TIZENEGYEDIK

11. rész

Még soha nem éreztem semmit se ennyire zavarosnak. Szabályosan lüktetett a fejem a történtek miatt, egyik gondolat követte a másikat, amik sehogy sem kapcsolódtak egymáshoz. Teljes káosz uralkodott elmémben.

A kiáltásom után hosszú percekig ültem a kanapén, egymagamban, némán. Hiába ölelt körbe a csend, hiába nem hallottam egy pisszenést se, legbelül minden zajos és hangos volt.

Képtelen voltam feldolgozni azt, ami az elmúlt napokban, leginkább a mai nap folyamán történt. Nem tudtam eldönteni, hogy az bosszant-e ennyire, hogy Jaejoong életben van és nekem hazudott, vagy maga a tény, hogy szerinte fel kellene adnom a keresést.

Jackson volt az, aki visszarángatott a gondolataim legmélyéről. Ahogy letett elém az asztalra egy bögre teát, a koppanása minden zűrzavart elűzött a fejemből, és tisztán látni kezdtem magam előtt a gőzölgő folyadékot.

- Kösz – biccentettem egyet fejemmel, majd felemeltem az italt, és lassan kortyolgatni kezdtem.

- Hogy érzed magad? – Kérdezte halkan.

Ismert már egy ideje, de még a mai napig feszengett és nehezen tudta kezelni, ha én magamba zuhantam. Érthető volt, hisz sosem lehet tudni, a másik fél mit reagál akkor, ha összeomlik. Ki tudja, melyik helyzet az, ami előhozza az emberből a rég elnyomott érzéseket, és mikor kezdünk el vadul üvöltözni, törni-zúzni, vagy mikor zokogunk szótlanul, saját fájdalmunkban fuldokolva. Én jelen pillanatban valahol a kettő között egyensúlyoztam.

- Nem tudom, Jackson. Tényleg nem tudom – néztem rá, remélve, ő meg tudja mondani, mi az a furcsa és szorító érzés mellkasomban. – Örülnöm kellene, amiért életben van? Dühösnek kellene lennem, amiért azzal a barommal összeállt? Vagy legyek csalódott és érezzem magam becsapottnak, amiért az egész eddigi életem teljesen felesleges és hiábavaló?

- Fogalmam sincs, Taehyung. Ez nem egy szokványos helyzet, úgyhogy nem tudom, mit kellene mondanom – sóhajtott fel mellettem, miközben kezét vállamra tette, és megsimogatta. – Egyébként miről is van pontosan szó?

- Olvasd ki nyugodtan a fejemből, hosszú lenne elmondani – fáradtan megráztam a fejem, majd a kiürült bögrét az asztalra helyeztem.

- Kiolvasnám, de… nem megy – felelte zavartan.

- Hogyhogy? – Kaptam felé meglepve a fejem. – Történt valami a képességeddel?

- Nem, csak… túl nagy a zűrzavar a gondolataid között, és semmit nem értek belőlük – eresztett meg egy feszült mosolyt.

- Vagy úgy – dőltem hátra a kanapén, majd lábaimat felpakolva a dohányzóasztalra, a plafont kezdtem el bámulni. – Jaejoong életben van. És tud teleportálni. És csak azért játszotta el a halálát, mert remélte, ez majd észhez térít és lemondok a bosszúról. Van ennek bármiféle értelme? Szerintem nincs. Nem lett volna egyszerűbb mindezt a szemembe mondani, és felpofozni hatmilliárdszor, hogy állítsam le magam? Miért egyből cselekedett, ahelyett, hogy megpróbált volna először beszélgetni velem?

- Nem tudom, Taehyung, nem ismertem sose Jaejoongot, így nem tudom, milyen ember volt ő akkor, és milyen most, hogy „visszatért a halálból” – mutogatta ujjaival az idézőjelet. – Mit akarsz hallani, mit mondjak?

- Csakis az igazat, vagyis a véleményedet – sóhajtottam egyet, és lehunytam szemeimet.

- Szerintem csak féltett. Úgy gondolhatta, túl mélyre süllyedtél ahhoz, hogy beszélgetéssel bármit is elérjen nálad. Talán ezért folyamodott egyből ehhez.

- Tényleg ennyire beteges, amit csinálok? De hát ez hülyeség. Nem vagyok megszállott, van emellett életem, dolgozom, és időnként eljárok szórakozni a barátaimmal, még csajokat is hozok fel a szobámba, ha olyanom van. Normális vagyok, mint minden velem egykorú fiatal. Nem értem, miért hiszi azt, hogy túlzásba estem. Nem erre tettem fel az életem, nem zárkóztam magamba, nem reggeltől estig kutakodok és keresem a nyomokat. Megtehetném, de nem teszem. Akkor meg mi a baja?

- Hát… - húzta a száját Jackson, ezért egy pillanatra kinyitottam a szemem, majd amint ő is mellém feküdt, és folytatni kezdte a mondandóját, ismét visszazártam őket. – Jaejoong szinte a saját fiaként tekint rád. Az egyetlen élő rokona vagy. Ha nem is azt hiszi, hogy túlzásba estél, talán inkább attól fél, ha így folyatod és még több nyomra bukkansz, akkor veszíted el önmagad. Vagy ha nem találsz semmit, és amiatt kattansz be. Ő a nagybátyád, Taehyung, szerintem ez csak az aggódás jele.

- Akkor ő maga miért folytatja mégis mindezt? Ő miért keresheti a gyilkosokat, én miért nem?

- Mert segíteni akar? Mert a boldogságod akarja, és hogy jó életed legyen? Mert talán azt szeretné, hogy ne a bosszú éltessen?

- Ugyanazokat mondod, amit Jaejoong is. Összebeszéltetek? – fordultam felé vádlón, de ő csak mosolyogva vállat vont.

- Valószínűleg igazat mondott Jaejoong, mikor ugyanezt mondta neked. Miért hiszed, hogy ez hazugság?

Válasz helyett csak egy újabb nagy levegőt vettem, és visszadőltem a kanapéra, de ezúttal nem csuktam vissza szemeim. A plafonon lévő hajszálrepedezéseket elemezgettem, és követtem a vékonyka vonalakat, hogyan csatlakoznak egymásba, válnak ketté, vagy éppen szakadnak meg. Mintha csak a gondolataim lettek volna kivetítve oda.

- Ravi az, aki ennyire zavar? – tette fel a legegyszerűbb kérdést Jackson.

- Ravi? Nem érdekel az a marha – horkantottam fel röviden. - Teljesen lökött a csávó, az agyára ment a gyilkolás. Nem szimpatikus az egész gyerek, van benne valami érthetetlen. Lehet, sok mindent tud, de nem tetszik, hogy Jaejoong pont vele állt össze. Ez… szánalmas.

- Féltékeny vagy rá?

- Mi? Ravira? Jaj, ugyan már – nevettem fel jóízűen, amin Jackson is elmosolyodott. – Ő egy idióta.

- Szóval… Akkor nem hagyod abba a kutakodást, igaz? - ült fel a kanapén, és megigazította szőke haját. – Akkor beszállsz a csapatukba? Közösen fogsz velük nyomozni?

- Nem is tudom… - sóhajtottam fel bizonytalanul, majd én is feltornásztam magam, és a bögrém után nyúltam, hogy az utolsó néhány csepp teát is megigyam.

- Nem bízol Raviban?

- Nem vele van a gond, hanem Jaejoonggal. Benne nem bízom.

- Ravi miatt nem bízol benne, vagy…?

- Miatta sem, és azért, mert furcsa. Teljesen máshogy viselkedik, mint régebben. Jaejoong mintha nem az az ember lenne, aki volt. Ő már nem az a gondoskodó nagybácsi, akinek ismertem. Eljátszotta a halálát, Jackson, és ezzel egyidejűleg a bizalmamat is. Ő okozta nekem a legnagyobb fájdalmat, mikor pontosan tudta, hogy így is sokat szenvedtem. Tudta, mi lesz, tudta, hogy nem fogom annyiban hagyni, mégis képes volt a lehető legnagyobb sebet ejteni rajtam. Tudta, mit fog tenni, és meg is tette. Szándékos volt. Csak azt nem értem, miért.

- Mit értesz ezalatt? – ráncolta össze homlokát Jackson, és az ölében lévő tálcára tette a bögrémet.

- Valamit titkol. Valamit nem mond el, amit el kellene – ropogtattam meg ujjaimat, és a szemben lévő ablaküvegben kezdtem el bámulni magamat.

- Tehát akkor nem dolgozol velük – állapította meg, majd felállt, és lassan a konyha felé kezdett sétálni.

- De, beszállok én is a buliba – ráztam meg fejem, majd Jackson után indultam. – Csak mindemellett saját magam is nyomozni fogok. Velük is és egyedül is. Nem bízom bennük.

- A tűzzel játszol, Taehyung, ugye tudod? – Méregetett aggódva, miközben elővett két tányért, és ételt mert mindkettőnknek.

- Tudom, de te is. Mert te nekem fogsz dolgozni továbbra is – ültem le az asztalhoz, majd két pohárba vizet töltöttem, és az egyiket szinte azonnal le is húztam.

- Az igaz – mosolygott rám. Letette az ételt elénk, és enni kezdtünk.

- Fáj a fejed? – Kérdeztem, amikor már vagy harmadszor támaszkodott neki a kezének, és tartott pár másodperc szünetet.

- Ja, igen, az utóbbi pár napban nem igazán érzem túl jól magam. Szerintem csak a fáradtságtól – sóhajtotta, mintha csak egy egyszerű fejfájásról lenne szó.

Aggódva méregettem arcát, mert egyáltalán nem tűnt nyúzottnak, habár az is igaz, hogy Jackson nem tagadta meg férfi létére se a sminket, így szinte mindig volt rajta alapozó, amivel elfedte a bőrhibáit és a lila karikákat a szeme alatt. Reméltem, hogy tényleg nincs komolyabb baja, hisz az ő esetében a fejfájás nem egyszerű probléma, de bíztam abban, ha mégsem remekelne valami a képességével, akkor arról beszélne nekem.

- Jut eszembe – állt fel hirtelen az asztaltól, majd néhány másodpercre eltűnt a szobájában, és egy mappával tért vissza a kezében, amit át is adott nekem. – Ma újabb valakit öltek meg.

- Igen? – Néztem rá meglepve, majd kinyitottam a mappát. – Honnan tudsz te erről? Hisz alig múlt el éjfél, és az elmúlt órákban vendégeink voltak.

- Ez legyen az én titkom, ha már te sem mondtad el, hogy Ravival spannolgatsz – nevetett fel két falat között. – Egyébként meg ők csak kilenc óra felé érkeztek, a gyilkosság viszont este nyolc körül történt.

- Azt hiszem, meg van a ma esti programom is. Kösz, Jackson – mosolyogtam rá, miközben becsuktam a mappát, és folytattam tovább az evést. – Mindent köszönök, tényleg. Örülök, hogy a barátom vagy, mert rajtad kívül senkire sem számíthatok már.

- Ne érzelgősködj, nem áll jól! – Rúgta meg az asztal alatt a lábam nevetve. Gyorsan belapátolta az utolsó falat makarónit, majd felállt az asztaltól és a fürdő felé vette az irányt. – Ma te mosogatsz, és a reggelimet is te készíted!

- Kapd be, Jackson! – Kiáltottam utána, de nem reagált rá.

Megráztam a fejem, és én is befejeztem a vacsorát. Mire elmosogattam, és rendet tettem a konyhában, Jackson már végzett a fürdéssel, és visszavonult a szobájába aludni. Még egyszer áttanulmányoztam a legújabb áldozatról kapott információimat, majd átöltöztem a megszokott fekete ruhámba, összepakoltam a szükséges holmijaimat, és a nyakamba vettem a várost.