2016. június 4., szombat

KILENCEDIK



9.   rész

- Hogy mondtad? – Rökönyödtem meg. Az előbbi haragom és idegességem egy pillanat alatt szertefoszlott, és helyét a döbbenet vette át.
- Na, mi van, csak nem figyelsz rám végre? – Eresztett meg egy győzedelmes mosolyt Ravi.
- Szerintem rohadtul nem vagy olyan helyzetben, hogy szórakozz! – Nekirontottam, és egészen az egyik fa törzséig löktem, majd jobb alkaromat a nyakához szorítottam, míg másik kezemmel megtámaszkodtam, hogy véletlenül se tudjon eltolni magától. Éreztem ujjaim alatt a nyelőcsövét mozogni, és nyekeregni, ahogy egyre jobban összenyomódik a kezemtől; mellkasa pedig egyre gyorsabban liftezett, mintha kilométereket futott volna. Nem tudtam megölni, ez igaz, de ha az ember nem kap levegőt, akkor tényleg nem kap levegőt, és ezen nem segít az sem, hogy gyorsan regenerálódik, vagy éppen halhatatlan.
- Én nehm… szhóra… khozhom… - próbált érthetően beszélni.
- Utoljára mondom el: hagyj engem békén! Meg ne lássalak még egyszer, mert esküszöm, megöllek! – Fenyegettem meg, majd végül egy utolsót szorítottam a torkán, és elengedtem. Hátrébb léptem egyet, ő pedig összeesett a fa törzsében, miközben hangosan zilált.
Hátat fordítottam, és magára hagytam.
- Komolyan mondtam, hogy tud teleportálni! – Kiáltott utánam, de nem figyeltem rá. Nem jött utánam.
Mérgesen pattantam be az autómba, majd egyenesen hazáig hajtottam. Teljesen letekertem az ablakot, miközben hangosan feltekertem a zenét, és próbáltam lehiggadni.
- Ez az ember megőrült… Hogy van joga mindehhez? – Morfondíroztam hangosan, és egy hatalmasat ütöttem a kormányba. – Azt isten verjen meg vagy hatszor, Ravi! Gyűlöllek! Bárcsak pusztulnál meg ott, ahol vagy! – Szitkozódtam, és beletapostam a gázba.
Valójában a haragom nem Ravi felé irányult, vagy legalábbis a nagy része nem miatta volt. Hanem magam miatt. Magamra haragudtam. Mert szinte biztos voltam abban, hogy igaza van, még ha én ezt neki nem is vallottam be. Nem volt semmiféle kamera az utakon, amikor Jaejoong balesete történt, és a holttest is olyan szinten roncsolódott, hogy nem lehetett beazonosítani. Vagy legalábbis én nem kértem azonosítást. Az ő autója volt, az ő irataival, az ő ruhájával, és ott volt egy közös fénykép is rólunk. Nekem ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy ő halt meg, ráadásul ugyanazon a napon el is tűnt és soha többé nem láttam. Haragudtam magamra, amiért akkor beletörődtem a sorsomba. Túl sok embert veszítettem el az életem folyamán, és így nem volt okom kételkedni, hogy a hozzám legközelebb álló személyt elveszítettem.
De most, hogy Ravi felvilágosított, minden romba dőlt. Elengedtem Jaejoongot, eltemettem, elbúcsúztam, és elfogadtam, hogy meghalt. Ravi bogarat ültetett a fülembe, hogy talán mégsem így történt, és a nagybátyám valahol életben van, ez az érzés pedig feltépte a régi, befedett sebeket. A legrosszabb érzés a világon, mikor a reménytelennek reményt adsz.
Biztos voltam abban, hogy Jaejoong él, különben honnan tudott volna ezekről Ravi? Senki más nem tudott minderről, csak én, és én ezt sosem árultam el senkinek, főleg nem neki. Ráadásul miért hazudott volna nekem? Nem ismert, nem volt közös múltunk, vagy valami. Annak a lehetősége, hogy Ravinak köze volt a szüleim halálához, meg sem fordult a fejemben, egyfelől azért, mert annyi idős, mint én, másrészt ő nem öl ártatlanokat. Nincsenek családtagjai, kapcsolatai, már amennyire én tudom. Ő egyedül végzi a piszkos munkát.
Ravi nem akart nekem ártani, ebben biztos voltam, hisz ha tervei lettek volna velem, már lépett volna, és nem vesződött volna ennyit a győzködésemmel.
Jaejoong életben volt.
A kérdés azonban nem azon volt, hogy mégis hol van most, hanem hogy miért tette ezt? Miért játszotta el a halálát? Miért lépett ki az életemből, tűnt el egy szó nélkül, és miért akarta, hogy halottnak higgyem? Mit titkolt előlem? És mégis… mennyire igaz, hogy tud teleportálni? Ha valóban tud, megmagyarázná, hogyan tudott olyan gyorsan eltűnni a kocsiból, amikor az kigyulladt.
Mert nyilván ő ült a volán mögött, és ő vezette neki egy fának az autót. A testet, ami a kocsiban volt, biztosan egy hullaházból hozta el.
Gondolataim teljesen elkalandoztak, és az utolsó pillanatban vettem észre az autó előtt elrohanó macskát. Egyből a fékre tapostam, és a jármű olyan hirtelen állt meg egy hangos fékcsikorgás kíséretében, hogy előre buktam, és megfejeltem a kormányt.
- Azt a rohadt életbe! - ordítottam fel. Hatalmasakat sóhajtoztam, majd kikapcsoltam a biztonsági övet, és kiszálltam a kocsiból. Megnéztem, hogy nem ütöttem-e el szerencsétlen állatot, de hála istennek, semmi sem feküdt a kerekek alatt. – Még ez is? – kiáltottam az éjszakába, miközben ujjaimmal megtapogattam a homlokomat, ahol már most érezhető volt egy kisebb pukli.
- Csodás! Mi jöhet még? – Tártam szét kezeimet, miközben az égre emeltem tekintetem, és megpördültem párszor tengelyem körül.
De természetesen válasz nem érkezett.
Kellemes volt az idő, a langyos levegő jólesően ölelt körbe, és az égen is tisztán lehetett látni a csillagokat. Mégis, mindezek ellenére, az éjszaka valami rosszat sejtetett. Ahogy ott ténferegtem az úttesten, a gondolataimba merülve, a hajamat tépve, külső szemszögből úgy festhettem, mint egy őrült. Azokban a percekben valóban így is éreztem magam. Amit Ravi mondott, és amit én hittem, teljesen eltért, és nem tudtam, mi az igazság. Vagyis pont, hogy akkor vált számomra is nyilvánvalóvá, hogy egészen eddig hazugságban éltem. Vajon ki az, aki hazudik még nekem? És vajon hányan hazudtak nekem életem során? Csak ezekre a kérdésekre tudtam gondolni.
Felnevettem, mint egy eszelős, majd tenyereimmel az autó motorháztetejére csaptam, aztán hosszú másodpercekre elhalkultam. Semmi zajt nem észleltem, mintha minden aludt volna körülöttem. A fák nem mozdultak, a távolban nem hallottam kutyákat ugatni, és a tücskök is elhallgattak, amikor ismét felordítottam. Mintha minden élő és élettelen dolog elfordult volna tőlem… vagy éppen halálra rémisztettem volna őket. Bűnösnek éreztem magam azokban a percekben, mintha én lettem volna a kirekesztett, az, aki nem illik bele a környezetbe.
 Végül egy utolsót üvöltöttem, hosszan, dühösen, elkeseredetten; úgy, mintha ki akartam volna köpni magamból minden fájdalmat és sérelmet, a saját érzéseimet, a saját lelkemet. Párszor belerúgtam a kocsi kerekeibe, aztán egyszerre csak elhalkultam, lenyugtattam magam. Hosszú percekig meredtem a sötétségbe, majd beszálltam az autóba, és hazamentem.
- Jackson! Beszélnünk kell! – Kiáltottam, miközben beléptem az ajtón, és kibújtam a cipőmből.
- Neked is, szia! – sietett elém szőke hajú barátom. – Később beszélünk, de… - mutogatott a konyha irányába, de nem figyeltem rá.
- Találkoztam nemrég Ravival. Tudod, a Fekete Démonként emlegetett ürgével – számoltam be neki az eseményekről, habár azt nem tettem hozzá, hogy nem ez volt az első alkalom. – Azt mondta, Jaejoong életben van. Szerinted ez mennyire lehetséges?
- Taehyung… - szólt halkan Jackson, mire rá kaptam a tekintetem. Arca kissé idegesnek és feszültnek látszott, én pedig szemöldök ráncolva bámultam rá, miközben felakasztottam a pulóverem a fogasra.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.
Jackson csak a konyha irányába bökött a fejével, és arrébb állt, hogy elférjek mellette. Akadozó léptekkel indultam meg, majd léptem be az említett helyiségbe. A szívem is kihagyott egy ütemet, amikor megpillantottam Ravit.
- Te mi a jó kurva életet keresel itt?! – Csattantam fel, és kezdtem el egyből üvölteni. Hiába nyugtattam le magam percekkel ezelőtt, az, hogy itt találtam a lakásomban, teljesen kiakasztott. Mégis mi a fenét képzel magáról? Hogy merészel ide bejönni, mikor megmondtam neki, hogy mindenből hagyja ki Jacksont?
- Nem az én ötletem volt – emelte védekezően maga elé kezeit Ravi, majd sóhajtva leült az egyik székre, és elkezdte szürcsölgetni a teáját.
- Hát akkor kié? – Pillantottam rá dühösen, és beljebb sétáltam. Jackson azt hitte, meg akarom ütni, ezért kezem után nyúlt, és csuklómat megragadva, megállásra késztetett. Hátrapillantottam a vállam felett, ő pedig alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem értettem, mit akar, ami neki is egyből leesett, majd fejével a fürdőszoba felé bökött, mely akkor nyílt ki, és egy barnás hajú férfi csatlakozott hozzánk.
- Az enyém – emelte magasba a kezét, majd szájához húzta, és krákogott egyet-kettőt. – Szia, öcsi!
A döbbenettől csak ennyit tudtam kinyögni:
- Jaejoong… 


https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhOmMaCLzDJ28jd5klarNIhibOU0aj5gYGb8_UX-RmFvCGG7A9ueknD0kGRUfH6l945gDpu6avIDuozHVRC_d64ZEfLQvmMN-GT1W62HbLpT3S6PkJD78lDWidtslY-o96ymVXMF7TcUMk/s1600/KIM+JAEJOONG+24.jpg 

2016. május 14., szombat

NYOLCADIK



8.   rész
Egy merő pillanatig úgy bámultam Ravira, mint aki szellemet látott. Ő csak könnyedén meredt a távolba, mint aki éppen a múltján elmélázik; arca kisimult és egy hétköznapi tinédzsernek tűnt, pedig idősebb volt nálam néhány évvel. Nem tudtam eldönteni, hogy amit mondott, az tényleg igaz, vagy egy újabb hazugság. Végül akaratlanul is, de elnevettem magam.
- Bocsika, de ez marhára röhejes – ráztam meg a fejem, vidáman kacarászva.
Ravi felvont szemöldökkel fordult felém, komoran, rezzenéstelenül, és egyáltalán nem értette, mit találok a mondandójában olyan viccesnek.
- Szerinted én ezt beveszem? – hagytam abba hirtelen a nevetést, majd felkeltem a padról, megigazítottam a ruhám, és vállamra kaptam a táskámat. – Na, léptem.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem zaklatott fel, amit mondott, mert nem így történt. Jaejoong nevét hallani már felért egy késszúrással, de azt állítani, hogy életben van… ez túl sok volt. Őszintén: nem hittem neki. Mégis, néhány pillanat erejéig eljátszottam a fejemben a gondolattal, hogy mi van akkor, ha tényleg nem halt meg. De nem akartam magamnak fájdalmat okozni, és a legkevésbé sem szerettem volna, ha Ravi észreveszi a bizonytalanságomat. Eltemettem Jaejoongot, és nem akartam felszakítani a sebeket.
- Még ha ezt nem is hiszed el, akkor sem vagy kíváncsi, honnan ismerem őt? – Kiáltott után, én pedig megtorpantam.
Nem volt okom nem bízni benne, mégsem hittem el a szavait. A városban sokan hálásak voltak neki, amiért a bűnözőktől megtisztogatta az utcákat, és bevallom, emiatt talán még én is becsültem, de mindez nem változtatott semmin. A szememben gyilkos volt.
Senki nem ismerte őt. Hogy mi az igazi neve, hol lakik, miért vált ilyenné, vannak-e barátai, ismerősei és hasonlók. Vajon ő is kettős életet él, mint én? Nappal egy átlagos ember, és csak éjjelente ölt álarcot? Vagy őt már régen elnyelte a sötétség, és a valódi élete a gyilkolás? Mivel semmit nem tudtam róla, ezért képtelen voltam hinni neki.
Különben is: mit akarna tőlem egy ilyen alak?
- Nem, nem vagyok kíváncsi – Fordultam hátra, és kissé felháborodva válaszoltam neki. – Egy ideje követsz, bármit megtudhattál rólam. Azt gondoltad, hogy majd Jaejoong nevét emlegetve besétálok a csapdádba?
- Tényleg azt hiszed, hogy veszélyt jelentek számodra? – Tekintetével újból a Han folyón megcsillanó lemenő nap sugarait csodálta. Komolyan, kezdtem teljesen összezavarodni. Egy gyilkos mikor merült el a természet látványában? Ez az ember tuti nem százas.
- Veszélyt? Ugyan, kérlek. Nem tudnál nekem ártani.
- Eszem ágában sincs téged bántani, már mondtam, abból nem származna előnyöm. Akkor meg mégis miért félsz?
- Félni? Én? Ne röhögtess már! Én csak nem bízom benned, és nem hiszem, hogy nekünk együtt kellene dolgozni. Csináld a magad módján a dolgaidat, engem aztán nem érdekelsz.
- Tényleg szépen kitanított téged Jaejoong… - sóhajtott fel, majd ő is leugrott a padról, elkezdett felém sétálni, és egy lépésnyire tőlem megállt. – Nem bízol meg senkiben, pont úgy, ahogy tanította, nemde?
Szemöldök ráncolva meredtem rá. Valamiért kezdtem úgy érezni, túl sokat tud rólam annak ellenére, hogy nem ismer. Még ha követtett is és kutakodott utánam, kizárt, hogy ennyi mindent tudhasson rólam. Persze, ha arra rájött, hogy a nagybátyám nevelt fel, nem volt nehéz kitalálni, hogy egy gyereknek milyen tanácsot adnak. De ő nem találgatott. Ő biztos volt benne, mintha tényleg találkozott volna Jaejoonggal.
- Rendben van. Tegyük fel, hogy elhiszem neked, hogy ismerted a nagybátyámat – fontam össze karjaimat mellkasom előtt, majd elnéztem feje mellett a távolba, aztán vissza rá. – Akkor sem veszem azt be, hogy nemrég felkeresett téged, mert meghalt. És mindez nem változtat azon, hogy nem vagyok hajlandó neked segíteni.
- Komolyan, reménytelen eset vagy – jelentette ki végül, a fejét fogva, majd hátat fordított és visszaült a padra. – Taehyung. Te és én ugyanolyanok vagyunk. Neked is van képességed, ahogy nekem is. Ez nem lenne elég ok, hogy összebarátkozzunk?
- Összebarátkozni? Úristen, tényleg? Kérlek, vedd már észre, milyen nevetséges vagy! A rosszfiúk mióta dolgoznak össze? Hagyj már békén, a fenébe is!
- Szerinted milyen gyakran fordul elő, hogy valakinek különleges képessége van? Hogy olyan dologra képes, amire mások nem? Nézd csak meg a kis barátodat, Jacksont. Az ő képességét tudod, mennyi mindenre fel lehetne használni?
- Helló! Most engem akarsz, vagy őt? – Emeltem fel a hangomat, és fenyegetőzve néztem rá. Ha a szemeimmel ölni tudtam volna… – Jacksont hagyd ki ebből! Amúgy meg engem nem érdekel, kinek van képessége, és kinek nem. Én csak a barátnőm és a családom gyilkosát akarom elkapni.
- És elgondolkoztál már azon, hogy utána mit fogsz tenni?
- Az nem a te dolgod.
- Úgy értem, ha kinyírtad őket. Mert gondolom, ezt tervezed. Utána mi lesz? Boldogan élsz, keresel egy lányt, és családot alapítasz? Vagy örökre abban a kis étteremben fogsz robotolni? Ez a nagy terved? Csak mert elmondom, hogy ha valakit megölsz, utána nem fogsz tudni leállni. Újra, és újra gyilkolnod kell majd.
- Látom, neked nagy tapasztalatod van ebben. De még mindig nem értem, mi előnyöm származik abból, ha veled összeállok.
- Nem az én kérésem volt, hogy alkossunk egy csapatot.
- Hát akkor kié?
- Jaejoongé.
- Jaj, már, most komolyan. Hagyjuk már ezt a kamu-dumát, nem fogsz ezzel rávenni. Nincs bizonyítékod erre.
- Ahogy neked sincs arra, hogy meghalt a nagybátyád.
- Na, jó, ezzel átlépted a határt.
Nagyon dühös voltam, és ha nem lett volna egy hatalmas vágás a hasamon, már régen nekiestem volna, és most félholtra verve feküdt volna a földön… vagy rosszabbik esetben a folyóban végzi.
- Autóbalesetben halt meg, ugye? – Hagyta figyelmen kívül az idegességemet. – Láttad a holttestét?
- Tessék? Hogy van merszed ilyeneket kérdezni, és kétségbe vonni a halálát? – léptem hozzá egészen közel, de ő meg sem rezzent.
Ütésre emeltem a kezem, és a fenébe is, pontosan tudtam, hogy hagyná, hogy megverjem, hogy eltörjem a csontjait, és megszorongassam a tökeit, mert még ha fáj is neki, pillanatok alatt begyógyul minden sebe. Teljesen felesleges volt erőszakoskodni, mert a helyzetből mindenféleképpen én jöttem volna rosszul ki. És ez volt az, ami annyira bosszantott: nálam nem lehet olyan, hogy ne tudjak valakit legyőzni.
- Az autó kigyulladt, és a mérhetetlenségig roncsolódott. Nem maradt semmi az egészből, csak egy fekete, égett vasdarab. Lehetetlen volt, hogy azt bárki túlélje. Ebből pedig mindenki arra következtetett, hogy az autó tulajdonosa meghalt. Ráadásul Jaejoong fel is szívódott.
- Azt akarod mondani, hogy az egész meg sem történt? Hogy nem is ő vezette a kocsit? Komolyan, hihetetlen vagy. Van bőr a képeden, az biztos – leeresztettem magam mellé a kezem, és szemeimmel szikrákat szórva néztem rá. Arra gondoltam, bár én is valami jobb képességet kaptam volna, hogy kárt tegyek benne.
- Nem, én arra akarok kilyukadni, hogy Jaejoong megjátszotta a halálát, és kiszállt abból a járműből, mielőtt felrobbant volna.
- Miért kéne mindezt elhinnem? Talán ott voltál?
- Nem, nem voltam ott, hisz mondtam, csak nemrégiben keresett fel.
- Hát akkor?
- Szerinted mégis honnan tudnám mindezt, ha halott lenne?
- Egy forgalmas főúton történt a baleset. Senkit nem láttak kiszállni a kocsiból az emberek, és a térfigyelő kamerán se látszik semmi ilyesmi. Amit mondasz, mind hazugság.
- Valóban? Arra még sosem gondoltál, hogy Jaejoongnak is van képessége? Hogy esetleg… tud teleportálni?

http://i.imgur.com/hCFvdOt.jpg http://data.whicdn.com/images/215470991/large.png 


2016. április 6., szerda

HETEDIK



7.   rész

Egészen reggelig gondolkodtam, újra és újra lezajlottak fejemben az este történtek, mérlegeltem a helyzetemet, és a lehető legtöbb megválaszolatlan kérdést feltettem magamban. Végül arra jutottam, ha valóban le akarom állítani a gyilkosságokat, nincs más választásom: Ravi segítségét kell kérnem.
Mikor megcsörrent az ébresztőórám, csak szemet forgatva nyomtam ki és ültem fel az ágyamban. Még most is borzasztóan fájt a vágás, de Ravi olyan precízen varrta össze a sebet, hogy amaz már most gyógyulófélben volt. Noha nem ez volt a természetfeletti képességem, de az évek során annyi sérülést szereztem, hogy a testem sokkal gyorsabban reagált ezekre, mint az átlag emberek.
Elmentem fürdeni, majd friss kötést tettem a sebemre, gyorsan felöltöztem a munkaruhámba, és megcéloztam a konyhát. Az étel ínycsiklandó illata megcsapta az orromat, és Jacksont láttam sürögni-forogni a konyhában. Nehézkesen ültem le az asztalhoz, és miközben hangosan köszöntem neki, töltöttem magamnak egy csésze kávét.
- Jobban vagy? – tette le elém a szokásos pirítósomat, ezúttal sokkal több zöldséggel. – Mi történt veled tegnap?
Mielőtt válaszoltam volna, elkezdtem enni. Fogalmam sem volt, hogy Jacksont mennyire avassam bele mindabba, ami velem történt. Alapból a nyomozáshoz nem sok köze volt, habár sokat segített és informálódott a kedvemért. Azonban nem tudtam, mennyire megbízható Ravi, és ha esetleg mégis van valami hátsó szándéka, nem akartam, hogy a legjobb barátomnak is baja essen.
Azonban hazudni se hazudhattam neki, mert tudta jól, mikor nem mondok igazat.
- Csak volt egy kisebb balhém az este, és nem úsztam meg én se, de ne aggódj, egyáltalán nem súlyos – erőltettem egy mosolyt az arcomra, miközben a lehető leghihetőbben próbáltam előadni, hogy az ég-világon minden a legnagyobb rendben van. Félretettem a gondolataimat, és inkább arra koncentráltam, hogy lenyomjam a torkomon azt a sok zöldséget, amit egyáltalán nem szerettem.
- Legközelebb jobban vigyázz magadra, oké? Nem szeretném, ha egy napon a legjobb barátom úgy állítana haza, hogy halott – mondta kissé viccesen, ám pontosan tudtam, mennyire aggódik miattam, és hogy mennyire utálja, amikor éjjelente kint maradok. Biztosan ijesztő lehetett számára, amikor csupa véresen és feldagadt arccal állítottam haza. Ha elveszít engem, nem marad senkije sem.
- Értettem, főnök! – vigyorogtam rá, és bekaptam az utolsó falat reggelit is. – Ideje indulnom. Te is jössz?
- Nem akarsz ma is itthon maradni? Ilyen állapotban?
- Jól vagyok, nyugi. Csak egy karcolás volt.
Jackson végül rám hagyta a dolgot. Nem árultam el neki, hogy a sebem valójában rettenetesen fáj, és ha hirtelen mozdulatot teszek, akkor fel is szakadhat a varrat, de nem akartam, hogy feleslegesen idegeskedjen.
A munka aznap valahogy sokkal unalmasabban telt, mint eddig, és nem is igazán élveztem. Próbáltam kedves lenni a vendégekkel és mosolyogni, de mindez csak megjátszott volt, és ez rettenetesen érződött rajtam. A főnököm meg is szidott párszor, hogy ne legyek ilyen, különben hazaküld, de akkor is nehezemre esett odafigyelni.
Teljesen máshol jártak a gondolataim. Még most sem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy Ravi segítségét kell kérnem. Ez még talán nem is volt akkora baj, mert az volt a célom, hogy pontot tegyek a gyilkosságok végére. Sokkal jobban foglalkoztatott az, vajon mit tud Ravi a nagybátyámról, és én erről miért nem tudok? Tudtam, hogy felesleges ezzel fárasztanom magamat, hisz Ravi fel fog keresni, amint úgy látja jónak.
És nem is kellett sokat várnom rá.
Kora délután, mikor a legtöbben már végeztek az ebéddel, és mikor éppen pangás volt az étteremben, belépett egy fickó hozzánk. Leült az asztalhoz, én pedig egyből vittem is neki az étlapot. Az illető, aki az asztalnál ült, Ravi volt.
- Te mit keresel itt? – Kérdeztem meglepődve, és ez hangomon is igencsak érződött, ugyanis kicsit hangosabban sikerült feltennem a kérdést, mint terveztem. A kollégám a pultban gyanúsan nézett felénk, de hogy eloszlassak mindenféle kételyt, leültem vele szembe, mintha Ravival jó barátok lennénk. – Örülnék, ha nem jelennél meg csak így itt!
- Miért? Én csak egy átlagos vendég vagyok – tárta szét karjait, miközben hátradőlt a széken, és ajkait félmosolyra húzta. – Talán feszélyezve érzed magad?
- Egy cseppet sem, csak nem szívlelem a képedet.
- Látom, még mindig nem bízol meg bennem – kivette a kezemből az étlapot, és lapozgatni kezdte.
- Miért, te fordított esetben nem kételkednél? Nem adtál okot a bizalomra, ellenben egy ideje követsz és figyelsz engem. Szerintem ez egyáltalán nem bizalomgerjesztő.
- Igazad van. De tegnap este megmentettem az életed. Nem gondolod, hogy ez jelent valamit?
- Azt gondolom, hogy ezt azért csináltad, hogy az adósod legyek. Szóval… térjünk a tárgyra: mit akarsz pontosan?
- Egy tál bibimbapot kérnék és egy üveg sojut! – adta vissza az étlapot, majd, mint aki jól végezte dolgát, összekulcsolta ujjait és kinézett az ablakon.
- Ne szórakozz, Ravi, tudod, mire gondolok!
- Persze, hogy tudom – nézett rám vigyorogva, látszólag jókedvű volt, és nagyon évezte a helyzetet. – De nem hiszed, hogy majd itt fogunk akármiről is beszélgetni, ugye? Szóval? Ehetnék végre?
Nem válaszoltam semmit, csak egy lenéző pillantással méltattam. Felálltam az asztaltól, leadtam a rendelését, és amint elkészült az étel, odavittem neki. Amilyen durván csak lehetett, ledobtam elé a bibimbapot, de Ravi egyáltalán nem vette zokon.
- Nesze! – Tettem hozzá, és már el is húztam a csíkot.
- Hé, pincér! – kiáltott utánam, és nagyot sóhajtva, de visszafordultam. Nem akartam balhét a munkahelyemen, és az első szabály amúgy is az volt: mindig a vendég az első. Lehet, hogy Ravi nekem egy senki, de az étteremben ő akkor is egy vendég.
Visszalépdeltem hozzá, miközben erőltetett vigyorral rámosolyogtam.
- Miben segíthetek, uram? – kérdeztem nyájasan, és annyira undorodtam ettől az egésztől. Szerettem itt dolgozni, de ez az ember a mai nap elvette az életkedvemet.
- Ha végeztél itt, találkozzunk ott, ahol tegnap – felelte egészen halkan, és komolyan, miközben jóízűen falatozott.
Nem mondott többet, hiába vártam másodperceket, így mielőtt ismét visszamentem volna a pulthoz, csak ennyit mondtam:
- Nagyon ajánlom, hogy legyen értelme odamennem.

A munka ezután még lassabban telt, mint eddig, főleg, miután Ravi távozott az étteremből. Utána akartam menni, és mielőbb beszélni vele, de nem tehettem. Nehezen vallottam be magamnak, de rettenetesen kíváncsi voltam, mit is akar pontosan ez az idegen. Izgatott voltam, mint egy kisgyerek, a szívem hevesen vert, és utáltam ezt az érzést, mert ez is csak azt mutatta, hogy Ravi irányít. Olyan információ birtokában volt, ami engem bosszantott, mert előnye származott belőle, és ez egyáltalán nem tetszett. Nem volt semmim, amivel visszavághatnék, ami pedig engem alacsonyított le.
Ráadásul a helyzetemet az se könnyítette, hogy továbbra sem tudtam, megbízhatok-e benne, vagy ma este halottként végzem ott a parton, mert esetleg feldarabol.
A főnököm hamarabb elengedett, mint hittem, ugyanis nem volt megelégedve a mai teljesítményemmel. Hogy ne vonjon le a béremből a mai kedvtelenségem és unottságom miatt, el kellett mondanom neki, hogy megsérültem, és azért voltam ilyen, és természetesen ezerszer bocsánatot kellett kérnem. Ezután pedig szépen hazaküldött, hogy pihenjem ki magam, és megfenyegetett, hogy még egyszer ne forduljon ez elő, különben könnyen munka nélkül maradhatok.
Jacksonnak írtam egy üzenetet, hogy korábban végeztem, ellenben találkozom egy ismerősömmel, így nem tudom, mikor érek haza.
A nap már lemenőben volt, az ég azonban még világosan ragyogott. Egy padon feküdtem; jobb karom a fejem alatt pihent, míg a bal kezem a mellkasomon, lábaimat pedig felhúztam, nehogy lelógjanak a földre. Felettem egy hatalmas fa terült el, ágai csupaszak voltak, csak néhány száraz levél himbálódzott az utolsókat rúgva. A barna csíkok egymásba fonódtak, átkarolták egymást, s úgy szelték át az eget, és felettük, jóval magasabban madarak szálldostak. Nyugtató látvány volt a természet egyszerűségét és könnyedségét csodálni, egészen addig, amíg valaki hirtelen mellém nem lépett.
Ravi volt az, fejére most is kapucnit húzott, majd egy gyors pillantás után, arrébb lökdöste a lábaimat, és leült mellém.
- Hé! – Kiáltottam rá, majd nagy nehezen ülő helyzete tornáztam magam. – Rohadj meg!
- Azt hittem, kilencig dolgozol.
- Elengedtek előbb – kinyújtóztattam karjaimat, majd törökülésbe ültem.
Végignéztem Ravin, és valamiért egyáltalán nem tűnt ijesztőnek. Sőt, kifejezetten most egy átlagos, magányos srácnak hatott. És ahogy így ültünk egymás mellett, csendesen, arra gondoltam, már csak a sör hiányzik a kezünkből, és pontosan úgy néznénk ki, mint két haver, akik éppen lelkiznek.
Megráztam a fejem ettől a gondolattól. Mi az isten van velem? Ravit utálnom kell, mert egy gyilkos. Még ha olyan embereket öl, akik szintén rosszak, attól még ő is csak egy gyilkos. Én pedig éppen vele barátkozom. Teljesen megőrültem.
- Szóval? Mit akarsz te tőlem?
- Mondtam már. Segítek neked.
- Jó, ne játsszuk ezt, kérlek! Te kerestél fel engem, neked kell az én segítségem. De mindegy is, nem ez a lényeg. Amit tudni akarok, hogy mégis honnan a fenéből ismered te a nagybátyámat?
- Nemrég megkeresett, hogy segítsek neki.
- Nemrég? A nagybátyám egy éve halott.
- Tévedsz. Nem halt meg. Jaejoong nagyon is életben van