ELSŐ

1.   rész

*Napjainkban*

Ez a jelenet azóta is olyan élesen bennem él, mintha csak tegnap lett volna, pedig már eltelt kemény tizenöt év. Az a nap megváltoztatta az életemet. Nem is. Az a nap megpecsételte a sorsomat.

Öt éves voltam, mikor elvesztettem a családomat. Mindenkit megöltek, kivéve engem. Engem életben hagytak, és fogalmam sincs, hogy miért. Bár sosem mondtam ki hangosan, de sokszor azt kívántam, bár én is haltam volna meg velük. Az a kín, az a fájdalom sosem szűnt meg, és ahelyett, hogy a napok múltával csillapodott volna, csak még erősebbé vált. Átkozom azt a napot, és a hiányukat sosem fogja semmi betölteni. Az üres lyuk örökké ott fog tátongani, és bár a vele járó gyötrelem elviselhetetlen, én képtelen voltam véget vetni a saját életemnek.

Más voltam már akkor, mint a többi gyerek. Mindig is érettebb voltam, mint a korombeliek, éppen ezért tisztában voltam azzal, hogy a családomat sosem kapom vissza, és hogy az a rengeteg vér a Halált jelképezi. Nem kellett nekem semmit megmagyarázni, és amikor azt mondtam a nagybátyámnak, hogy gyilkos szeretnék lenni, pontosan tudtam, mit jelent.

Azon a napon felesküdtem arra, hogy bosszút állok a családomért. Kerüljön bármibe is, meg fogom keresni őket, és kiderítem, miért tettek árvává. És ha rájuk találok, egyszerűen csak végzek velük.

Mert csak a bosszú az, amely enyhíteni tud a lelki sérüléseimen. Soha semmi nem lesz olyan, mint régen, és a haláluk nem fog változtatni a múlton, de az én sebeimre akkor is az lesz a gyógyír.

- Már meg sem lepődök, hogy itt talállak meg – egy körülbelül velem egykorú, szőke hajú srác foglal helyet mellettem a padon.

Éjszaka van, az égen jól láthatóak a csillagok. Egy szűk farmert viselek, és egy laza inget. Kezeimet zsebre dugva ülök a padon, miközben az eget kémlelem, és a régmúlton merengek. Amint leszáll az éj, minden egyes nap idejövök, hogy emlékeztessem magam arra a napra. Szükségem van erre, hogy egy percre se felejtsem el, miért is vagyok a világon, és mi az életcélom.

- Neked is, szia, Jackson! – fordulok felé, és mosolyomat szélesre tárom, majd lepacsizok vele.

Jackson a legjobb barátom. Egész életemben nem engedtem senkit se közel magamhoz. Bár barátságos és kedves vagyok az emberekkel, nyílt vagyok mindenki felé, az igazi titkaimat, hogy ki is vagyok valójában, egyedül csak vele osztottam meg. Hogy miért? Mert Jackson olyan, mint én. Vagyis nem egészen, inkább csak van egy közös vonásunk, amit nem biztos, hogy sokan elfogadnának. Ahogy nekem, úgy Jacksonnak is van képessége.

Azt hiszem, ezt még nem említettem. A világ másabb, mint évszázadokkal ezelőtt volt. Most olyan életet élünk, ahol a természetfeletti lények elfogadottak, és a társadalomban az emberekkel együtt élnek. Vámpírok, vérfarkasok, angyalok, boszorkányok, különféle erőkkel rendelkező emberek mind léteznek. Igaz, közel sem olyan nagy számban, mint a könyvekben, de vagyunk egy páran. Elfogadtak minket, és nincsenek konfliktusok, de aki teheti, az inkább meghúzódik, és nem vág fel az erejével. Az emberek félnek azoktól, akik képességgel rendelkeznek.

- Néha komolyan irigyellek – ásít fel mellettem Jackson, miközben kihúzza füleiből a fülhallgatót, és felhúzva lábait, elfekszik a padon. Feje a combomnak csapódik, én meg barátian a homlokára csapok egyet. – Bár én se lennék soha fáradt, mint te.

- Hidd el, nem olyan jó ez – válaszolom, miközben barátom arcát kémlelem, ahogy csukott szemekkel pihen. Bőre sima, és ápolt, és most igazán üdének tűnik, még ha tudom is, hogy nemrég ért véget a műszakja, emiatt pedig biztosan kimerült. De a közelemben mindig frissnek látszik, és tudom, hogy csak mellettem hajlandó kivenni a fülest és hallgatni a természetet, ez pedig boldogsággal tölt el. – Így folyton a valóságban élek, és egy percre sem szakadhatok ki. Néha szeretnék álmodni olyan helyekről, amik bár nem léteznek, de nyugodtsággal töltenek el.

Ismét az égre pillantok, és halkan felsóhajtok. Tényleg szeretnék álmodni, függetlenül attól, hogy tudom, ez nálam lehetetlen, és valószínűleg ha sikerülne is valaha álomra hajtanom a fejem, a gyerekkori traumám miatt nem lennének békés álmaim. Mégis, maga a gondolat tetszik, és vállalnám a kockázatot. De tizenöt éve egy szemhunyásnyit sem aludtam, így ez az egész csak egy halovány vágy marad.

- Mit panaszkodsz? Te élsz folyton a valóságban? Akkor én mit mondjak? Ha csak kiveszem ezt a szart a fülemből, az egész fejem zsibbadni kezd! – kinyitja szemeit, majd megfogja az említett fülhallgatót és megcsapja vele a lábamat, aztán kezeit újra összekulcsolja mellkasán és visszazárja szemeit. - Tudod, milyen idegesítő mások gondolatait hallani? Utálom, mikor valakivel találkozom, és még ha nincs is az arcára írva, én akkor is hallom a fájdalmát, a szenvedést. Olyanok életéről és gondjairól is tudok, akiket nem is ismerek. Ma is, egy baráti társaságnak kellett kiszállítanom néhány pizzát. Szerinted mennyire örültem, amikor ki kellett húznom a fülest, hogy halljam, mit karattyol nekem a részeg srác, amíg a pénzt kereste a zsebében? Mert persze az étterem hírneve miatt nem lehetek egy bunkó paraszt, és nem állhatok csak úgy ott, zenét hallgatva, a pénzt várva, mint valami nemtörődöm hülyegyerek, akinek az arcára van írva, hogy utálja a munkáját. Tönkretenné az imidzsemet.

- Jaj, hogy oda ne biciklizzek! – tör ki belőlem a nevetés az utolsó mondata után, majd megcsipkedem az arcát. - A tökéletes Wang Jackson, aki mindig olyan jól néz ki, mint egy híresség. Ne haragudj, de ilyen csúnya arccal sosem lennél népszerű!

- Na, bekaphatod ám! – löki el kezeimet, majd mivel nem hagyom békén a csipkedést, inkább felül és szúrós szemekkel néz rám. – Karakteres arcom van, bármelyik filmben tökéletes főszereplő lennék, és a nők döglenének utánam!

- Ha ennyire jól nézel ki, nem gondolod, hogy átlagemberként is rajonganának érted? De csak mutass egy embert, aki szerint helyes vagy, és hiszek neked. Azonban mivel nem tudsz… hát… fogadd el, ronda vagy!

- Menj már a francba, te aljas szemét! – kiállt rám, és ütlegelni kezd, én pedig csak nevetek. Imádom húzni az agyát, és persze ő is tudja, hogy csak szívózok vele.

Sajnálom Jacksont, mert ahogy én, úgy ő sem enged közel magához másokat, azonban velem ellentétben én legalább képes vagyok barátkozni, de ő… Ő nem mer az emberek közelébe menni, nem mer velük szóba elegyedni, egyszerűen képtelen akárkivel is két percnél többet meglenni. Hogyan is ismerkedhetne, ha azalatt a két perc alatt bárki életét megtudja? Borzalmas lehet folyton a sok zagyvaságot hallani, és olyan dolgokat, titkokat megtudni, amiről nem is szabadna tudnia. Jackosn képtelen irányítani ezt a képességét, ha több emberrel kell egyszerre lenni egy légtérben, akkor iszonyatos fejfájás tör rá, ami nem múlik el egyhamar. Éppen ezért hallgat folyton zenét, amivel legalább elnyom mindenféle zajt, gondolatot. Csak így képes józanul viselkedni, és nem megőrülni.

- Jó, igazad van, nyertél! – mondom végül, és kissé sajnálkozva nézek rá. Én vagyok az egyedüli ember, aki mellett elengedheti magát, akinél tudja kontrollálni a képességét, és aki mellett megkönnyebbülhet. Ha úgy vesszük, valójában én vagyok az egyedüli ember az életében, mindenki mással csak futólagosan érintkezik. Még ha az ő világa zajosabb is, mint amiben én élek, akkor is magányosabb nálam. Sosem mutatja, de tudom, hogy az.  

A hosszas csönd egy idő után kezd kínossá válni. Nem azért, mert nem szeretünk egymás életében vájkálni, hisz mindent megosztunk egymással, nincs olyan, amit te tudnánk a másikról, egyszerűen csak nem jó, ha a múlton rágódunk.

- Elkísérjelek a temetőbe? – kérdezi végül, én pedig kissé sértődötten nézek rá.

- Hja! Ne olvass a gondolataimban, tudod, hogy utálom!

- Tudod, hogy veled ilyet sosem tennék – löki meg vállával az enyémet. – Csak tudom, hogy ma van a halálának az évfordulója. Ma még nem voltál a temetőben, és a rezdüléseidből érzem, hogy hezitálsz oda elmenni, ezért felajánlottam, hogy elkísérlek.

Sóhajtottam egy nagyot, és gondterhelten lehajtottam a fejem. Jackson nagyon is jól ismert, tényleg nem volt szüksége arra, hogy a fejemben motoszkáljon. Örültem, hogy itt van velem, és hogy rá bármikor bármilyen körülmények között támaszkodhatok.

A nagybátyám, Jaejoong pontosan egy évvel ezelőtt halt meg. A családom elvesztése után ő nevelt fel, és tanított meg sok mindenre. Ő volt az egyetlen élő rokonom, de egy évvel ezelőtt meghalt autóbalesetben. Mindig is ragaszkodtam hozzá, ő volt a példaképem, a mindenem, és az, hogy most már ő sem volt, nem sikerült feldolgoznom. Túlságosan hirtelen jött a halála, én pedig ott maradtam egyedül, és ha nincs Jackson, akkor fogalmam sincs, hol lennék most.

- Örülnék, ha eljönnél velem.