TIZENNYOLCADIK

18. rész

Mondani akartam valamit, de egyszerre annyi gondolat rohamozott meg, hogy a torkomon akadtak a szavak. Rengeteg kérdésem lett volna, mégsem tudtam őket feltenni, csak tátogva bámultam nagybátyámra.

Jaejoong halványan elmosolyodott, majd intett egyet a társának, aki odalépdelt mellénk, és számhoz emelte az italát. Bor volt benne, amitől egyszerre fintorodtam el, ugyanakkor össze is futott a nyál a számban. Baromira szomjas voltam.

Hagytam, hogy az illető megitasson, és most az sem zavart, hogy néhány csepp ki is folyt a szám sarkából. Megalázó helyzet volt, de annyira nem tudtam gondolkodni, hogy most még ez sem tűnt fel.

Ránéztem a másik idegenre, és akkor már megbizonyosodhattam róla, hogy tényleg Ravi az. Visszaült a helyére, Jaejoong viszont mellém húzott egy széket, és leült.

- Hogy vagy? – ismételte meg kérdését.

- Jobban – feleltem rekedtes hangon, és krákogtam néhányat. – Mi ez az egész? – Értetlenül meredtem rá. – Nem engednél el? Szükséges ez? – Rángattam meg hátrakötözött kezeimet.

- Tényleg nem is sejted, hogy mi folyik itt? – Fonta össze mellkasán a kezeit, és úgy nézett rám.

- Nem – ráztam meg értetlenül a fejem.

Hosszan elidőztem az arcán, de most is olyan távolinak tűnt. Azok után, hogy az elmúlt időszakban nagyjából kezdtem megszokni a jelenlétét, és közel engedni magamhoz, most ugyanott tartottam, mint mikor a halála után felbukkant. Ismeretlen volt, és képtelen voltam megmondani, mire gondol.

Nem volt ugyanaz, aki egykoron.

- Tudod, Taehyung… - sóhajtott fel hosszú másodpercek után, és kezeit összefűzve tarkóján fordult felém. – Mindig is nagyon fontos voltál nekem. Sajnáltalak, amikor magamhoz vettelek. Még csak egy kisgyerek voltál, akitől akarata ellenére elvettek mindent, és nem maradt semmije. Úgy neveltelek fel, mintha a saját fiam lennél, szerettelek, és a legjobbat akartam neked mindenből.

- Mégis elhagytál – vágtam közbe kissé flegmán, majd hosszan felsóhajtottam. Nem akartam megint erről beszélni, mert még most is fájt, amit tett. Ha tényleg szeretett, ha igazán fontos voltam neki, nem játszotta volna el a saját halálát. – Ettől függetlenül, nem értem, miért vagyok itt és miért nem engedsz el. Tettem valamit?

- Sok mindent tettél – eresztette le kezét a nyakából, és ő is felsóhajtott.

- Ezt hogy érted? – Szegeztem neki a kérdést, kezdtem egyre idegesebb lenni. – Nem térnél rá a lényegre, és könnyítenéd meg mindenki dolgát?

- Nem. Szeretném, ha te magad jönnél rá, és tudatosulna benned minden – hátranyúlt a kezemhez, és kikötötte őket. – Vess egy pillantást a kezedre.

- Minek? – Elkezdtem masszírozni a csuklóimat, és kimozgattam a végtagjaimból a görcsöt.

Jaejoong megfogta mindkét kezem, és tenyérrel felfelé az arcomhoz emelte őket.

- Nézd meg – utasított határozottabban, én pedig kelletlenül, de áttanulmányoztam őket.

- Nem értem, mit akarsz – forgattam meg szemeimet és tovább mozgattam vállaimat.

- Nem látod az apró pontokat az ujjbegyednél? – Dőlt hátra a széken.

- Most, hogy mondod… - vettem jobban szemügyre a kis vörös foltokat. – Mi van velük?

- Szerinted mik azok?

- Nem tudom, talán allergia. Vagy az étteremben nyúlhattam hozzá valamihez. Esetleg tegnap este a kerítés sérthette fel, amikor… várjunk, ti leütöttetek engem? – Kezdett derengeni az előző éjszaka. Eszembe jutott, hogy épp futottam, amikor hirtelen elsötétült minden, és itt ébredtem. – Mégis mennyi az idő most?

- Reggel nyolc körül van – pillantott rá karórájára Jaejoong. – És igen, előfordulhat, hogy leütöttünk. Vagyis Ravi volt. Nagyon fáj a fejed?

- Mi a fenének kellett megütnöd? – Kiáltottam fel haragosan, és gyilkos tekintettel végigmértem az említett személyt, aki csak halkan felnevetett. – Idióta. Amúgy nem vészes – simítottam kezemmel tarkómra.

- Szóval az ujjaid – tért vissza az eredeti tárgyhoz Jaejoong, majd egy gyors mozdulattal mindkét kezem leszíjazta a szék karfájára. – Tűnyomok.

- Tessék? Mi a…? Mi a fene van megint? Nem tudnál érthető lenni? – Ripakodtam rá, de a nagybátyám csak ugyanolyan kimérten és nyugodtan beszélt. Bosszantó volt. Ok nélkül ezt tenni velem, nem volt fair.

- Tűnyomok vannak az ujjaidon – ismételte meg, mintha csak egy ötéves gyerek lennék.

Megfeszítettem kezeimet, remélve, hogy a szíjak szétpattannak és leválnak a csuklómról, de feleslegesen erőlködtem. Ez nem egy film volt, ahol a főszereplőnek hatalmas ereje van, és bármire képes. A valóságban voltunk, és hiába rendelkeztem különleges képességgel, az most használhatatlan volt. Meg úgy alapjáraton nem sok értelmét láttam.

Hosszan felsóhajtottam és előbb Ravira, majd Jaejoongra vetettem egy pillantást, végül a saját kezeimre. Igyekeztem megnyugtatni magam, és nem kiborulni, mert ha dühössé válok, nem jutok előbbre. Akkor esélytelen lesz, hogy elengednek. Ha az ember feszélyezve érzi magát, bármikor elpattanhat valami az agyában, és nagy önuralomra van szükség, hogy megőrizzük a hidegvérünket.

- Tűnyomok – fújtam ki a levegőt és vállat vontam. – Biztos, ruhát varrtam tegnap. Időnként azt is meg kell csinálni, nem? – Kérdeztem kissé viccelődve, de úgy tűnt, senki nem vevő a poénomra.

- Tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? – Jaejoong kezdte elveszíteni a türelmét, és ezt éreztem a hanghordozásán is.

- Most mi van? Komolyan nem értem, hová akarsz kilyukadni – válaszoltam neki értetlenül.

- Hol voltak még tűnyomok? Gondolkozz kicsit – ujjával megbökdöste a fejemet, és kis híján ráförmedtem, de tartottam még magam. Válasz helyett csak vállat vontam. – Oké. Akkor máshogy kérdezem. Mi van az áldozatokkal, mi a közös bennük, az egyetlen közös pont?

- A bevarrt szemek – mondtam kis habozás után, aztán ahogy Jaejoong arcára néztem, úgy lassan megértettem, mire akar kilyukadni. Először elképedve néztem rá, majd hirtelen kirobbant belőlem a nevetés. – Most komolyan? Ez tényleg? Hogy én? Azt hiszitek, hogy én tettem? Nem hiszem el.

- Teljesen logikus az egész. Az ujjaidon ott vannak a tűnyomok. Ki más varrhatta volna össze?

- Erre alapoztok? Tényleg? Ez az év vicce. Ez annyira… annyira, erre nincsenek szavak. Hát én meghalok mindjárt – hangosan nevettem, mint aki nem bírja abbahagyni. Hirtelen nem tudtam, mit reagáljak, de az egész annyira abszurd volt, hogy muszáj volt röhögnöm. Úgy tört elő belőlem, mint egy vulkán; soha életemben nem kacagtam ilyen felszabadultan. – Rám akarjátok kenni az egészet, ennyi bizonyíték alapján?

- Nem rád kenjünk. Tudjuk, hogy te voltál. Rengeteg mással alá tudjuk támasztani.

- Na, ne mond, és mégis mivel? – Kérdeztem nevetve, aztán csak rázni kezdtem a fejem. – Egy csomó energiámat beleöltem ebbe az egészbe; amióta meghalt a barátnőm, keresem a gyilkost, éjjelente az utcákat járom és mikor már majdnem megvan a tettes, akkor hozakodtok elő azzal, hogy én vagyok az? Ez mégis melyik műsor? Amiben átvernek embereket? Mert ha igen, akkor ez egy eléggé félresikeredett poén lett, és örülnék, ha végre elengednétek - abbahagytam a nevetést, és minden egyes szavamnak hangsúlyt adtam.

- Sosem gondolkodtál még azon, vajon miért nem sikerült elkapnod a gyilkost? Hogy pont azért nem ment eddig, mert te magad vagy az? Mert saját magadat üldözöd? – Jaejoong közelebb hajolt hozzám, és mutató ujjának hegyével végigsimított kézfejemen.

Gyűlöltem az érzést, ahogy megérintett, és én nem húzhattam be neki egyet. Megremegett a testem, de tartottam magam, csak az arcomra ült ki egy fintor, és úgy néztem rá.

- Jézusom, most tényleg? – Hitetlenkedtem tovább, és ismét felnevettem, aztán elhalkultam. – Jaejoong, ne már. Mégis miért tettem volna mindezt? Mi okom lett volna bárkit is megölni?

- Sok minden. Mondjuk, hogy őrült vagy. Megkattantál attól, amiken keresztül mentél. Nem tűnt fel, hogy azért olyan emberek haltak meg, akik magányosak voltak, mert te magad is az vagy? – Most már két ujjával simogatta a kézfejemet, amitől ökölbe szorítottam kezem.

- Őrült? Nem tudom, ki volt az, aki eljátszotta a halálát – felröhögtem, majd csak szemet forgatva kényelmesen hátradőltem a széken. – Ez nem magyarázat. Én amúgy sem vagyok magányos.

- Tényleg? Egészen biztos? Mert az az életmód, amit te folytatsz, nekem elég hamis. Hiába veszed magad körül emberekkel, mégis hányakkal van tartós kapcsolatod? Hm? Hányan ismernek igazából?

- Jaejoong, természetfeletti képességem van. Még ha nem is olyan különleges, attól még az vagyok. Nem engedhetek akárkit közel magamhoz, és azok után, hogy a családom meghalt, bennem van a félelem, hogy talán engem még keresnek és vadásznak rám. Nem tudhatom, ki akar nekem ártani, és ki nem. Arról nem beszélve, hogy az eddigi életemet a bosszúra szenteltem, és ha valakit megkedvelek, akkor az illetőt vagy elveszítem, vagy megakadályoz abban, hogy beteljesítsem a célomat. Valami jobb érvvel állj elő, mert ez mind csak értelmetlen fecsegés. Ez nem bizonyít semmit.

- Mindig is jól bántál a szavakkal – elhúzta ujjait a kézfejemről, majd felkelt a székről és kezeit összefonva mellkasán tett néhány kört a nappaliban. Eközben Ravira pillantottam, aki csak meredt tekintettel nézett rám, a bort kortyolgatva, és egy enyhe mosoly ült ajkain. Hánynom kellett tőle. – Mit szólnál, ha mindent a legelején kezdenénk? – Csapta hirtelen össze tenyereit.

- Nagyszerű. Már az elején ezzel kellett volna kezdeni, nem is értem, miért játszadozunk itt – egy fáradt sóhaj tört ki belőlem és kicsit megráztam a fejem, hogy a szemembe lógó hajtincseim oldalra simuljanak.

- Nem bánod, ha ehhez behívok még valakit, aki segít abban, hogy jobban emlékezz? Talán több bizonyítékkal is tud szolgálni – kérdezte illedelmesen, de az egész csak megjátszott volt a dráma kedvéért.

- Csak nyugodtan – biccentettem egyet, remélve, ha beszállok a játszadozásba, valamivel kibillenthetem őket az egyensúlyukból.

- Rendben – Jaejoong a nappali ajtajának irányába nézett. – Bejöhetsz – kiáltotta.

Az ajtó néhány másodperc késlekedéssel, de kinyílt és egy baseball sapkás srác lépett be. Lassú lépésekkel közeledni kezdett, majd köszönésként csak bólintott egyet a többiek felé, és leült a velem szemben ülő székre, ahol eddig a nagybátyám ült. Jaejoongra sandítottam, aki pont akkor töltött magának egy pohárral a whiskyből, és enyhe mosollyal az arcán fordult felénk.

Ezután a velem szemben ülőre néztem, akinek egészen eddig nem láttam az arcát, mert annyira a fejébe nyomta a sapkáját. Na, meg volt egy olyan érzésem, hogy nem is akarta, hogy megbámuljam. Hosszú másodpercekig csak ücsörgött, majd végül felemelte a fejét.

- Meglepetés – mosolygott rám szélesen Jackson.