NEGYEDIK

4.   rész

Valamiért végül visszavonulót fújtam. Rápillantottam a földön fekvő nőre, majd egyszerűen csak kisétáltam a hátsó ajtón. Visszahúztam a fejemre a kapucnit, és lehajtott fejjel, a földet bámulva, gyors léptekkel az autómhoz sétáltam. Hangosan becsaptam az ajtót, majd dühödten néhányszor megcsapkodtam a kormányt.

- A franc essen beléd, Taehyung! – túrtam bele idegesen a hajamba. – Aish! Mi az isten volt ez? – beszéltem hangosan, de csak a néma csend válaszolt.

Tényleg, mi volt ez? Megjelent egy másik alak, én pedig berezeltem? Mégis miért? Persze, váratlanul ért mind az anyuka, mind az ismeretlen fickó megjelenése, de csak így hátat fordítottam és gyáván elfutottam? Soha nem tennék ilyet! Pont én? Erős vagyok, tudok verekedni, és valaki beleszólt az én dolgomba! Igaz, mindent megtudtam, amit kell, de én is el tudtam volna intézni a nőt! Minek kellett leütni? Ura voltam a helyzetnek! A fenébe is!

Nem tudtam eldönteni, hogy magamra voltam dühös, amiért ilyen szófogadóan leléptem, vagy arra az idegenre, aki beleköpött a levesembe. Nekem volt ott dolgom, nem neki. Akkor minek jön oda? Ráadásul tökre nem értettem, miért viselkedett így. Segített, pedig nem is ismerem, és nem is kértem meg rá. Olyan volt, mintha ezzel azt fejezte volna ki, hogy ő felettem áll, én a tanítványa vagyok, és majd ő rendet tesz utánam, mert én nem vagyok erre képes.

- De akkor sem szorultam a segítségére! – kiáltottam hangosan, és újból beleöklöztem a kormányba. Szaporán vettem a levegőt, ziláltam, a mellkasom fel-le liftezett és belül úgy éreztem, mindjárt szétvet az ideg.  

Gyáva módon elrohantam, ahogy azt parancsolta.

Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben, és ennek egyáltalán nem örültem. Nagyon felbosszantott az előbbi viselkedésem, és a mérhetetlen harag egyáltalán nem akart csillapodni.

- Visszamegyek – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, és ki is pattantam a kocsiból.

A novemberi csípős hideget most egyáltalán nem éreztem, habár sosem voltam egy fázós fajta. Talán ez is egyfajta képesség lehet, hogy a hideget és a meleget se érzékelem olyan erősen, mint a legtöbb ember. Nekem szinte mindig ugyanolyan kellemes az idő, se nem túl meleg, se nem túl hideg.

A lakáshoz érve már nem találtam ott a kocsit, ami mellett elhaladtam a távozásomkor. Sőt, se a bejárati, se a hátsó ajtó nem volt nyitva. Alig telhetett el tíz perc, és ilyen hamar felszívódtak mindketten? Furcsa volt, nagyon is, de nem foglalkoztam vele. Sokkal jobban dühített, hogy ki akartam oktatni az ismeretlent, de erre már nem lesz alkalmam.

Belerúgtam egyet a kapuba, ami hosszan zörgött a néma csendben, majd tehetetlenül ismét az autómban kötöttem ki, és hazafelé vettem az irányt.

*

Hogy csillapítsam a dühömet, kora reggelig edzettem. Újra és újra megcsináltam a szokásos tréningemet, majd lefutottam néhány kilométert, hogy kitomboljam magam, és végül, hogy lenyugodjak, meditáltam pár percet – habár ez utóbbival nem sokra mentem.

- Hm, finom illatokat érzek! – hallottam meg Jackson hangját a konyhaajtóban. Hátrapillantottam a vállam felett, és szembetalálkoztam kócos, szőke hajával és egy csíkba összeragadt szemeivel. – Bár te bűzlesz az izzadságszagtól! – eresztett meg egy fintort, majd helyet foglalt az asztalnál.

- Ne kötekedj, különben nem kapod meg az ígért reggelit! – tettem le elé egy tányért, és az este elhangzott kívánságát felszolgáltam. Kérdés nélkül falatozni kezdett, én pedig csak megcsóváltam a fejemet, és inkább elmentem zuhanyozni.

Mire elkészültem, és kibaktattam egy szál törölközőben, Jackson már meg is ette a reggelijét, és lefőzte a kávét.

- Na, és megtudtál valamit az este? – kérdezte, nekem pedig egyből eszembe jutott az idegen alak, és csak nagy önerő árán sikerült nem rácsapnom egyet az asztalra.

 - Nem sok mindent. Ugyanolyan magányos élete volt, mint a többieknek.

- Érdekes. Miért ölne meg akárki is amolyan törött lelkeket? Senkinek sem ártottak – ült le ő is, és belekortyolt a kávéjába.

- Ezt kérdeztem én is magamtól. Semmi értelme. Hacsak pont nem az bosszantja, hogy elpazarolják azt, ami megadatott nekik. Megszületnek, és egész életükben keseregnek, folyton depressziósak, mindenben a rosszat látják ahelyett, hogy változtatnának, és a boldogságot keresnék – egy huzatra ittam meg a kávémat, majd töltöttem még egyet.

- Gondolod, hogy ilyenek voltak? Én inkább azt mondanám, túl sok rossz adatott meg nekik, és a sok küzdésnek sem volt eredménye, ezért voltak egyedül. Ez nem bűn, ez pusztán a Sors. Valaki ezt kapja, valaki azt. Valaki ki tud lépni a szarból, valaki belefullad. Ha mindenkinek sikerülne, és jól élne, akkor felborulna az egyensúly a világban. – fejtette ki véleményét Jackson, és igazat kellett adnom neki. Ezért gyilkolni nem volt korrekt.

- Nem ismerjük a tettest, így nem tudhatjuk, mi lehetett az indítéka.

- Jogos. Szerinted az áldozatok ismerték őt?

- Kizárt. Ha minden ismerősét megölné, mit csinálna? Nem tudna leállni. Ellenben elképzelhetőnek tartom, hogy régóta figyelte őket, és ezáltal ismerte ki őket. Talán néhányukkal össze is barátkozott, de mielőtt elmélyült volna a kapcsolatuk, végzett velük.

- Van ennek bármiféle értelme?

- Melyik gyilkolásnak van értelme? – kérdeztem vissza, Jackson pedig csak egyetértően bólogatott.

- Mit akarsz most tenni?

- Nem tudom. Folyton úgy érzem, hogy zsákutcákba futok, bármerre is indulok el. Valamit nagyon rosszul csinálok, és valamit baromira nem veszek észre.

- Vagy csak túl jó a gyilkos, és nehéz elkapni. Előbb-utóbb biztosan hibázni fog.

- De mikor? Hány embernek kell még meghalnia?

Keserűen sóhajtottam fel, majd hátradőltem a széken, és csak néztem ki a fejemből. Folyton az előző este járt a fejemben, és ez a néhány áldozat. Bárki is ölte meg őket, túl jól csinálta, túlságosan profi volt, és egy ilyen alakot nagyon sok idő elkapni. Pont ezért voltam dühös, mert mire rájövök, hogyan lehetne elkapni, ki is ő valójában, és miért csinálja ezt, addigra talán a halottak száma az egekbe szökik. Tíz, húsz, harminc. Ki tudja, mikor állítom majd le?

- Ne, aggódj, Taehyung, te is éppolyan profi vagy, mint ez a gyilkos. El fogod kapni! – nézett rám biztatóan Jackson, majd megveregette a vállam, és magára kapta a kabátját. – Te nem jössz dolgozni?

- Nem, ma szabadnapos vagyok. Betegségre hivatkozva kértem mára egy kis szünetet.

- Csaló vagy. Csak azt ne mond nekem, hogy kimerültél az éjszaka – öltött nyelvet, mire egy hatalmasat ütöttem a seggére, amikor épp a cipőjét vette fel. – Te perverz! – förmedt rám, mire én csak felnevettem.

- Jó munkát, Jackson, kitartást a sok hülyéhez! – feleltem, miközben az ajtó felé tartott. Ő csak intett nekem egyet, majd a fülébe nyomta a fülhallgatóját, és elindult munkába.

Az ablakból néztem, ahogy felszáll a céges motorjára, és egy nagyot sóhajtottam. Sajnáltam Jacksont, amiért olyan életet élt, amilyet. Nem volt neki sem könnyű, és fogalmam sem volt, mi lesz vele később. Hogyan lesz családja, és barátai? Mert én sem maradhatok mindig mellette. Ha nekem családom lesz, akkor ki fog rá vigyázni?

És mégis ki fogja megtanítani őt arra, hogy a képességét uralni tudja?

Miután eltűnt a látókörömből, összepakoltam a konyhában, elmosogattam, és nagyjából feltakarítottam, majd úgy döntöttem, teszek egy sétát a városban. Meg akartam találni a gyilkost, és azt, akit tegnap este láttam.

Órák hosszat sétáltam a városban, és figyeltem, hallgattam az embereket. Fiatal lányokat, amint az iskolából hazafelé tartottak, és a legújabb sminktrendekről beszélgettek, és arról, hogy milyen helyes az újonnan érkezett osztálytársuk. Fiatal srácokat, amint egy kocsmában ültek, és arról meséltek, kinek hogyan telt az előző estéje a barátnőjével, vagy éppen milyen egy éjszakás kalandban volt része. Kisgyermekes anyukákat, idős házaspárokat, üzletembereket, egyszerű bolti eladókat, egyszóval mindenkit, aki megfordult az utcákon. Mégis ki lehet a gyilkos? És ki lehetett az tegnap este? Vagy a két személy egy és ugyanaz lenne?

Igaza volt Jacksonnak. Járhatom az utcákat bármeddig, nem fogok a nyomára bukkanni. Túl sok ember van, és honnan tudjam, hogy éppen nem a mögöttem sétáló felnőtt férfi a gyilkos, aki csak pelenkáért ugrott le? Vagy a mellettem biciklivel elhaladó asszony, aki éppen hazafelé rohan a beteg gyermekéhez? Bárki lehet. Hiába a sok átlagos cselekedet, bármelyik arc mögött ott lapulhat maga az ördög.

Ott van az a férfi, aki épp egy tortás dobozt rak be a kocsija hátsó ülésére. Születésnapja van a lányának, de ki gondolná, hogy közben veri a feleségét? Az emberek csak azt látják, milyen kedves, hogy így törődik a családjával, és nem látják az ujjain lévő horzsolásokat, és a csuklóján lévő kisebb foltokat, amik az asszony védekezésére utalnak. Azt hiszik, a munkája során sérült meg, de az igazság ennél jóval több.

Én is csak onnan tudom, hogy rengeteg ilyen esetet láttam, rengeteg ordibálást és veszekedést hallottam, amint csendesen róttam éjjelente az utcákat. Többet tudok, mint az átlagemberek, akik egyszerűen túlságosan vakok – vagy csak nem akarják észrevenni azt, ami a szemük előtt van -, de még én is kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is tehessek, hogy ennyi arc között pont azt találjam meg, aki nekem kell.

Talán a gyilkos már régen elhagyta a várost. Talán nem is itt él, hanem valahol a környéken, csak ide jár gyilkolni. Ha pedig így van, akkor feleslegesen fecsérlem az időmet. De mégis… mi mást tehetnék?

Ahogy így gondolkoztam, és megannyi utcát végigjártam, mégis csak felfigyeltem valamire. Pontosabban valakire. Egy régiségkereskedő bolt előtt ácsorgott, és nézte a kirakatot, ahol megannyi ékszer és őskori tárgy sorakozott. November volt, de a mai napon kivételesen sütött a nap, ő mégis fekete kapucnit viselt, és napszemüveget. Ezzel nem lett volna gond, hisz a vakító fény sok ember szemét bántja, de az aurája valamiért gyanús volt nekem.

Megálltam az utca túloldalán, és leültem az egyik padra. Úgy tettem, mint aki a telefonját nyomkodja, de ez az alak hosszú percekig csak álldogált. Túlságosan hosszú ideig. Én pedig ráemeltem a tekintetem, és csak akkor vettem észre, hogy valójában engem néz. Az ablaküvegen az arca ugyan eltorzult, de így is biztos voltam abban, hogy engem figyel, mintha… várna rám.

És akkor tudatosult bennem minden. Ő az a fickó tegnap estéről, és valóban miattam van ott. Egészen eddig nem én kerestem őt, hanem… ő követett engem.

Ez egyszerre dühített fel, és nyugtatott meg valamelyest. Azért mutatkozott meg, mert azt akarta, hogy észrevegyem, és talán van valami mondandója. Ez jó dolog, ugyanakkor nem tetszett, hogy ő ilyen simán rám talált, én viszont bármit tehettem volna, soha nem bukkanok rá.

A zsebembe csúsztattam a telefonomat, körbenéztem, majd átrohantam az úton, de mire felléptem a járdára, már senki sem volt a kirakat előtt.