NEGYEDIK

4.   rész

Valamiért végül visszavonulót fújtam. Rápillantottam a földön fekvő nőre, majd egyszerűen csak kisétáltam a hátsó ajtón. Visszahúztam a fejemre a kapucnit, és lehajtott fejjel, a földet bámulva, gyors léptekkel az autómhoz sétáltam. Hangosan becsaptam az ajtót, majd dühödten néhányszor megcsapkodtam a kormányt.

- A franc essen beléd, Taehyung! – túrtam bele idegesen a hajamba. – Aish! Mi az isten volt ez? – beszéltem hangosan, de csak a néma csend válaszolt.

Tényleg, mi volt ez? Megjelent egy másik alak, én pedig berezeltem? Mégis miért? Persze, váratlanul ért mind az anyuka, mind az ismeretlen fickó megjelenése, de csak így hátat fordítottam és gyáván elfutottam? Soha nem tennék ilyet! Pont én? Erős vagyok, tudok verekedni, és valaki beleszólt az én dolgomba! Igaz, mindent megtudtam, amit kell, de én is el tudtam volna intézni a nőt! Minek kellett leütni? Ura voltam a helyzetnek! A fenébe is!

Nem tudtam eldönteni, hogy magamra voltam dühös, amiért ilyen szófogadóan leléptem, vagy arra az idegenre, aki beleköpött a levesembe. Nekem volt ott dolgom, nem neki. Akkor minek jön oda? Ráadásul tökre nem értettem, miért viselkedett így. Segített, pedig nem is ismerem, és nem is kértem meg rá. Olyan volt, mintha ezzel azt fejezte volna ki, hogy ő felettem áll, én a tanítványa vagyok, és majd ő rendet tesz utánam, mert én nem vagyok erre képes.

- De akkor sem szorultam a segítségére! – kiáltottam hangosan, és újból beleöklöztem a kormányba. Szaporán vettem a levegőt, ziláltam, a mellkasom fel-le liftezett és belül úgy éreztem, mindjárt szétvet az ideg.  

Gyáva módon elrohantam, ahogy azt parancsolta.

Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben, és ennek egyáltalán nem örültem. Nagyon felbosszantott az előbbi viselkedésem, és a mérhetetlen harag egyáltalán nem akart csillapodni.

- Visszamegyek – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, és ki is pattantam a kocsiból.

A novemberi csípős hideget most egyáltalán nem éreztem, habár sosem voltam egy fázós fajta. Talán ez is egyfajta képesség lehet, hogy a hideget és a meleget se érzékelem olyan erősen, mint a legtöbb ember. Nekem szinte mindig ugyanolyan kellemes az idő, se nem túl meleg, se nem túl hideg.

A lakáshoz érve már nem találtam ott a kocsit, ami mellett elhaladtam a távozásomkor. Sőt, se a bejárati, se a hátsó ajtó nem volt nyitva. Alig telhetett el tíz perc, és ilyen hamar felszívódtak mindketten? Furcsa volt, nagyon is, de nem foglalkoztam vele. Sokkal jobban dühített, hogy ki akartam oktatni az ismeretlent, de erre már nem lesz alkalmam.

Belerúgtam egyet a kapuba, ami hosszan zörgött a néma csendben, majd tehetetlenül ismét az autómban kötöttem ki, és hazafelé vettem az irányt.

*

Hogy csillapítsam a dühömet, kora reggelig edzettem. Újra és újra megcsináltam a szokásos tréningemet, majd lefutottam néhány kilométert, hogy kitomboljam magam, és végül, hogy lenyugodjak, meditáltam pár percet – habár ez utóbbival nem sokra mentem.

- Hm, finom illatokat érzek! – hallottam meg Jackson hangját a konyhaajtóban. Hátrapillantottam a vállam felett, és szembetalálkoztam kócos, szőke hajával és egy csíkba összeragadt szemeivel. – Bár te bűzlesz az izzadságszagtól! – eresztett meg egy fintort, majd helyet foglalt az asztalnál.

- Ne kötekedj, különben nem kapod meg az ígért reggelit! – tettem le elé egy tányért, és az este elhangzott kívánságát felszolgáltam. Kérdés nélkül falatozni kezdett, én pedig csak megcsóváltam a fejemet, és inkább elmentem zuhanyozni.

Mire elkészültem, és kibaktattam egy szál törölközőben, Jackson már meg is ette a reggelijét, és lefőzte a kávét.

- Na, és megtudtál valamit az este? – kérdezte, nekem pedig egyből eszembe jutott az idegen alak, és csak nagy önerő árán sikerült nem rácsapnom egyet az asztalra.

 - Nem sok mindent. Ugyanolyan magányos élete volt, mint a többieknek.

- Érdekes. Miért ölne meg akárki is amolyan törött lelkeket? Senkinek sem ártottak – ült le ő is, és belekortyolt a kávéjába.

- Ezt kérdeztem én is magamtól. Semmi értelme. Hacsak pont nem az bosszantja, hogy elpazarolják azt, ami megadatott nekik. Megszületnek, és egész életükben keseregnek, folyton depressziósak, mindenben a rosszat látják ahelyett, hogy változtatnának, és a boldogságot keresnék – egy huzatra ittam meg a kávémat, majd töltöttem még egyet.

- Gondolod, hogy ilyenek voltak? Én inkább azt mondanám, túl sok rossz adatott meg nekik, és a sok küzdésnek sem volt eredménye, ezért voltak egyedül. Ez nem bűn, ez pusztán a Sors. Valaki ezt kapja, valaki azt. Valaki ki tud lépni a szarból, valaki belefullad. Ha mindenkinek sikerülne, és jól élne, akkor felborulna az egyensúly a világban. – fejtette ki véleményét Jackson, és igazat kellett adnom neki. Ezért gyilkolni nem volt korrekt.

- Nem ismerjük a tettest, így nem tudhatjuk, mi lehetett az indítéka.

- Jogos. Szerinted az áldozatok ismerték őt?

- Kizárt. Ha minden ismerősét megölné, mit csinálna? Nem tudna leállni. Ellenben elképzelhetőnek tartom, hogy régóta figyelte őket, és ezáltal ismerte ki őket. Talán néhányukkal össze is barátkozott, de mielőtt elmélyült volna a kapcsolatuk, végzett velük.

- Van ennek bármiféle értelme?

- Melyik gyilkolásnak van értelme? – kérdeztem vissza, Jackson pedig csak egyetértően bólogatott.

- Mit akarsz most tenni?

- Nem tudom. Folyton úgy érzem, hogy zsákutcákba futok, bármerre is indulok el. Valamit nagyon rosszul csinálok, és valamit baromira nem veszek észre.

- Vagy csak túl jó a gyilkos, és nehéz elkapni. Előbb-utóbb biztosan hibázni fog.

- De mikor? Hány embernek kell még meghalnia?

Keserűen sóhajtottam fel, majd hátradőltem a széken, és csak néztem ki a fejemből. Folyton az előző este járt a fejemben, és ez a néhány áldozat. Bárki is ölte meg őket, túl jól csinálta, túlságosan profi volt, és egy ilyen alakot nagyon sok idő elkapni. Pont ezért voltam dühös, mert mire rájövök, hogyan lehetne elkapni, ki is ő valójában, és miért csinálja ezt, addigra talán a halottak száma az egekbe szökik. Tíz, húsz, harminc. Ki tudja, mikor állítom majd le?

- Ne, aggódj, Taehyung, te is éppolyan profi vagy, mint ez a gyilkos. El fogod kapni! – nézett rám biztatóan Jackson, majd megveregette a vállam, és magára kapta a kabátját. – Te nem jössz dolgozni?

- Nem, ma szabadnapos vagyok. Betegségre hivatkozva kértem mára egy kis szünetet.

- Csaló vagy. Csak azt ne mond nekem, hogy kimerültél az éjszaka – öltött nyelvet, mire egy hatalmasat ütöttem a seggére, amikor épp a cipőjét vette fel. – Te perverz! – förmedt rám, mire én csak felnevettem.

- Jó munkát, Jackson, kitartást a sok hülyéhez! – feleltem, miközben az ajtó felé tartott. Ő csak intett nekem egyet, majd a fülébe nyomta a fülhallgatóját, és elindult munkába.

Az ablakból néztem, ahogy felszáll a céges motorjára, és egy nagyot sóhajtottam. Sajnáltam Jacksont, amiért olyan életet élt, amilyet. Nem volt neki sem könnyű, és fogalmam sem volt, mi lesz vele később. Hogyan lesz családja, és barátai? Mert én sem maradhatok mindig mellette. Ha nekem családom lesz, akkor ki fog rá vigyázni?

És mégis ki fogja megtanítani őt arra, hogy a képességét uralni tudja?

Miután eltűnt a látókörömből, összepakoltam a konyhában, elmosogattam, és nagyjából feltakarítottam, majd úgy döntöttem, teszek egy sétát a városban. Meg akartam találni a gyilkost, és azt, akit tegnap este láttam.

Órák hosszat sétáltam a városban, és figyeltem, hallgattam az embereket. Fiatal lányokat, amint az iskolából hazafelé tartottak, és a legújabb sminktrendekről beszélgettek, és arról, hogy milyen helyes az újonnan érkezett osztálytársuk. Fiatal srácokat, amint egy kocsmában ültek, és arról meséltek, kinek hogyan telt az előző estéje a barátnőjével, vagy éppen milyen egy éjszakás kalandban volt része. Kisgyermekes anyukákat, idős házaspárokat, üzletembereket, egyszerű bolti eladókat, egyszóval mindenkit, aki megfordult az utcákon. Mégis ki lehet a gyilkos? És ki lehetett az tegnap este? Vagy a két személy egy és ugyanaz lenne?

Igaza volt Jacksonnak. Járhatom az utcákat bármeddig, nem fogok a nyomára bukkanni. Túl sok ember van, és honnan tudjam, hogy éppen nem a mögöttem sétáló felnőtt férfi a gyilkos, aki csak pelenkáért ugrott le? Vagy a mellettem biciklivel elhaladó asszony, aki éppen hazafelé rohan a beteg gyermekéhez? Bárki lehet. Hiába a sok átlagos cselekedet, bármelyik arc mögött ott lapulhat maga az ördög.

Ott van az a férfi, aki épp egy tortás dobozt rak be a kocsija hátsó ülésére. Születésnapja van a lányának, de ki gondolná, hogy közben veri a feleségét? Az emberek csak azt látják, milyen kedves, hogy így törődik a családjával, és nem látják az ujjain lévő horzsolásokat, és a csuklóján lévő kisebb foltokat, amik az asszony védekezésére utalnak. Azt hiszik, a munkája során sérült meg, de az igazság ennél jóval több.

Én is csak onnan tudom, hogy rengeteg ilyen esetet láttam, rengeteg ordibálást és veszekedést hallottam, amint csendesen róttam éjjelente az utcákat. Többet tudok, mint az átlagemberek, akik egyszerűen túlságosan vakok – vagy csak nem akarják észrevenni azt, ami a szemük előtt van -, de még én is kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is tehessek, hogy ennyi arc között pont azt találjam meg, aki nekem kell.

Talán a gyilkos már régen elhagyta a várost. Talán nem is itt él, hanem valahol a környéken, csak ide jár gyilkolni. Ha pedig így van, akkor feleslegesen fecsérlem az időmet. De mégis… mi mást tehetnék?

Ahogy így gondolkoztam, és megannyi utcát végigjártam, mégis csak felfigyeltem valamire. Pontosabban valakire. Egy régiségkereskedő bolt előtt ácsorgott, és nézte a kirakatot, ahol megannyi ékszer és őskori tárgy sorakozott. November volt, de a mai napon kivételesen sütött a nap, ő mégis fekete kapucnit viselt, és napszemüveget. Ezzel nem lett volna gond, hisz a vakító fény sok ember szemét bántja, de az aurája valamiért gyanús volt nekem.

Megálltam az utca túloldalán, és leültem az egyik padra. Úgy tettem, mint aki a telefonját nyomkodja, de ez az alak hosszú percekig csak álldogált. Túlságosan hosszú ideig. Én pedig ráemeltem a tekintetem, és csak akkor vettem észre, hogy valójában engem néz. Az ablaküvegen az arca ugyan eltorzult, de így is biztos voltam abban, hogy engem figyel, mintha… várna rám.

És akkor tudatosult bennem minden. Ő az a fickó tegnap estéről, és valóban miattam van ott. Egészen eddig nem én kerestem őt, hanem… ő követett engem.

Ez egyszerre dühített fel, és nyugtatott meg valamelyest. Azért mutatkozott meg, mert azt akarta, hogy észrevegyem, és talán van valami mondandója. Ez jó dolog, ugyanakkor nem tetszett, hogy ő ilyen simán rám talált, én viszont bármit tehettem volna, soha nem bukkanok rá.

A zsebembe csúsztattam a telefonomat, körbenéztem, majd átrohantam az úton, de mire felléptem a járdára, már senki sem volt a kirakat előtt. 

 

HARMADIK

3.   rész

A gyilkos körülbelül nyolc hónappal ezelőtt csapott le először. A barátnőm volt az első áldozata. Habár Minseoval nem voltunk olyan régóta együtt, mindössze három hónapja, azért megviselt a halála. A kapcsolatunk igazából nem volt olyan komoly, még csak akkor ismerkedtünk, és időnként összejártunk, de nagyon kedveltem, és tudtam, ha így folytatjuk, akkor az érzéseim lassan szerelembe csapnak át. Ezt pedig nem bántam volna, sőt. Miután Jaejoong meghalt, Minseo mindig mellettem volt és törődött velem.

Aztán egy nap a rendőrség holtan talált rá a lakásában. A saját vérében feküdt az ágyban, a szemeit pedig összevarrták. Szerencsére nem szenvedett sokáig, a gyilkos altatót adott be neki, majd egyszerűen elvágta a torkát. Még csak küzdeni sem küzdhetett az életéért, és ez mélységesen felbosszantott. Valakit elkábítani, aki sokkal gyengébb nálad, és ok nélkül megölni… Nem, ez nem igazságos.

Minseoval a halála estéjén találkoztam volna. Úgy volt, hogy moziba megyünk, ezért elmentem hozzá, de már csak ez a szörnyű hír fogadott. Komolyabbra akartam fordítani a kapcsolatunkat, és nem csak a szexért összejárni, de ezt a lépést sosem tehettem meg.

Akkor döntöttem el, hogy beteljesítem a Sorsomat. A családom is úgy halt meg, hogy védekezni sem volt idejük, és a barátnőm is. Ráadásul két hónappal Jaejoong halála után veszítettem el Minseot. Túl sok volt a fájdalom, és nem akartam szembe nézni ezzel, ezért választottam a bosszút.

Hogy a Sors iróniája, vagy szimplán a véletlen műve, hogy ilyen szenvedéseken kellett keresztül mennem, nem tudom, de már nem is érdekelt. Bármit is követhettem el az előző életemben, már nem számított. Szerettem volna megtudni az okot, mégis miért kellett ennyi szerencsétlenségen átesnem, hogy mi a bűnöm, de a sok fájdalom végül felemésztett. Jó lenne tudni az igazat, ám ez nem lenne elég. Attól még nem kapom őket vissza. Ezért csak a bosszú maradt. Tudom, ez sem változtat a múlton, de legalább megakadályozhatom, hogy velem, vagy másokkal ehhez hasonló történjen.

Azon az éjjelen kettős életet kezdtem el élni: nappal átlagos ember vagyok, éjjel viszont a nyakamba veszem a várost. A családom halála óta egy szemhunyásnyit sem aludtam, ez a képességem, és végre rájöttem, mire is tudnám használni.

Jaejoong volt az, aki kitanított mindenféle harcművészetre. Én akartam gyilkos lenni, ő pedig nem tudom, mi oknál fogva, de segített ebben. Annyira elszánt voltam már gyerekként is, így ha nemet mond, akkor mást keresek helyette. De Jaejoong tisztában volt vele, hogy mellette vagyok a legnagyobb biztonságban, és hogy talán csak a düh és a fájdalom beszélt belőlem. Ráadásul sosem árt, ha az ember tud verekedni, mert ki tudja, mikor lesz rá szüksége.

Nyolc hónappal ezelőttiig csak nagy ritkán kerültem bajba, és ütöttem meg másokat. Fiatal voltam, és amikor egy-egy buli alkalmával összetűzésbe keveredtem másokkal, nem féltem megverni őket. Persze, alátámasztom, a legtöbb esetben én kezdtem a balhét, így tudtam folyamatosan tesztelni, milyen szinten állok.

Mióta Minseo meghalt, minden éjjel járom a várost. Fekete ruhába bújok, és maszkot öltök magamra, hogy ne ismerjenek fel, és ahol csak lehet, megverem a rosszfiúkat. Eleinte csak dühlevezetésként csináltam, de mikor a sorozatgyilkos másodszor is lecsapott, tudtam, hogy nem véletlenül halt meg Minseo. Tudtam, hogy el kell kapnom a tettest, nekem kell véget vetnem, mert a rendőrség nem fogja tudni elkapni.

Hogyan is tehetnék, ha a gyilkos természetfeletti?

Jackson megadta a címét a legutolsó áldozatnak, így egyenest odamentem. Az autóval kétsaroknyira parkoltam le, onnan pedig elgyalogoltam a lakásig.

Nem égett villany odabent, valószínűleg a családtagok most a rokonoknál aludtak. Én is képtelen lettem volna egy haláleset után a saját házamban megmaradni, ráadásul a rendőrség még visszamehet nyomozni.

Egy laza mozdulattal átmásztam a kerítésen, majd megkerülve az épületet, a hátsó bejárathoz osontam. Mindent a fagyos csend ölelt körbe, ma éjjel még a tücskök ciripelését sem lehetett hallani. Az egész helyet a halál szaga lengte be. Normál esetben zavarnia kellett volna, de annak, aki már annyi szeretett ismerősét veszítette el, mint én, már hozzászokott.

Letérdeltem az ajtó előtt, majd a zsebemből kihalásztam egy apró drótot, a zárba helyeztem, és néhány csavarás után, az ajtó már nyitva is állt előttem. Nem ez volt az első eset, hogy ilyet csináltam. Jaejoong sok mindenre megtanított, köztük arra is, hogyan kell egy zárt ajtót úgy feltörni, ha nem sok minden van nálad.

Beljebb léptem, és a konyhában találtam magam. Nem kapcsolhattam villanyt, de a szemeim már hozzászoktak a sötétséghez, ráadásul a redőnyök sem voltak lehúzva, így a kintről beszűrődő utcai lámpák és a Hold fénye elegendő fényforrást biztosított.

Gyors, és mégis halk léptekkel a nappaliba mentem, ahol a halott lányra bukkantak. A kanapé még most is véres volt, a padlóra lecsöpögött vért sem törölték még fel. Körbenéztem a helységben, de dulakodásnak nyomát sem találtam, ami hármat jelenthetett: a lány vagy ismerte a gyilkost és magától engedte be, amit kizártnak tartottam, vagy pedig a támadó észrevétlenül szökött be és észrevétlenül csapott le. A harmadik elméletem az volt, hogy a gyilkos képességének köze lehet a teleportáláshoz, esetleg a láthatatlanná váláshoz, vagy akár az alakváltáshoz. Bármi is volt az, mindegyik áldozatnál alkalmazta, mert betörésnek semmi nyoma sem látszódott.

A nappaliból egyenest a lány szobájába mentem. Többet meg akartam tudni róla, hogy valóban ismerte-e a tettest, vagy ha nem, akkor mégis milyen kapcsolat van az áldozatok között.

Felkattintottam az éjjeli szekrényen lévő kislámpát, és meg kellett állapítanom, hogy a szoba kissé hasonlít Minseoéra. Megeresztettem egy keserű mosolyt, ahogy felrémlett előttem az arca, de hamar elhessegettem a képet. Most nem gondolhatok rá.

A falak mályvaszínben pompáztak, néhány férfi együtteseket ábrázoló poszterrel díszítve, a fehér szekrények tele voltak ruhákkal, ahogy a polcokon könyvek, albumok és mindenféle csajos kacatok foglaltak helyet. Olyan volt, mint bármelyik másik tizenéves szobája; látszólag semmi szokatlan nem volt benne.

Azonban én mind a négy áldozat lakásán jártam már. Eddig két lánnyal (a mostanival együtt három), és két fiúval végzett az illető, többnyire tizennégy és tizennyolc év között, kivéve az egyik nőt, aki huszonöt éves volt. Egyikük sem ismerte a másikat, még csak nem is laktak közel egymáshoz, ugyanabba az iskolába sem jártak, és ahogy Jackson kiderítette, a családtagok sem találkoztak. Kivéve, ha nem futottak össze véletlenül egy gyors étteremben, vagy egy tömegközlekedési eszközön.

Az egyetlen kapocs, amit felfedeztem az eddigi halottak között, hogy egyikük szobájában sem találtam fényképeket. Családi fotókat még csak-csak, de barátokról semmit. Mindegyikük… magányos volt. Ha ezt otthon soha nem is mutatták, és első ránézésre egyik szobán sem látszódott, ez az egy jel erre utalt.

Mégis miért ölne meg akárki olyan embereket, akik nem igazán éltek társadalmi életet? Mit ártottak ők neki, ha valószínűleg nem is kerültek soha szoros kapcsolatba?

- Maga meg ki a fene, és mit keres itt? – egy rémült, mégis dühödt és rekedtes hang kiáltott rám a hátam mögül. Olyan váratlanul ért az illető felbukkanása, hogy ijedtemben megugrottam és bevertem a kezem a szekrénybe. Megfordultam a tengelyem körül, és az ajtóban álló, negyvenes években járó nőre tekintettem. Vörösre sírt szemei mindent elárultak róla: ő az áldozat édesanyja.

- Elnézést, én nem… vagyis… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de hirtelenjében semmi nem akaródzott az eszembe jutni.

- Hogy a francba jutott be? – mondta egyre idegesebben. – Azonnal hívom a rendőrséget!

- Ne, kérem ne! – indultam utána, és a folyosó végén utolértem. – Én a lánya barátja vagyok. Sajnálom, hogy csak így bejöttem ide, de ma tudtam meg, hogy mi történt vele, és nincs meg a telefonszámuk, így nem tudtam értesíteni Önt.

Az édesanya megállt, és rám nézett. Ijedsége és dühe lassan elmúlt, szemeibe pedig lassan könnyek szöktek. Arcom meg sem rezdült, ahogy beszéltem hozzá, a hazugságokhoz már régen hozzászoktam.

- Részvétem – tettem hozzá egy kis szünet után. Elfordult, és halkan felzokogott.

- Elnézést, én nem akartam megijeszteni… én csak… – elcsuklott hangja, majd megtörölve szemeit, rám nézett. – Kér egy kis gyümölcslevet?

- Nem, köszönöm. Azt hiszem, jobb lenne, ha távoznék – szabadkoztam. Egyáltalán nem akartam kapcsolatba kerülni vele, még ha sajnáltam is, és arra volt szüksége, hogy valaki megnyugtassa. A rendőrség még ki fogja hallgatni, és ha engem is megemlít, akkor bajba kerülök. Francba! Minek kapcsoltam fel azt a hülye villanyt?

- Ugyan, nem zavar. Én is csak egy pillanatra ugrottam be, hogy néhány ruhát összeszedjek. Tudja, most a testvéremnél vagyunk a férjemmel, nem bírnánk itt lenni – újabb könnycseppek hagyták el a szemeit, amiket sűrűn törölgetett. Bement a szobájába, az ágya alól egy kisebb táskát halászott elő, amibe néhány ruhadarabot pakolt be. Kellemetlenül éreztem magam, de nem léphettem le csak úgy szó nélkül, mert az még gyanúsabb lett volna.

- Megértem. És tényleg sajnálom. Csak egy kis megnyugvásra jött ide ilyen későn, nemde? – kérdeztem. Már csaknem hajnali kettő is elmúlt, az ittlétére pedig csak ez az egy magyarázat volt: idejött, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak álmodta-e a történteket.

- Azt hiszem… Én csak látni akartam a szobáját, hogy megnézzem, alszik-e… de… - újabb sírógörcs jött rá, törékeny teste némán rázkódott. – Elnézést.

Nem szóltam. Mégis mit kellett volna? Nem ismertük egymást, még megölelni se ölelhettem meg.

- És Ön hogyan jutott be? A lányom adott Önnek kulcsot? Milyen kapcsolatban voltak? – kérdezte, miközben egy újabb szekrényt nyitott ki, és abból is elrakott pár ruhadarabot.

- Nem, szó sincs róla. A hátsó ajtón jöttem be. Nyitva volt - feleltem. – A lányát pedig az iskolából ismerem. Néhány hónapja futottunk össze, amikor véletlenül fellöktem a folyosón, azóta időnként beszélgetünk.

- Áh, értem – válaszolta egy erőltetett mosollyal az arcán, miközben összezárta a táskáját, és kilépett a folyosóra. Ahogy elhaladt mellettem, enyhe rózsaillat csapott meg, mely ruhájából eredt. Követtem a konyhába, de tartottam a tisztes távolságot. Aztán hirtelen ledobta a táskáját, és egy kést kapott a kezébe a tartóból. – Csakhogy a lányom nem jár iskolába! Fél éve magántanuló! Utoljára kérdezem: ki a fene maga és mit keres itt? Maga ölte meg, igaz? – kiabálta hangosan, és ugyanolyan rémülten, mint amikor először meglátott. – Megölted a lányomat! Elvetted tőlem az életem értelmét! Gyilkos!

Visította, és nekem támadt. Elindult felém, őrjöngve, sikoltozva, könnyektől fuldokolva, én pedig készen álltam rá, hogy kicsavarjam a kést a kezéből, és hatástalanítsam. Csakhogy valaki megelőzött, és ahelyett, hogy odaért volna hozzám, egyszerűen csak elterült a földön, a kés pedig kiesett kezéből, és az étkező asztal alá csúszott.

Egy sötét ruhás férfi állt mögötte; valószínűleg elgáncsolhatta futás közben.

- Tűnés! – suttogta, én azonban kővé dermedve álltam előtte, és meg se bírtam moccanni. Nem tudtam, hogy megölni akarja-e az édesanyát, vagy éppen nekem segít. Mert ha megölni akarná, akkor engem nem engedne el, azonban ha segíteni akar… mégis miért tenné? Nem is ismer. Mégis ki ő? –Tűnj innen, amíg szépen mondom!