TIZENKETTEDIK

12. rész

November vége felé jártunk már, így az idő egyre csak hűvösebbé vált. Függetlenül attól, hogy napközben sokszor még kellemesen langyos volt az időjárás, estére, főleg éjfél után rendesen vacogni lehetett. Szabályosan láttam magam előtt a fehér ködpárát, mely minden egyes lélegzetvételemkor elhagyta ajkaimat.

Ahogy sétáltam az utcákon, és afelé a ház felé tartottam, ahol a gyilkosság történt, folyton arra gondoltam, hogy néhány órával ezelőtt a közelben kocsikáztam. Miközben a saját dühömmel és büszkeségemmel voltam elfoglalva, valaki akkor töltötte el ezen a világon életének utolsó perceit. Nem mondanám, hogy bűntudatot éreztem, hisz minden percben meghal valaki, mégis halvány bizsergés futott végig rajtam, ahogy jobban belegondoltam, talán a lakás előtt is elszáguldottam az autóval.

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak mindenféle érzéstől. Nem akartam ilyenekre gondolni. Amúgy is hideg volt, a végtagjaim kissé átfagytak, így nehezebben mozogtam, már pedig most különösen oda kellett figyelnem minden mozdulatomra, ugyanis a rendőrség folyamatosan itt körözött a környéken. Habár a helyszínelést befejezték a lakásnál, az emberek nem érezték magukat biztonságban.

Gyorsan be is ugrottam az egyik árokba, amikor megláttam befordulni az utcába az egyik ilyen kocsit. A lehető legapróbbra próbáltam összehúzni magam, de szerencsére elég magas volt a fű, és a fekete ruhám is beleolvadt a környezetbe. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elhaladtak mellettem, ráadásul a fűszálak csikizték a fülemet, és egy bogár is az arcomon mászott. Erős késztetést éreztem, hogy felugorjak, és heves kézcsapkodásokkal levakarjam magamról az állatot, de vissza kellett fognom magam, ha nem akartam lebukni.

Miután eltűntek a rendőrök, és én is ismét összekapartam magam a földről, megközelítettem a papíron szereplő lakcímet. A kapubejáratnál még látni lehetett a friss keréknyomokat, azonban a lakásban egy árva lámpafényt nem láttam. Nem csodálkoztam, egy gyilkosság után ki lenne az az őrült, aki képes lenne a saját otthonában maradni?

Nesztelenül másztam át a kerítésen, és húzódtam meg az egyik fához bújva, amikor ismét egy rendőrautó ment el az utcában. Miután eltűnt, az ajtóhoz osontam, és profik módjára törtem fel zárat, majd léptem be a nappaliba.

Ezerszer csináltam már ilyet, rengetegszer kutattam át különböző épületeket, így szinte mindig otthonosan mozogtam. Lassú léptekkel indultam meg, miközben nagyjából felmértem a terepet. Sötét volt, az orrom hegyét se láttam, de a szemeim percek alatt hozzászoktak a vaksághoz, habár az ablakon beszűrődő fény pont elég megvilágítást adott.

Nem volt túl nagy a ház, így hamar kiszúrtam az áldozat szobáját. Csukva volt, és pont ugyanolyan sárga szalag jelezte, hogy tilos a belépés, mint ami a kapuban is található volt Amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam az ajtót, és reméltem, hogy nem fog megnyikordulni. Miután tárva volt előttem, beosontam, és ugyanolyan lassan vissza is csuktam magam mögött, habár fogalmam sem volt, miért óvatoskodok ennyire, ha nincs itt senki.

Felsóhajtottam, és leellenőriztem, hogy az ablakon a redőny le van-e húzva. Le volt. Előkerestem a táskámból a zseblámpát, és bekapcsoltam, majd mindent alaposan megvilágítottam. Az áldozat egy huszonegy éves lány volt, és nem kellett sokáig kutakodnom, hogy rájöjjek, ő is éppoly magányos volt, mint az összes többi. Tényleg ennyire zavarja a gyilkost, hogy nem olyan vidámak, mint a legtöbb ember? Tényleg azt hiszi, hogy elpazarolják az értékes életüket? Csak erre tudtam gondolni, hisz mi másért ölte volna meg őket? Bármi is volt az igazi oka a tettesnek, én egyelőre csak ezt az összefüggést véltem felfedezni az áldozatok között.

Nem láttam sehol egy képet a családról, a barátokról. Mindenhol csak tipikus női kacatok voltak, megannyi fantasy és anime könyv és rengeteg CD, a sarokban pedig egy zongora állt. Bizonyára az olvasásba és a zenébe merült egyedüllétében. Nem értettem, mi ezzel a baj, hisz a legtöbb művész magányosnak tűnik, szimplán azért, mert másként látja a világot, amit az átlagemberek nem tudnak megérteni. Ha a tettes tényleg csak azért gyilkolt, hogy a depressziós emberektől megszabadítsa a világot, akkor majdhogynem mindenkivel végezhetne, mert nagyon sokan magukba fordulnak, még akkor is, ha ezt nem is mutatják a közvetlen környezetüknek.

Az ágyra világítottam a lámpával, és egy hatalmasat ugrottam hátra, amikor két világító szemet pillantottam meg, és egy sötét árnyat morogni. Kellett idő, mire felfogtam, hogy a paplanok között egy fekete színű macska fekszik, és ő fúj éppen rám. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és léptem oda a cica mellé.

- Szevasz, haver – simogattam meg a fejét, amit eleinte nem díjazott, végül hangosan dorombolni kezdett. – Hiányzik a gazdád, igaz? – vakargattam meg a fülét, miközben megeresztettem egy mosolyt. Ez a macska akár az is lehetett, akit majdnem elütöttem autóval. Talán pont az is volt. Ezen gondolkoztam, amíg a zseblámpával végigvilágítottam az ágyon. Nem borította vér a hófehér takarókat, ami nem volt meglepő, hisz az áldozatot megfojtották, majd azután varrták össze a szemét.

- Ne aggódj, valószínűleg nem sokáig szenvedett – suttogtam a cicának, bár tudtam, úgysem érti.

Ismét tettem egy kört a szobában, kihúzogattam a fiókokat, beletúrtam a ruhái közé, hátha találok valamit, ami segítene abban, hogy akár valamiféle elképzelésem legyen arról, ki tehette ezt vele, de nem találtam semmit, kivéve a naplóját. Leültem az ágy szélére, és miközben simogattam a macskát az egyik kezemmel, a másikkal lapozgattam a kis könyvben.

„Olyan magányosnak érzem magam. Vajon találkozom valaha olyan emberrel, akit érdekelni fogok?”

Állt az egyik oldalon, majd néhány lapozás után egy másik bejegyzést olvastam fel:

„Ma kivételesen jó napom volt. Elmentünk az osztálytársaimmal teázni, és nagyon jókat beszélgettünk. Mégis úgy érzem, ez nem volt valódi. Tényleg, igazán boldog voltam, de mégis… legbelül… ugyanúgy nem ismernek. Akkor is kedvelnének, ha látnák a lelki világomat? Ha megosztanám velük az érzéseimet, a fájdalmamat, a gondolataimat, akkor is mellettem maradnának? Aligha…”

„Utálom eljátszani, hogy minden rendben van. Miért hiszik azt, hogyha mosolygok, akkor jól vagyok? Nem, nem vagyok jól. Miért nem mutathatom meg az igazi énem?”

„El kell hitetnem mindenkivel, hogy nem fáj semmi. Mi mást tehetnék? Ha tudnák az igazat, az csak fájna nekik is.”

„Az emberek sosem figyelnek oda a másikra. Ezt ma ismét megtapasztaltam. Vége lesz ennek valamikor?”

Fájdalmasan elmosolyodtam, ahogy ezeket a rövid kis gondolatokat olvasgattam. Mintha csak magamat hallgattam volna. Ugyanezek a szavak, gondolatok az én fejemben is megfordultak, nem is egyszer. Nem volt fontos sosem, hogy az embernek honnan eredtek ezek a gondolatai, miért érezte magányosnak és elveszettnek magát. Sokszor nincsenek is okok, csak úgy vannak. Egyszerűen nem érzed jól magad úgy, ahogy vagy, annak, aki vagy. Megpróbálhatod elhitetni magaddal, hogy minden rendben van, akár változtatni is próbálhatsz, de nem biztos, hogy sikerrel jársz. Azzal magadat csapod be. Ha nincsenek melletted barátok, olyanok, akik elfogadnak úgy, ahogy vagy, hiába minden. Az ember van, hogy rossz helyre születik, és ebből kifolyólag egész életét tragikusan éli meg, és sosem lesz igazán boldog. Ez ellen nem lehet tenni. Ezt csak enyhíteni lehet. De ha nincs senki, aki segítene…

Miért pont ti? Mi alapján választott titeket? Egyre csak ez a két kérdés vert visszhangot a fejemben. Hiába volt egyre több áldozat, úgy éreztem, a megoldástól egyre csak távolabb kerülök. Az eddigi elméletemnek se volt sziklaszilárd az alapja, így minden egyre csak homályosabb és zavarosabb lett.

Becsuktam a naplót, és visszatettem az eredeti helyére. Szinte mindegyik áldozat vezetett naplót, vagy internetes blogot, ahol az ilyesfajta gondolatait megosztotta. Senki nem figyelt rájuk. És pont ez okozta a vesztüket. Nem tettek semmit, és mégis meg kellett halniuk.

Részvétet éreztem irányukba, és még erőteljesebb késztetést éreztem ahhoz, hogy elkapjam a gyilkost. Pontosan tudtam, milyen érzés magányosnak lenni, milyen az, amikor beszélnél a bajaidról, de senki nem ért meg. Meghalt a családom, megölték őket. Ha ezt valaha elmondom, senki nem akar megismerni, hisz… attól rettegnének, hogy őket is megölik. Na, meg én hogyan is ismerkedjek? Folyton attól rettegtem, hogy ki lesz a következő, akit elveszítek.

Miért pont ők? És mégis mi értelme van összevarrni a szemüket?

Semmi elképzelésem sem volt erről, így csak megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ettől a nyomasztó érzéstől. Felsóhajtottam, majd elköszöntem a cicától, és ahogyan jöttem, olyan óvatosan távoztam is a lakásból. Tévedtem, mikor azt hittem, a családtagok nincsenek itt. Itt voltak, különben a macska mit keresett volna az ágyon? Csak remélni mertem, hogy nem láttak meg, és semmiféle zajra nem riadtak fel.

Hajnalodott, mikor visszaértem a saját otthonomba, és nekiálltam elkészíteni Jackson reggelijét.