KILENCEDIK

9.   rész

- Hogy mondtad? – Rökönyödtem meg. Az előbbi haragom és idegességem egy pillanat alatt szertefoszlott, és helyét a döbbenet vette át.

- Na, mi van, csak nem figyelsz rám végre? – Eresztett meg egy győzedelmes mosolyt Ravi.

- Szerintem rohadtul nem vagy olyan helyzetben, hogy szórakozz! – Nekirontottam, és egészen az egyik fa törzséig löktem, majd jobb alkaromat a nyakához szorítottam, míg másik kezemmel megtámaszkodtam, hogy véletlenül se tudjon eltolni magától. Éreztem ujjaim alatt a nyelőcsövét mozogni, és nyekeregni, ahogy egyre jobban összenyomódik a kezemtől; mellkasa pedig egyre gyorsabban liftezett, mintha kilométereket futott volna. Nem tudtam megölni, ez igaz, de ha az ember nem kap levegőt, akkor tényleg nem kap levegőt, és ezen nem segít az sem, hogy gyorsan regenerálódik, vagy éppen halhatatlan.

- Én nehm… szhóra… khozhom… - próbált érthetően beszélni.

- Utoljára mondom el: hagyj engem békén! Meg ne lássalak még egyszer, mert esküszöm, megöllek! – Fenyegettem meg, majd végül egy utolsót szorítottam a torkán, és elengedtem. Hátrébb léptem egyet, ő pedig összeesett a fa törzsében, miközben hangosan zilált.

Hátat fordítottam, és magára hagytam.

- Komolyan mondtam, hogy tud teleportálni! – Kiáltott utánam, de nem figyeltem rá. Nem jött utánam.

Mérgesen pattantam be az autómba, majd egyenesen hazáig hajtottam. Teljesen letekertem az ablakot, miközben hangosan feltekertem a zenét, és próbáltam lehiggadni.

- Ez az ember megőrült… Hogy van joga mindehhez? – Morfondíroztam hangosan, és egy hatalmasat ütöttem a kormányba. – Azt isten verjen meg vagy hatszor, Ravi! Gyűlöllek! Bárcsak pusztulnál meg ott, ahol vagy! – Szitkozódtam, és beletapostam a gázba.

Valójában a haragom nem Ravi felé irányult, vagy legalábbis a nagy része nem miatta volt. Hanem magam miatt. Magamra haragudtam. Mert szinte biztos voltam abban, hogy igaza van, még ha én ezt neki nem is vallottam be. Nem volt semmiféle kamera az utakon, amikor Jaejoong balesete történt, és a holttest is olyan szinten roncsolódott, hogy nem lehetett beazonosítani. Vagy legalábbis én nem kértem azonosítást. Az ő autója volt, az ő irataival, az ő ruhájával, és ott volt egy közös fénykép is rólunk. Nekem ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy ő halt meg, ráadásul ugyanazon a napon el is tűnt és soha többé nem láttam. Haragudtam magamra, amiért akkor beletörődtem a sorsomba. Túl sok embert veszítettem el az életem folyamán, és így nem volt okom kételkedni, hogy a hozzám legközelebb álló személyt elveszítettem.

De most, hogy Ravi felvilágosított, minden romba dőlt. Elengedtem Jaejoongot, eltemettem, elbúcsúztam, és elfogadtam, hogy meghalt. Ravi bogarat ültetett a fülembe, hogy talán mégsem így történt, és a nagybátyám valahol életben van, ez az érzés pedig feltépte a régi, befedett sebeket. A legrosszabb érzés a világon, mikor a reménytelennek reményt adsz.

Biztos voltam abban, hogy Jaejoong él, különben honnan tudott volna ezekről Ravi? Senki más nem tudott minderről, csak én, és én ezt sosem árultam el senkinek, főleg nem neki. Ráadásul miért hazudott volna nekem? Nem ismert, nem volt közös múltunk, vagy valami. Annak a lehetősége, hogy Ravinak köze volt a szüleim halálához, meg sem fordult a fejemben, egyfelől azért, mert annyi idős, mint én, másrészt ő nem öl ártatlanokat. Nincsenek családtagjai, kapcsolatai, már amennyire én tudom. Ő egyedül végzi a piszkos munkát.

Ravi nem akart nekem ártani, ebben biztos voltam, hisz ha tervei lettek volna velem, már lépett volna, és nem vesződött volna ennyit a győzködésemmel.

Jaejoong életben volt.

A kérdés azonban nem azon volt, hogy mégis hol van most, hanem hogy miért tette ezt? Miért játszotta el a halálát? Miért lépett ki az életemből, tűnt el egy szó nélkül, és miért akarta, hogy halottnak higgyem? Mit titkolt előlem? És mégis… mennyire igaz, hogy tud teleportálni? Ha valóban tud, megmagyarázná, hogyan tudott olyan gyorsan eltűnni a kocsiból, amikor az kigyulladt.

Mert nyilván ő ült a volán mögött, és ő vezette neki egy fának az autót. A testet, ami a kocsiban volt, biztosan egy hullaházból hozta el.

Gondolataim teljesen elkalandoztak, és az utolsó pillanatban vettem észre az autó előtt elrohanó macskát. Egyből a fékre tapostam, és a jármű olyan hirtelen állt meg egy hangos fékcsikorgás kíséretében, hogy előre buktam, és megfejeltem a kormányt.

- Azt a rohadt életbe! - ordítottam fel. Hatalmasakat sóhajtoztam, majd kikapcsoltam a biztonsági övet, és kiszálltam a kocsiból. Megnéztem, hogy nem ütöttem-e el szerencsétlen állatot, de hála istennek, semmi sem feküdt a kerekek alatt. – Még ez is? – kiáltottam az éjszakába, miközben ujjaimmal megtapogattam a homlokomat, ahol már most érezhető volt egy kisebb pukli.

- Csodás! Mi jöhet még? – Tártam szét kezeimet, miközben az égre emeltem tekintetem, és megpördültem párszor tengelyem körül.

De természetesen válasz nem érkezett.

Kellemes volt az idő, a langyos levegő jólesően ölelt körbe, és az égen is tisztán lehetett látni a csillagokat. Mégis, mindezek ellenére, az éjszaka valami rosszat sejtetett. Ahogy ott ténferegtem az úttesten, a gondolataimba merülve, a hajamat tépve, külső szemszögből úgy festhettem, mint egy őrült. Azokban a percekben valóban így is éreztem magam. Amit Ravi mondott, és amit én hittem, teljesen eltért, és nem tudtam, mi az igazság. Vagyis pont, hogy akkor vált számomra is nyilvánvalóvá, hogy egészen eddig hazugságban éltem. Vajon ki az, aki hazudik még nekem? És vajon hányan hazudtak nekem életem során? Csak ezekre a kérdésekre tudtam gondolni.

Felnevettem, mint egy eszelős, majd tenyereimmel az autó motorháztetejére csaptam, aztán hosszú másodpercekre elhalkultam. Semmi zajt nem észleltem, mintha minden aludt volna körülöttem. A fák nem mozdultak, a távolban nem hallottam kutyákat ugatni, és a tücskök is elhallgattak, amikor ismét felordítottam. Mintha minden élő és élettelen dolog elfordult volna tőlem… vagy éppen halálra rémisztettem volna őket. Bűnösnek éreztem magam azokban a percekben, mintha én lettem volna a kirekesztett, az, aki nem illik bele a környezetbe.

 Végül egy utolsót üvöltöttem, hosszan, dühösen, elkeseredetten; úgy, mintha ki akartam volna köpni magamból minden fájdalmat és sérelmet, a saját érzéseimet, a saját lelkemet. Párszor belerúgtam a kocsi kerekeibe, aztán egyszerre csak elhalkultam, lenyugtattam magam. Hosszú percekig meredtem a sötétségbe, majd beszálltam az autóba, és hazamentem.

- Jackson! Beszélnünk kell! – Kiáltottam, miközben beléptem az ajtón, és kibújtam a cipőmből.

- Neked is, szia! – sietett elém szőke hajú barátom. – Később beszélünk, de… - mutogatott a konyha irányába, de nem figyeltem rá.

- Találkoztam nemrég Ravival. Tudod, a Fekete Démonként emlegetett ürgével – számoltam be neki az eseményekről, habár azt nem tettem hozzá, hogy nem ez volt az első alkalom. – Azt mondta, Jaejoong életben van. Szerinted ez mennyire lehetséges?

- Taehyung… - szólt halkan Jackson, mire rá kaptam a tekintetem. Arca kissé idegesnek és feszültnek látszott, én pedig szemöldök ráncolva bámultam rá, miközben felakasztottam a pulóverem a fogasra.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

Jackson csak a konyha irányába bökött a fejével, és arrébb állt, hogy elférjek mellette. Akadozó léptekkel indultam meg, majd léptem be az említett helyiségbe. A szívem is kihagyott egy ütemet, amikor megpillantottam Ravit.

- Te mi a jó kurva életet keresel itt?! – Csattantam fel, és kezdtem el egyből üvölteni. Hiába nyugtattam le magam percekkel ezelőtt, az, hogy itt találtam a lakásomban, teljesen kiakasztott. Mégis mi a fenét képzel magáról? Hogy merészel ide bejönni, mikor megmondtam neki, hogy mindenből hagyja ki Jacksont?

- Nem az én ötletem volt – emelte védekezően maga elé kezeit Ravi, majd sóhajtva leült az egyik székre, és elkezdte szürcsölgetni a teáját.

- Hát akkor kié? – Pillantottam rá dühösen, és beljebb sétáltam. Jackson azt hitte, meg akarom ütni, ezért kezem után nyúlt, és csuklómat megragadva, megállásra késztetett. Hátrapillantottam a vállam felett, ő pedig alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem értettem, mit akar, ami neki is egyből leesett, majd fejével a fürdőszoba felé bökött, mely akkor nyílt ki, és egy barnás hajú férfi csatlakozott hozzánk.

- Az enyém – emelte magasba a kezét, majd szájához húzta, és krákogott egyet-kettőt. – Szia, öcsi!

A döbbenettől csak ennyit tudtam kinyögni:

- Jaejoong…