NYOLCADIK

8.   rész

Egy merő pillanatig úgy bámultam Ravira, mint aki szellemet látott. Ő csak könnyedén meredt a távolba, mint aki éppen a múltján elmélázik; arca kisimult és egy hétköznapi tinédzsernek tűnt, pedig idősebb volt nálam néhány évvel. Nem tudtam eldönteni, hogy amit mondott, az tényleg igaz, vagy egy újabb hazugság. Végül akaratlanul is, de elnevettem magam.

- Bocsika, de ez marhára röhejes – ráztam meg a fejem, vidáman kacarászva.

Ravi felvont szemöldökkel fordult felém, komoran, rezzenéstelenül, és egyáltalán nem értette, mit találok a mondandójában olyan viccesnek.

- Szerinted én ezt beveszem? – hagytam abba hirtelen a nevetést, majd felkeltem a padról, megigazítottam a ruhám, és vállamra kaptam a táskámat. – Na, léptem.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem zaklatott fel, amit mondott, mert nem így történt. Jaejoong nevét hallani már felért egy késszúrással, de azt állítani, hogy életben van… ez túl sok volt. Őszintén: nem hittem neki. Mégis, néhány pillanat erejéig eljátszottam a fejemben a gondolattal, hogy mi van akkor, ha tényleg nem halt meg. De nem akartam magamnak fájdalmat okozni, és a legkevésbé sem szerettem volna, ha Ravi észreveszi a bizonytalanságomat. Eltemettem Jaejoongot, és nem akartam felszakítani a sebeket.

- Még ha ezt nem is hiszed el, akkor sem vagy kíváncsi, honnan ismerem őt? – Kiáltott után, én pedig megtorpantam.

Nem volt okom nem bízni benne, mégsem hittem el a szavait. A városban sokan hálásak voltak neki, amiért a bűnözőktől megtisztogatta az utcákat, és bevallom, emiatt talán még én is becsültem, de mindez nem változtatott semmin. A szememben gyilkos volt.

Senki nem ismerte őt. Hogy mi az igazi neve, hol lakik, miért vált ilyenné, vannak-e barátai, ismerősei és hasonlók. Vajon ő is kettős életet él, mint én? Nappal egy átlagos ember, és csak éjjelente ölt álarcot? Vagy őt már régen elnyelte a sötétség, és a valódi élete a gyilkolás? Mivel semmit nem tudtam róla, ezért képtelen voltam hinni neki.

Különben is: mit akarna tőlem egy ilyen alak?

- Nem, nem vagyok kíváncsi – Fordultam hátra, és kissé felháborodva válaszoltam neki. – Egy ideje követsz, bármit megtudhattál rólam. Azt gondoltad, hogy majd Jaejoong nevét emlegetve besétálok a csapdádba?

- Tényleg azt hiszed, hogy veszélyt jelentek számodra? – Tekintetével újból a Han folyón megcsillanó lemenő nap sugarait csodálta. Komolyan, kezdtem teljesen összezavarodni. Egy gyilkos mikor merült el a természet látványában? Ez az ember tuti nem százas.

- Veszélyt? Ugyan, kérlek. Nem tudnál nekem ártani.

- Eszem ágában sincs téged bántani, már mondtam, abból nem származna előnyöm. Akkor meg mégis miért félsz?

- Félni? Én? Ne röhögtess már! Én csak nem bízom benned, és nem hiszem, hogy nekünk együtt kellene dolgozni. Csináld a magad módján a dolgaidat, engem aztán nem érdekelsz.

- Tényleg szépen kitanított téged Jaejoong… - sóhajtott fel, majd ő is leugrott a padról, elkezdett felém sétálni, és egy lépésnyire tőlem megállt. – Nem bízol meg senkiben, pont úgy, ahogy tanította, nemde?

Szemöldök ráncolva meredtem rá. Valamiért kezdtem úgy érezni, túl sokat tud rólam annak ellenére, hogy nem ismer. Még ha követtett is és kutakodott utánam, kizárt, hogy ennyi mindent tudhasson rólam. Persze, ha arra rájött, hogy a nagybátyám nevelt fel, nem volt nehéz kitalálni, hogy egy gyereknek milyen tanácsot adnak. De ő nem találgatott. Ő biztos volt benne, mintha tényleg találkozott volna Jaejoonggal.

- Rendben van. Tegyük fel, hogy elhiszem neked, hogy ismerted a nagybátyámat – fontam össze karjaimat mellkasom előtt, majd elnéztem feje mellett a távolba, aztán vissza rá. – Akkor sem veszem azt be, hogy nemrég felkeresett téged, mert meghalt. És mindez nem változtat azon, hogy nem vagyok hajlandó neked segíteni.

- Komolyan, reménytelen eset vagy – jelentette ki végül, a fejét fogva, majd hátat fordított és visszaült a padra. – Taehyung. Te és én ugyanolyanok vagyunk. Neked is van képességed, ahogy nekem is. Ez nem lenne elég ok, hogy összebarátkozzunk?

- Összebarátkozni? Úristen, tényleg? Kérlek, vedd már észre, milyen nevetséges vagy! A rosszfiúk mióta dolgoznak össze? Hagyj már békén, a fenébe is!

- Szerinted milyen gyakran fordul elő, hogy valakinek különleges képessége van? Hogy olyan dologra képes, amire mások nem? Nézd csak meg a kis barátodat, Jacksont. Az ő képességét tudod, mennyi mindenre fel lehetne használni?

- Helló! Most engem akarsz, vagy őt? – Emeltem fel a hangomat, és fenyegetőzve néztem rá. Ha a szemeimmel ölni tudtam volna… – Jacksont hagyd ki ebből! Amúgy meg engem nem érdekel, kinek van képessége, és kinek nem. Én csak a barátnőm és a családom gyilkosát akarom elkapni.

- És elgondolkoztál már azon, hogy utána mit fogsz tenni?

- Az nem a te dolgod.

- Úgy értem, ha kinyírtad őket. Mert gondolom, ezt tervezed. Utána mi lesz? Boldogan élsz, keresel egy lányt, és családot alapítasz? Vagy örökre abban a kis étteremben fogsz robotolni? Ez a nagy terved? Csak mert elmondom, hogy ha valakit megölsz, utána nem fogsz tudni leállni. Újra, és újra gyilkolnod kell majd.

- Látom, neked nagy tapasztalatod van ebben. De még mindig nem értem, mi előnyöm származik abból, ha veled összeállok.

- Nem az én kérésem volt, hogy alkossunk egy csapatot.

- Hát akkor kié?

- Jaejoongé.

- Jaj, már, most komolyan. Hagyjuk már ezt a kamu-dumát, nem fogsz ezzel rávenni. Nincs bizonyítékod erre.

- Ahogy neked sincs arra, hogy meghalt a nagybátyád.

- Na, jó, ezzel átlépted a határt.

Nagyon dühös voltam, és ha nem lett volna egy hatalmas vágás a hasamon, már régen nekiestem volna, és most félholtra verve feküdt volna a földön… vagy rosszabbik esetben a folyóban végzi.

- Autóbalesetben halt meg, ugye? – Hagyta figyelmen kívül az idegességemet. – Láttad a holttestét?

- Tessék? Hogy van merszed ilyeneket kérdezni, és kétségbe vonni a halálát? – léptem hozzá egészen közel, de ő meg sem rezzent.

Ütésre emeltem a kezem, és a fenébe is, pontosan tudtam, hogy hagyná, hogy megverjem, hogy eltörjem a csontjait, és megszorongassam a tökeit, mert még ha fáj is neki, pillanatok alatt begyógyul minden sebe. Teljesen felesleges volt erőszakoskodni, mert a helyzetből mindenféleképpen én jöttem volna rosszul ki. És ez volt az, ami annyira bosszantott: nálam nem lehet olyan, hogy ne tudjak valakit legyőzni.

- Az autó kigyulladt, és a mérhetetlenségig roncsolódott. Nem maradt semmi az egészből, csak egy fekete, égett vasdarab. Lehetetlen volt, hogy azt bárki túlélje. Ebből pedig mindenki arra következtetett, hogy az autó tulajdonosa meghalt. Ráadásul Jaejoong fel is szívódott.

- Azt akarod mondani, hogy az egész meg sem történt? Hogy nem is ő vezette a kocsit? Komolyan, hihetetlen vagy. Van bőr a képeden, az biztos – leeresztettem magam mellé a kezem, és szemeimmel szikrákat szórva néztem rá. Arra gondoltam, bár én is valami jobb képességet kaptam volna, hogy kárt tegyek benne.

- Nem, én arra akarok kilyukadni, hogy Jaejoong megjátszotta a halálát, és kiszállt abból a járműből, mielőtt felrobbant volna.

- Miért kéne mindezt elhinnem? Talán ott voltál?

- Nem, nem voltam ott, hisz mondtam, csak nemrégiben keresett fel.

- Hát akkor?

- Szerinted mégis honnan tudnám mindezt, ha halott lenne?

- Egy forgalmas főúton történt a baleset. Senkit nem láttak kiszállni a kocsiból az emberek, és a térfigyelő kamerán se látszik semmi ilyesmi. Amit mondasz, mind hazugság.

- Valóban? Arra még sosem gondoltál, hogy Jaejoongnak is van képessége? Hogy esetleg… tud teleportálni?