8.
rész
Egy merő
pillanatig úgy bámultam Ravira, mint aki szellemet látott. Ő csak könnyedén
meredt a távolba, mint aki éppen a múltján elmélázik; arca kisimult és egy hétköznapi
tinédzsernek tűnt, pedig idősebb volt nálam néhány évvel. Nem tudtam eldönteni,
hogy amit mondott, az tényleg igaz, vagy egy újabb hazugság. Végül akaratlanul
is, de elnevettem magam.
- Bocsika, de ez
marhára röhejes – ráztam meg a fejem, vidáman kacarászva.
Ravi felvont
szemöldökkel fordult felém, komoran, rezzenéstelenül, és egyáltalán nem
értette, mit találok a mondandójában olyan viccesnek.
- Szerinted én
ezt beveszem? – hagytam abba hirtelen a nevetést, majd felkeltem a padról,
megigazítottam a ruhám, és vállamra kaptam a táskámat. – Na, léptem.
Hazudnék, ha azt
mondanám, nem zaklatott fel, amit mondott, mert nem így történt. Jaejoong nevét
hallani már felért egy késszúrással, de azt állítani, hogy életben van… ez túl
sok volt. Őszintén: nem hittem neki. Mégis, néhány pillanat erejéig eljátszottam
a fejemben a gondolattal, hogy mi van akkor, ha tényleg nem halt meg. De nem akartam
magamnak fájdalmat okozni, és a legkevésbé sem szerettem volna, ha Ravi
észreveszi a bizonytalanságomat. Eltemettem Jaejoongot, és nem akartam
felszakítani a sebeket.
- Még ha ezt nem
is hiszed el, akkor sem vagy kíváncsi, honnan ismerem őt? – Kiáltott után, én
pedig megtorpantam.
Nem volt okom
nem bízni benne, mégsem hittem el a szavait. A városban sokan hálásak voltak
neki, amiért a bűnözőktől megtisztogatta az utcákat, és bevallom, emiatt talán
még én is becsültem, de mindez nem változtatott semmin. A szememben gyilkos
volt.
Senki nem
ismerte őt. Hogy mi az igazi neve, hol lakik, miért vált ilyenné, vannak-e
barátai, ismerősei és hasonlók. Vajon ő is kettős életet él, mint én? Nappal
egy átlagos ember, és csak éjjelente ölt álarcot? Vagy őt már régen elnyelte a
sötétség, és a valódi élete a gyilkolás? Mivel semmit nem tudtam róla, ezért
képtelen voltam hinni neki.
Különben is: mit
akarna tőlem egy ilyen alak?
- Nem, nem
vagyok kíváncsi – Fordultam hátra, és kissé felháborodva válaszoltam neki. –
Egy ideje követsz, bármit megtudhattál rólam. Azt gondoltad, hogy majd Jaejoong
nevét emlegetve besétálok a csapdádba?
- Tényleg azt
hiszed, hogy veszélyt jelentek számodra? – Tekintetével újból a Han folyón
megcsillanó lemenő nap sugarait csodálta. Komolyan, kezdtem teljesen
összezavarodni. Egy gyilkos mikor merült el a természet látványában? Ez az ember tuti nem százas.
- Veszélyt?
Ugyan, kérlek. Nem tudnál nekem ártani.
- Eszem ágában
sincs téged bántani, már mondtam, abból nem származna előnyöm. Akkor meg mégis
miért félsz?
- Félni? Én? Ne
röhögtess már! Én csak nem bízom benned, és nem hiszem, hogy nekünk együtt
kellene dolgozni. Csináld a magad módján a dolgaidat, engem aztán nem
érdekelsz.
- Tényleg szépen
kitanított téged Jaejoong… - sóhajtott fel, majd ő is leugrott a padról,
elkezdett felém sétálni, és egy lépésnyire tőlem megállt. – Nem bízol meg
senkiben, pont úgy, ahogy tanította, nemde?
Szemöldök
ráncolva meredtem rá. Valamiért kezdtem úgy érezni, túl sokat tud rólam annak
ellenére, hogy nem ismer. Még ha követtett is és kutakodott utánam, kizárt,
hogy ennyi mindent tudhasson rólam. Persze, ha arra rájött, hogy a nagybátyám
nevelt fel, nem volt nehéz kitalálni, hogy egy gyereknek milyen tanácsot adnak.
De ő nem találgatott. Ő biztos volt benne, mintha tényleg találkozott volna
Jaejoonggal.
- Rendben van.
Tegyük fel, hogy elhiszem neked, hogy ismerted a nagybátyámat – fontam össze
karjaimat mellkasom előtt, majd elnéztem feje mellett a távolba, aztán vissza
rá. – Akkor sem veszem azt be, hogy nemrég felkeresett téged, mert meghalt. És
mindez nem változtat azon, hogy nem vagyok hajlandó neked segíteni.
- Komolyan,
reménytelen eset vagy – jelentette ki végül, a fejét fogva, majd hátat fordított
és visszaült a padra. – Taehyung. Te és én ugyanolyanok vagyunk. Neked is van
képességed, ahogy nekem is. Ez nem lenne elég ok, hogy összebarátkozzunk?
-
Összebarátkozni? Úristen, tényleg? Kérlek, vedd már észre, milyen nevetséges
vagy! A rosszfiúk mióta dolgoznak össze? Hagyj már békén, a fenébe is!
- Szerinted
milyen gyakran fordul elő, hogy valakinek különleges képessége van? Hogy olyan
dologra képes, amire mások nem? Nézd csak meg a kis barátodat, Jacksont. Az ő
képességét tudod, mennyi mindenre fel lehetne használni?
- Helló! Most
engem akarsz, vagy őt? – Emeltem fel a hangomat, és fenyegetőzve néztem rá. Ha
a szemeimmel ölni tudtam volna… – Jacksont hagyd ki ebből! Amúgy meg engem nem
érdekel, kinek van képessége, és kinek nem. Én csak a barátnőm és a családom
gyilkosát akarom elkapni.
- És
elgondolkoztál már azon, hogy utána mit fogsz tenni?
- Az nem a te
dolgod.
- Úgy értem, ha
kinyírtad őket. Mert gondolom, ezt tervezed. Utána mi lesz? Boldogan élsz,
keresel egy lányt, és családot alapítasz? Vagy örökre abban a kis étteremben fogsz
robotolni? Ez a nagy terved? Csak mert elmondom, hogy ha valakit megölsz, utána
nem fogsz tudni leállni. Újra, és újra gyilkolnod kell majd.
- Látom, neked
nagy tapasztalatod van ebben. De még mindig nem értem, mi előnyöm származik
abból, ha veled összeállok.
- Nem az én
kérésem volt, hogy alkossunk egy csapatot.
- Hát akkor kié?
- Jaejoongé.
- Jaj, már, most
komolyan. Hagyjuk már ezt a kamu-dumát, nem fogsz ezzel rávenni. Nincs
bizonyítékod erre.
- Ahogy neked
sincs arra, hogy meghalt a nagybátyád.
- Na, jó, ezzel
átlépted a határt.
Nagyon dühös
voltam, és ha nem lett volna egy hatalmas vágás a hasamon, már régen nekiestem
volna, és most félholtra verve feküdt volna a földön… vagy rosszabbik esetben a
folyóban végzi.
- Autóbalesetben
halt meg, ugye? – Hagyta figyelmen kívül az idegességemet. – Láttad a
holttestét?
- Tessék? Hogy
van merszed ilyeneket kérdezni, és kétségbe vonni a halálát? – léptem hozzá
egészen közel, de ő meg sem rezzent.
Ütésre emeltem a
kezem, és a fenébe is, pontosan tudtam, hogy hagyná, hogy megverjem, hogy
eltörjem a csontjait, és megszorongassam a tökeit, mert még ha fáj is neki,
pillanatok alatt begyógyul minden sebe. Teljesen felesleges volt
erőszakoskodni, mert a helyzetből mindenféleképpen én jöttem volna rosszul ki.
És ez volt az, ami annyira bosszantott: nálam nem lehet olyan, hogy ne tudjak
valakit legyőzni.
- Az autó
kigyulladt, és a mérhetetlenségig roncsolódott. Nem maradt semmi az egészből,
csak egy fekete, égett vasdarab. Lehetetlen volt, hogy azt bárki túlélje. Ebből
pedig mindenki arra következtetett, hogy az autó tulajdonosa meghalt. Ráadásul
Jaejoong fel is szívódott.
- Azt akarod
mondani, hogy az egész meg sem történt? Hogy nem is ő vezette a kocsit?
Komolyan, hihetetlen vagy. Van bőr a képeden, az biztos – leeresztettem magam
mellé a kezem, és szemeimmel szikrákat szórva néztem rá. Arra gondoltam, bár én
is valami jobb képességet kaptam volna, hogy kárt tegyek benne.
- Nem, én arra
akarok kilyukadni, hogy Jaejoong megjátszotta a halálát, és kiszállt abból a
járműből, mielőtt felrobbant volna.
- Miért kéne
mindezt elhinnem? Talán ott voltál?
- Nem, nem
voltam ott, hisz mondtam, csak nemrégiben keresett fel.
- Hát akkor?
- Szerinted
mégis honnan tudnám mindezt, ha halott lenne?
- Egy forgalmas
főúton történt a baleset. Senkit nem láttak kiszállni a kocsiból az emberek, és
a térfigyelő kamerán se látszik semmi ilyesmi. Amit mondasz, mind hazugság.
- Valóban? Arra
még sosem gondoltál, hogy Jaejoongnak is van képessége? Hogy esetleg… tud
teleportálni?
