HARMADIK

3.   rész

A gyilkos körülbelül nyolc hónappal ezelőtt csapott le először. A barátnőm volt az első áldozata. Habár Minseoval nem voltunk olyan régóta együtt, mindössze három hónapja, azért megviselt a halála. A kapcsolatunk igazából nem volt olyan komoly, még csak akkor ismerkedtünk, és időnként összejártunk, de nagyon kedveltem, és tudtam, ha így folytatjuk, akkor az érzéseim lassan szerelembe csapnak át. Ezt pedig nem bántam volna, sőt. Miután Jaejoong meghalt, Minseo mindig mellettem volt és törődött velem.

Aztán egy nap a rendőrség holtan talált rá a lakásában. A saját vérében feküdt az ágyban, a szemeit pedig összevarrták. Szerencsére nem szenvedett sokáig, a gyilkos altatót adott be neki, majd egyszerűen elvágta a torkát. Még csak küzdeni sem küzdhetett az életéért, és ez mélységesen felbosszantott. Valakit elkábítani, aki sokkal gyengébb nálad, és ok nélkül megölni… Nem, ez nem igazságos.

Minseoval a halála estéjén találkoztam volna. Úgy volt, hogy moziba megyünk, ezért elmentem hozzá, de már csak ez a szörnyű hír fogadott. Komolyabbra akartam fordítani a kapcsolatunkat, és nem csak a szexért összejárni, de ezt a lépést sosem tehettem meg.

Akkor döntöttem el, hogy beteljesítem a Sorsomat. A családom is úgy halt meg, hogy védekezni sem volt idejük, és a barátnőm is. Ráadásul két hónappal Jaejoong halála után veszítettem el Minseot. Túl sok volt a fájdalom, és nem akartam szembe nézni ezzel, ezért választottam a bosszút.

Hogy a Sors iróniája, vagy szimplán a véletlen műve, hogy ilyen szenvedéseken kellett keresztül mennem, nem tudom, de már nem is érdekelt. Bármit is követhettem el az előző életemben, már nem számított. Szerettem volna megtudni az okot, mégis miért kellett ennyi szerencsétlenségen átesnem, hogy mi a bűnöm, de a sok fájdalom végül felemésztett. Jó lenne tudni az igazat, ám ez nem lenne elég. Attól még nem kapom őket vissza. Ezért csak a bosszú maradt. Tudom, ez sem változtat a múlton, de legalább megakadályozhatom, hogy velem, vagy másokkal ehhez hasonló történjen.

Azon az éjjelen kettős életet kezdtem el élni: nappal átlagos ember vagyok, éjjel viszont a nyakamba veszem a várost. A családom halála óta egy szemhunyásnyit sem aludtam, ez a képességem, és végre rájöttem, mire is tudnám használni.

Jaejoong volt az, aki kitanított mindenféle harcművészetre. Én akartam gyilkos lenni, ő pedig nem tudom, mi oknál fogva, de segített ebben. Annyira elszánt voltam már gyerekként is, így ha nemet mond, akkor mást keresek helyette. De Jaejoong tisztában volt vele, hogy mellette vagyok a legnagyobb biztonságban, és hogy talán csak a düh és a fájdalom beszélt belőlem. Ráadásul sosem árt, ha az ember tud verekedni, mert ki tudja, mikor lesz rá szüksége.

Nyolc hónappal ezelőttiig csak nagy ritkán kerültem bajba, és ütöttem meg másokat. Fiatal voltam, és amikor egy-egy buli alkalmával összetűzésbe keveredtem másokkal, nem féltem megverni őket. Persze, alátámasztom, a legtöbb esetben én kezdtem a balhét, így tudtam folyamatosan tesztelni, milyen szinten állok.

Mióta Minseo meghalt, minden éjjel járom a várost. Fekete ruhába bújok, és maszkot öltök magamra, hogy ne ismerjenek fel, és ahol csak lehet, megverem a rosszfiúkat. Eleinte csak dühlevezetésként csináltam, de mikor a sorozatgyilkos másodszor is lecsapott, tudtam, hogy nem véletlenül halt meg Minseo. Tudtam, hogy el kell kapnom a tettest, nekem kell véget vetnem, mert a rendőrség nem fogja tudni elkapni.

Hogyan is tehetnék, ha a gyilkos természetfeletti?

Jackson megadta a címét a legutolsó áldozatnak, így egyenest odamentem. Az autóval kétsaroknyira parkoltam le, onnan pedig elgyalogoltam a lakásig.

Nem égett villany odabent, valószínűleg a családtagok most a rokonoknál aludtak. Én is képtelen lettem volna egy haláleset után a saját házamban megmaradni, ráadásul a rendőrség még visszamehet nyomozni.

Egy laza mozdulattal átmásztam a kerítésen, majd megkerülve az épületet, a hátsó bejárathoz osontam. Mindent a fagyos csend ölelt körbe, ma éjjel még a tücskök ciripelését sem lehetett hallani. Az egész helyet a halál szaga lengte be. Normál esetben zavarnia kellett volna, de annak, aki már annyi szeretett ismerősét veszítette el, mint én, már hozzászokott.

Letérdeltem az ajtó előtt, majd a zsebemből kihalásztam egy apró drótot, a zárba helyeztem, és néhány csavarás után, az ajtó már nyitva is állt előttem. Nem ez volt az első eset, hogy ilyet csináltam. Jaejoong sok mindenre megtanított, köztük arra is, hogyan kell egy zárt ajtót úgy feltörni, ha nem sok minden van nálad.

Beljebb léptem, és a konyhában találtam magam. Nem kapcsolhattam villanyt, de a szemeim már hozzászoktak a sötétséghez, ráadásul a redőnyök sem voltak lehúzva, így a kintről beszűrődő utcai lámpák és a Hold fénye elegendő fényforrást biztosított.

Gyors, és mégis halk léptekkel a nappaliba mentem, ahol a halott lányra bukkantak. A kanapé még most is véres volt, a padlóra lecsöpögött vért sem törölték még fel. Körbenéztem a helységben, de dulakodásnak nyomát sem találtam, ami hármat jelenthetett: a lány vagy ismerte a gyilkost és magától engedte be, amit kizártnak tartottam, vagy pedig a támadó észrevétlenül szökött be és észrevétlenül csapott le. A harmadik elméletem az volt, hogy a gyilkos képességének köze lehet a teleportáláshoz, esetleg a láthatatlanná váláshoz, vagy akár az alakváltáshoz. Bármi is volt az, mindegyik áldozatnál alkalmazta, mert betörésnek semmi nyoma sem látszódott.

A nappaliból egyenest a lány szobájába mentem. Többet meg akartam tudni róla, hogy valóban ismerte-e a tettest, vagy ha nem, akkor mégis milyen kapcsolat van az áldozatok között.

Felkattintottam az éjjeli szekrényen lévő kislámpát, és meg kellett állapítanom, hogy a szoba kissé hasonlít Minseoéra. Megeresztettem egy keserű mosolyt, ahogy felrémlett előttem az arca, de hamar elhessegettem a képet. Most nem gondolhatok rá.

A falak mályvaszínben pompáztak, néhány férfi együtteseket ábrázoló poszterrel díszítve, a fehér szekrények tele voltak ruhákkal, ahogy a polcokon könyvek, albumok és mindenféle csajos kacatok foglaltak helyet. Olyan volt, mint bármelyik másik tizenéves szobája; látszólag semmi szokatlan nem volt benne.

Azonban én mind a négy áldozat lakásán jártam már. Eddig két lánnyal (a mostanival együtt három), és két fiúval végzett az illető, többnyire tizennégy és tizennyolc év között, kivéve az egyik nőt, aki huszonöt éves volt. Egyikük sem ismerte a másikat, még csak nem is laktak közel egymáshoz, ugyanabba az iskolába sem jártak, és ahogy Jackson kiderítette, a családtagok sem találkoztak. Kivéve, ha nem futottak össze véletlenül egy gyors étteremben, vagy egy tömegközlekedési eszközön.

Az egyetlen kapocs, amit felfedeztem az eddigi halottak között, hogy egyikük szobájában sem találtam fényképeket. Családi fotókat még csak-csak, de barátokról semmit. Mindegyikük… magányos volt. Ha ezt otthon soha nem is mutatták, és első ránézésre egyik szobán sem látszódott, ez az egy jel erre utalt.

Mégis miért ölne meg akárki olyan embereket, akik nem igazán éltek társadalmi életet? Mit ártottak ők neki, ha valószínűleg nem is kerültek soha szoros kapcsolatba?

- Maga meg ki a fene, és mit keres itt? – egy rémült, mégis dühödt és rekedtes hang kiáltott rám a hátam mögül. Olyan váratlanul ért az illető felbukkanása, hogy ijedtemben megugrottam és bevertem a kezem a szekrénybe. Megfordultam a tengelyem körül, és az ajtóban álló, negyvenes években járó nőre tekintettem. Vörösre sírt szemei mindent elárultak róla: ő az áldozat édesanyja.

- Elnézést, én nem… vagyis… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de hirtelenjében semmi nem akaródzott az eszembe jutni.

- Hogy a francba jutott be? – mondta egyre idegesebben. – Azonnal hívom a rendőrséget!

- Ne, kérem ne! – indultam utána, és a folyosó végén utolértem. – Én a lánya barátja vagyok. Sajnálom, hogy csak így bejöttem ide, de ma tudtam meg, hogy mi történt vele, és nincs meg a telefonszámuk, így nem tudtam értesíteni Önt.

Az édesanya megállt, és rám nézett. Ijedsége és dühe lassan elmúlt, szemeibe pedig lassan könnyek szöktek. Arcom meg sem rezdült, ahogy beszéltem hozzá, a hazugságokhoz már régen hozzászoktam.

- Részvétem – tettem hozzá egy kis szünet után. Elfordult, és halkan felzokogott.

- Elnézést, én nem akartam megijeszteni… én csak… – elcsuklott hangja, majd megtörölve szemeit, rám nézett. – Kér egy kis gyümölcslevet?

- Nem, köszönöm. Azt hiszem, jobb lenne, ha távoznék – szabadkoztam. Egyáltalán nem akartam kapcsolatba kerülni vele, még ha sajnáltam is, és arra volt szüksége, hogy valaki megnyugtassa. A rendőrség még ki fogja hallgatni, és ha engem is megemlít, akkor bajba kerülök. Francba! Minek kapcsoltam fel azt a hülye villanyt?

- Ugyan, nem zavar. Én is csak egy pillanatra ugrottam be, hogy néhány ruhát összeszedjek. Tudja, most a testvéremnél vagyunk a férjemmel, nem bírnánk itt lenni – újabb könnycseppek hagyták el a szemeit, amiket sűrűn törölgetett. Bement a szobájába, az ágya alól egy kisebb táskát halászott elő, amibe néhány ruhadarabot pakolt be. Kellemetlenül éreztem magam, de nem léphettem le csak úgy szó nélkül, mert az még gyanúsabb lett volna.

- Megértem. És tényleg sajnálom. Csak egy kis megnyugvásra jött ide ilyen későn, nemde? – kérdeztem. Már csaknem hajnali kettő is elmúlt, az ittlétére pedig csak ez az egy magyarázat volt: idejött, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak álmodta-e a történteket.

- Azt hiszem… Én csak látni akartam a szobáját, hogy megnézzem, alszik-e… de… - újabb sírógörcs jött rá, törékeny teste némán rázkódott. – Elnézést.

Nem szóltam. Mégis mit kellett volna? Nem ismertük egymást, még megölelni se ölelhettem meg.

- És Ön hogyan jutott be? A lányom adott Önnek kulcsot? Milyen kapcsolatban voltak? – kérdezte, miközben egy újabb szekrényt nyitott ki, és abból is elrakott pár ruhadarabot.

- Nem, szó sincs róla. A hátsó ajtón jöttem be. Nyitva volt - feleltem. – A lányát pedig az iskolából ismerem. Néhány hónapja futottunk össze, amikor véletlenül fellöktem a folyosón, azóta időnként beszélgetünk.

- Áh, értem – válaszolta egy erőltetett mosollyal az arcán, miközben összezárta a táskáját, és kilépett a folyosóra. Ahogy elhaladt mellettem, enyhe rózsaillat csapott meg, mely ruhájából eredt. Követtem a konyhába, de tartottam a tisztes távolságot. Aztán hirtelen ledobta a táskáját, és egy kést kapott a kezébe a tartóból. – Csakhogy a lányom nem jár iskolába! Fél éve magántanuló! Utoljára kérdezem: ki a fene maga és mit keres itt? Maga ölte meg, igaz? – kiabálta hangosan, és ugyanolyan rémülten, mint amikor először meglátott. – Megölted a lányomat! Elvetted tőlem az életem értelmét! Gyilkos!

Visította, és nekem támadt. Elindult felém, őrjöngve, sikoltozva, könnyektől fuldokolva, én pedig készen álltam rá, hogy kicsavarjam a kést a kezéből, és hatástalanítsam. Csakhogy valaki megelőzött, és ahelyett, hogy odaért volna hozzám, egyszerűen csak elterült a földön, a kés pedig kiesett kezéből, és az étkező asztal alá csúszott.

Egy sötét ruhás férfi állt mögötte; valószínűleg elgáncsolhatta futás közben.

- Tűnés! – suttogta, én azonban kővé dermedve álltam előtte, és meg se bírtam moccanni. Nem tudtam, hogy megölni akarja-e az édesanyát, vagy éppen nekem segít. Mert ha megölni akarná, akkor engem nem engedne el, azonban ha segíteni akar… mégis miért tenné? Nem is ismer. Mégis ki ő? –Tűnj innen, amíg szépen mondom!