileg erős meg minden ilyesmi, téged is a padlóra küldött a jelenléte. Nem akarod előbb feldolgozni magadban, mielőtt faggatni kezded?

Jackson idegesen méregetett, és tényleg komolyan aggódott értem, és a lelki állapotomért. Én csak halványan elmosolyodtam, majd vállba veregettem.

- Köszönöm, hogy a barátom vagy. Nem kell aggódnod, megleszek – mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és a nappaliba mentem, ahol Ravi és Jaejoong ültek a kanapén.

- Te? Máris ébren? – lepődött meg Ravi, és egyből fel is pattant.

- A képességem szerint egy szemhunyásnyit sem szabadna aludnom, úgyhogy várható volt, hogy nem dőlök ki hosszú időre – forgattam meg szemeim, és csípőre tettem kezeim. – Jajeoong, beszélnünk kell. Ravi, neked kint tágasabb! – mutattam határozottan az ajtó irányába.

- Csak nem gondolod, hogy kint fogok ácsorogni, amíg ti beszélgettek? Unatkozni fogok – háborodott fel és szemeivel szikrákat szórva nézett rám. – Majd kimegyek Jacksonnal a konyhába – lépett oda barátom mellé, és átkarolta a vállát.

- Meg még mit nem! – csattant fel Jackson, és lelökte magáról Ravi kezeit. – Isten ments, hogy a közeledben legyek, amikor meleg vagy.

Mindannyian meglepve fordultunk először Jackson felé, majd a kijelentése utána Ravira pillantottunk.

- Nem vagyok meleg! – kissé ijedt arccal bámult Ravi a nála körülbelül fél fejjel alacsonyabb srácra.

- Hát… ha nem is meleg vagy, akkor biszex, a fejedben lévő gondolatok legalábbis ezt mutatják. Örülnék, ha a rólam való fantáziálást abbahagynád – indult meg Jackson a konyhába, Ravi pedig egy ideig csak hebegett-habogott, végül szégyenében Jackson után iramodott.

Egy apró mosollyal nyugtáztam, hogy megtaláltam Ravi gyenge pontját. Ilyenkor áldottam az eget, hogy Jackson tudott mások gondolataiban olvasni, még ha ő maga nem is szívesen tette.

Végül megembereltem magam, vettem egy nagy levegőt, és leültem Jaejoong mellé, aki mind ezidáig meg sem szólalt. Hosszú percekig bámultam ki a fejemből, és még csak nem is mertem ránézni. Féltem, ha megteszem, elindulok egy olyan úton, ami ki tudja, hová vezet. Ha most elkezdek vele beszélgetni… minden meg fog változni.

- Fogalmam sincs, hol kezdjem – sóhajtottam fel végül, és óvatosan Jaejoongra pillantottam.

- Mondjuk, üdvözölhetnél, ahogy régen? – mosolyodott el halványan, majd felém fordult és kitárta karjait.

- Ne haragudj, de ez nem fog most menni – hárítottam az ölelést, és kicsit arrébb húzódtam. – Egyrészt, mert haragszom, másfelől… egy tíz perccel ezelőtt én még halottnak hittelek. Most meg… itt vagy, élsz és virulsz, és ráadásul Ravival lógsz, akit ki nem állhatok, és én mindebből semmit sem értek – fakadtam ki. – Mi az isten történik? Miért tűntél el az életemből? A francba is, Jaejoong, meghaltál, és halottnak kellene lenned! Miért akartad, hogy még több fájdalomban legyen részem?!

Jaejoong leeresztette kezeit, majd beletúrt barna hajába, és egy sóhaj után ismét rám nézett.

- Nos, ez kicsit bonyolult, és nem is biztos, hogy meg fogod érteni vagy egyet fogsz érteni azzal, amit mondani fogok.

- Nem baj, ki vele. Hallani akarom a magyarázatod – helyezkedtem el a kanapén, és próbáltam semleges arckifejezéssel nézni rá, habár legbelül borzasztóan izgultam.

- Hol is kezdjem… - dörzsölte össze két tenyerét, majd egy rövid időre a padlóra bámult, és újra rám. – Azért tűntem el, mert a szüleid gyilkosát kerestem. Most biztos az érdekel, miért hagytalak ki mindebből? Nos… mert túl sokat szenvedtél, és úgy tűnt, végre megtalálod a boldogságod. Akkor kezdtél el dolgozni, szépen kerestél, ráadásul megismerted Minseot, és reméltem, hogy rövid időn belül el is veszed őt. Nem akartalak ilyenekkel zaklatni, és tönkretenni a kapcsolatotokat.

- Igen, vele terveztem leélni az életem, de meghalt – mondtam ki egyszerűen, miközben szívembe éles fájdalom nyilallt. – Tudom, hogy meg akartál védeni, de pontosan tudtad, hogy a családom gyilkosának a megtalálása a legfontosabb. De mindez akkor sem magyarázat arra, hogy eljátszottad a halálodat! – emeltem fel a hangom, miközben idegesen belebokszoltam a kanapéba. – Komolyan, mégis mit hittél? Fájdalmat okoztál. Újabb szerettemet kellett elveszítenem, az egyetlen családtagomat! Ez csak még jobban megerősített abban, hogy hű maradjak a célomhoz. Komolyan… ennél jobb ötleted nem volt? Muszáj volt pont ezt tenned?!

- Mondtam, hogy nem fogod megérteni. Nem maradhattam melletted – sóhajtva dőlt hátra a kanapén.

- Miért nem? Miért nem lett volna egyszerűbb, ha elköltözöl, akár egy másik városba vagy országba?

- Egyrészt, mert akkor sosem fejezted volna be a kutakodást, másfelől reméltem, ha meghalok, az elég figyelmeztetés lesz neked arra, hogy feladj mindent, és végre a boldogságot tartsd szem előtt.

- De rosszul sült el a terved. Nem tudom, miből gondoltad, hogy így fogok cselekedni. Hisz ismersz. Még ha bele is döglök, meg fogom találni azt, aki ezt tette velem.

- Igen, tényleg nem úgy cselekedtél, ahogy hittem, ráadásul Minseo… részvétem miatta.

- Felejtsük el – legyintettem. – Az egész, amit mondasz, elég gyenge kifogás. Azt hittem, ennél nyomósabb indokod volt, de ha nem… hát nem.

- Sajnálom, Taehyung… Tudom, hogy borzasztóan fájt, mikor megtudtad, hogy meghaltam, és sajnálom, hogy nem vigasztaltalak meg, és hogy nem tértem vissza előbb.

- Hagyjuk, Jaejoong. Nem akarok erről beszélni. Inkább azt mond meg… miért nem mondtad el soha, hogy tudsz teleportálni?

- Nem tartottam szükségesnek. Mégis mi lett volna, ha tudsz róla? Az csak még jobban megerősít abban, hogy kitarts a célod mellett, hogy megkeresd a gyilkost vagy a gyilkosokat.

- Szóval te valójában soha nem akartad, hogy megtaláljam őket? Miért? Akkor mégis miért képeztél ki, miért tanítottál folyton mindenféle harcművészetre? Nem értem a logikádat.

- Taehyung… - sóhajtott fel ismét Jaejoong és nagyon komolyan nézett rám. – Őszintén? Mindig is féltem attól, hogy ez lesz a vége, ami most. Magadba néztél már? Visszatekintettél arra, mi történt veled azóta, hogy meghalt a családod? Ugyanott vagy, ahol évekkel ezelőtt. Az elején. Kiképeztelek, de nem abból a célból, hogy megtaláld őket, hanem a saját érdekedben. Elvégre is van természetfeletti képességed, nincsen túl sok ismerősöd, szóval, ha meg kell védened magad, akkor csak magadra számíthatsz. Semmi más célom nem volt ezzel. Csak abban reménykedtem, hogy az idő múlásával enyhülni fog a haragod, és ha megtalálod a boldogságod, akkor felhagysz mindenféle gyerekes bosszúval. Mert… ez gyerekes viselkedés. Tudom, nem szép ilyet mondanom, és tudom, hogy fáj, és ami történt, az akkora sebet hagyott, ami sosem fog eltűnni belőled. De mond csak: van benned a bosszún kívül bármiféle más érzés is? Ha megtalálod a szüleid gyilkosát… mit teszel? Megölöd őket, és azt hiszed, ezzel vége? Nem fogod visszakapni őket, a fájdalmad nem fog enyhülni akkor sem, ellenben pontosan ugyanolyan mocskos alak leszel, mint azok a szemetek. Te nem azért akarod őket elkapni, hogy másoknak ne okozzanak több bajt, te saját magad miatt akarod. És amíg magad miatt akarod, nem valami nemes cél érdekében, addig ez az egész csak egy bosszú. És mint tudjuk, a bosszú nem vezet jóra.

Hosszú percekig nem is tudtam mit mondani Jaejoongnak. Csak ültem vele szemben, hallgattam, és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Teljesen más embernek tűnt. Ő nem ugyanaz az ember volt, akit ismertem. Mintha kicserélték volna, a viselkedése, a stílusa, ahogyan beszélt, a gondolatai, egyszerűen nem ő volt. Megváltozott. Talán azzal, hogy eljátszotta a halálát, feladta a korábbi önmagát is? Vagy csak előlem titkolta mindig is az igazi énjét?

- Hihetetlen vagy – nevettem fel kínomban, miközben megráztam a fejem. Jaejoong csak rezzenéstelenül bámult engem, és nem szólt semmit. – Tényleg így gondolod? Tényleg azt hiszed, hogy minden, amit tettem az évek során, felesleges volt?

- Nem mondanám, hogy felesleges volt. De ott volt neked Minseo. Maga a boldogság. És te nem láttad őt. Észre kellett volna venned, megragadni a kezét és messze rohannod vele, vissza se nézni a múltba, csak előre tekinteni. De nem tetted.

- Még jó, hogy nem tettem, hisz elvették tőlem! Megölték! Érted? Őt is megölték, ahogy mindenki mást! Ezek után hogyan láthatnék én bármiféle lehetőséget arra, hogy boldog legyek? – tártam szét értetlenül karjaimat, miközben keservesen, hisztérikusan felnevettem.

Jaejoong szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát, és visszacsukta. Most rajta volt a sor, hogy egy darabig hallgasson, végül csak megtörte a csendet.

- Taehyung-ah… Tizenöt év telt el. Tizenöt hosszú év. Nagyon hosszú idő ez. Ha ennyi idő alatt sem lankadt benned a bosszúvágy, akkor…

- Hogy lankadt volna? – csattantam fel keserűen. – Az ég szerelmére is, Jaejoong! Öt éves voltam! Öt! – mutogattam az ujjaimon a számot. - A szemem láttára ölték meg a szüleimet, és a testvéreimet! Hogyan tudnám ezen túltenni magam? Hogyan tudnék megbékélni mindezzel? Nekem kellenek okok, hogy tudjam, miért haltak meg. Kell nekem magyarázat, hogy a lelkem megnyugodhasson. Nem érdekel, hogy felnőtt ember vagyok, és vagyok annyira érett, hogy tudjam, a bosszú nem megoldás, és sokkal egyszerűbb lenne mindezt annyiban hagyni. De a lelkem még mindig ugyanaz a kisfiú, aki ott áll abban a tetves konyhában és nézi a halott testvéreit, akik nyitott szemmel néznek rá, miközben patakokban folyik belőlük a vér. Még ha a szüleim tettek is valamit, őket nem kellett volna megölni! Vagy legalább velem is végezhettek volna! – ordítoztam, majd dühösen felpattantam, és a hajamba túrva tettem néhány kört a nappaliban, végül megálltam az ablak előtt és kinéztem a sötét éjszakába.

Újabb hosszú percek teltek el, és az üvöltözésemre a konyhában is abbahagyta Ravi és Jackson a beszélgetést. Az ablaküvegen visszaverődött, ahogy idegesen tekingetnek kifelé a nappaliba, majd végül visszamennek a konyhába, és tovább főzik a vacsorát. Nagyokat sóhajtoztam, hogy lenyugodjak, közben a fejemet a hideg üvegnek döntöttem, és lehunytam a szemeimet.

- Tudom, mit érzel Taehyung… - szólalt meg halkan Jaejoong, majd felállt, és mellém lépve kezét a vállamra helyezte.

- Nem, kurvára nem tudod, hogy mi a faszt érzek – feleltem durván.

- Igaz, tényleg nem tudom. De eltelt tizenöt év. Nem gondolod, hogy értelmetlen keresni őket? Talán már régen halottak az elkövetők, talán már öreg és nyugdíjas emberek. Akkor mit teszel? Ha megtudnád, hogy már rég vége, mit fogsz tenni? Saját magadat kergeted az őrületbe…

- Nem mindegy az? Majd akkor kitalálom. Ez az én dolgom, te pedig törődj a magad dolgával! – söpörtem le magamról kezeit, de ezúttal mindkét vállamat megfogva, magával szembe fordított.

- Utálni fogod magad, amiért az egész életed egy felesleges dologra pazaroltad el. Ezt akarod? A legjobb lenne, ha mindent lerendeznél magadban és tovább lépnél.

- Nem értem, miért akarsz meggyőzni arról, hogy adjam fel ezt az egészet, amikor te pontosan ugyanazt csinálod, amit én. Te miért keresed még őket? Neked miért lehet, nekem miért nem? Különben is: mi a fenének álltál össze Ravival?

- Tudom, hogy nem szívleled őt, de hidd el, Ravi sok mindent tud, és hasznunkra van. Sok embert ismer, ahogy a környéket is.

- Komolyan nem értelek – löktem le kezeit ismét magamról, és tarkómon összekulcsolva ujjaimat, újabb köröket róttam le a nappaliban. – Az előbb azt mondtad, nem akarod, hogy megtaláljam a szüleim gyilkosát, most meg meg akarsz győzni, hogy szálljak be a csapatodba, és keressük meg együtt? És még én hittem magam őrültnek.

- Egy szóval nem mondtam, hogy segíts nekünk. Én azért keresem őket, mert amit mondtam, nem biztos, hogy igaz. Mármint, hogy meghaltak. De te csak folyton erre gondolsz, így le akarlak beszélni, mielőtt még jobban megsérülnél.

- Jaejoong… Ennek az egésznek semmi értelme. Ravi is azért keresett fel, mert azt mondta, ő segít megtalálni a gyilkost. Gondolom, te küldted már akkor is, önszántából nem hiszem, hogy felkeresett volna.

- Igen, de akkor még más volt a helyzet. Amúgy is, Ravi egy hülye. Egy szóval sem mondtam, hogy mondjon neked ilyet.

- Hé, én is hallom ám a beszélgetést! – kiabált ki a konyhából az említett, de én csak megráztam a fejem.

- Tudod mit? – fordultam ismét Jaejoong felé. – Nem érdekel. Szeretném, ha most mind a ketten elhúznátok a lakásomból. Nekem ezt most fel kell dolgoznom, és szeretnék egyedül maradni. Majd ha mondandóm van, kereslek titeket.

- Rendben.

Jaejoong egy szó nélkül fogta a kabátját, magára vette, majd a kijárat felé vette az irányt. Ravi értetlenül nézett utána, aztán amint meglátta, hogy Jackson a fakanalat lengetve mutogat az ajtó irányába, ő is távozott.

Amint becsukódott az ajtó, lerogytam a kanapéra, és csak egy hatalmas ordítás hagyta el ajkaimat.