HATODIK

6.   rész

Egy merő pillanatig értetlenül bámultam az előttem álló srácra, akinek arcát még most is homály fedte. Fontolóra vettem néhány másodperc erejéig, hogy talán nem is akkora ostobaság az ő segítségét kérni, végül akaratom ellenére hangos nevetésben törtem ki.

- Segíteni? Ugyan, kérlek. Én egyedül dolgozom – válaszoltam magabiztosan, és mint aki jól végezte dolgát, elsétáltam… volna, hacsak ez a Ravi nevezetű idegen nem állít meg. Előlépett a sötétségből, és most, hogy szemtől szemben álltunk egymással, jobban szemügyre vehettem az arcát. Nem lehetett nálam sokkal idősebb; szőke haja és sötét szemei ijesztő kontrasztot nyújtottak. Mindezt tetőzte, hogy világos bőre volt, és fekete ruhát viselt, mint úgy általában, vagy legalábbis a szóbeszédek alapján csak ennyit lehetett tudni róla, mert ő volt a város Fekete Démona.

- Ez nem kérés volt – mondta határozottan, miközben rezzenéstelenül a szemeimbe bámult.

- Tudom, ki vagy, hallottam rólad ezt-azt. De nem vagyok hajlandó veled dolgozni, akár kérés volt, akár nem. Nem vagy te senki, hogy nekem parancsolgass! – Én is megkeményítettem hangomat, és úgy néztem rá, mintha szemeimmel ölni tudnék. Ismét kísérletet tettem, hogy otthagyjam; ezúttal nem állított meg.

- El akarod kapni a barátnőd gyilkosát, nem? – Kérdezte, én pedig megtorpantam. – Talán tudok neked némi információval szolgálni.

- És te mégis miért akarod annyira elkapni a tettest? – fordultam felé.

- Hallottál rólam ezt-azt, nem? Akkor tudhatnád, hogy az összes bűnözőt el akarom kapni. Ennyi.

- Valóban? Semmi személyes érdeked nem kötődik hozzá?

- Miért kellene?

- Mi másért kerestél volna fel? És miért követtél volna ilyen régóta? Mert egy ideje már figyelsz, nemde?

Ravi nem válaszolt, csak némaságba burkolódzott, pont úgy, ahogy azok, akiket tetten érnek. Felemelte kezét és ruhája ujjába megtörölte az arcát, amire a vér vastagon rászáradt. Ezután az égre emelte a tekintetét, és hosszas másodpercekig nem szólalt meg.

Eközben azon gondolkoztam, hogy talán igaza van. Talán társulnom kellene vele, és együttes erővel elkaphatnánk a gyilkost. Én már amúgy is kezdtem kétségbeesni, hogy sosem érek a végére, és talán ha Ravival szövetkezem, sok új dologra bukkanhatunk. Mégis… a baj csak az volt, hogy nem szerettem, ha uralkodnak felettem, márpedig Ravi is ilyen típus volt. Szeretett irányítani másokat, és parancsolgatni, feljebb valónak hitte magát, én pedig ezt ki nem állhattam. Ha szövetkezünk… vagy egyenrangúak leszünk, vagy én leszek a vezető.

Tudtam, hogy nem hazudik, hogy nincs semmi hátsó szándéka, és valóban csak azért akarja elkapni a tettest, mert utálja a bűnözőket. Ravit a városban csak Fekete Démonként emlegették, és nem azért, mert rosszfiú volt. Vagyis a maga módján az volt, csak éppenséggel ő az ártatlanokat védte, és azokat akarta elkapni, akik állandóan bajt okoztak, másokat bántottak. A becenév szimplán csak azért ragadt rá, mert soha senki nem látta a valódi arcát, mindig maszkot viselt, vagy kapucnit húzott a fejére. Úgy élt közöttünk, mint egy árnyék, mintha egy démon lenne, akit csak a rosszak láthatnak. Ravi jó embernek tűnt, a maga módján, de legbelül kegyetlen és könyörtelen volt. Aki összefutott vele, és akit elkapott, azt bizony nem kímélte, és imádkozhatott azért, hogy a halála előtti szenvedése ne tartson sokáig.

- Te döntesz. Együtt kapjuk el, vagy járjuk külön az útjainkat? – kérdezte végül.

- Teszek rád! – legyintettem, és végleg hátat fordítottam neki.

Nem volt most kedvem vitatkozni vele, se harcolni, se gondolkodni, egyszerűen csak haza akartam menni, és lepihenni. Túl sok vért vesztettem, és éreztem, ahogy fokozatosan gyengülök. Nem akartam elhamarkodott döntést hozni, és annak ellenére, hogy nem akart bántani, hisz nem volt rá oka, mégsem bíztam meg benne.

Magam mögött hagytam lassan a partot. Néma csend volt, egy lélek se járt errefelé, és a sziklákat verdeső apró hullámok úgy tűntek, mintha kísértetek suttognának az éjszakában.

Kivételesen átkoztam magamat, amiért nem autóval jöttem, így most kénytelen voltam előhalászni a telefonomat a zsebemből, és felhívni Jacksont, hogy jöjjön értem. Azonban ahogy elővettem a mobilomat, akkor realizáltam, hogy az már réges-rég darabokra esett, amikor verekedni kezdtem, így használhatatlanná vált.

- Csessze meg! – vágtam a földhöz a kütyüt, és még rá is tapostam egyet.

- Még meg lehetett volna javítani – szólalt meg egy hang a hátam mögött, aminek a tulajdonosa nem volt más, mint Ravi.

- Nem akadsz már le rólam? A válaszom nem, úgyhogy hagyj békén! – Megforgattam szemeimet, és kezemet erősen a vágásra nyomva leültem a földre. Képtelen voltam tovább menni.

- Hadd segítsek! – Lépett közelebb Ravi, majd leguggolt mellém.

- Meg még mit nem! – Löktem el durván segítő kezeit. – Nem akarok az adósod lenni!

- Miért, inkább elvérzel? Ne legyél már marha!

Erre nem válaszoltam, de kezeit továbbra is eltoltam. Azonban túlságosan ki voltam merülve, így végül hagytam, hogy felhúzza a pólómat, és szemügyre vegye a sebemet. Hosszas másodpercekig méregette, de nem mondott semmit, végül lekapta magáról a pulcsiját, majd szorosan a derekamra kötötte.

- Hol laksz? Hazaviszlek.

Megadtam neki a címet, és hagytam, hogy felsegítsen a földről, majd elkísérjen az autójáig. Beszálltunk, és egészen meg sem álltunk a lakásomig. Noha egyáltalán nem volt kedvemre, hogy a kocsijában ülök, és hogy rá vagyok szorulva, de nem tehettem mást. Nem voltam abban a helyzetben, hogy vitatkozzak.

Nekidöntöttem a fejemet az ablaküvegnek, és néztem a mellettünk elhaladó utcai lámpákat, és autókat. Sötét éjszaka volt, és bár most nyugodtnak tűnt, egy felhő sem volt az égen, arra gondoltam, ez csupán a látszat. A szűk kis sikátorokban, az elhagyatott helyeken, vagy akár a békés, családi lakásokban ki tudja, milyen kegyetlenségek történnek. Hiába ég valahol a villany, és hallatszódik ki a boldog, gyermeki kacaj, talán a szomszéd lakásban éppen most erőszakolnak meg valakit. Az ember sosem tudhatja, hogy a közelében éppen milyen szörnyűség történik, és hogy akár ő maga is lehet a következő áldozat. Milyen csodálatos a világ, és mégis, mennyi undorító és igazságtalan dolgokkal van tele.

Arra eszméltem fel, hogy megálltunk az autóval, és mikor kinyitottam a szemeimet, egy ismerős lakást pillantottam meg. Ravi segített kiszállni, majd bementünk a lakásba. Jackson még nem volt ott, habár későre járt, de szinte biztos voltam abban, hogy túlóráznia kell emberhiány miatt.

Lefeküdtem a kanapéra, majd miután elmondtam, hol találja az elsősegélyes ládát, hagytam, hadd tegye a dolgát. Volt már pár csúnya sebem, ennél rosszabb is, de akkor se volt kellemes érzés, amikor tisztítás után elkezdte összevarrni. Összeszorított fogakkal próbáltam elviselni a fájdalmat, kezeimmel időnként belemarkoltam a párnába, és néha felszisszentem. Egy hangosabb nyögésnél Ravi rám pillantott, és megszólalt:

- Azt hittem, elájultál. Jól bírod a fájdalmat.

- Nem, csak éppenséggel nem tud soha kikapcsolni az agyam.

- Áh, igaz, a képességed. Nem tudtam, hogy ennyire erőteljes.

- Honnan tudsz te a képességemről? – Pattantak fel szemeim, de azonnal vissza is csukódtak, amikor újból megéreztem, ahogy a tű áthasítja a bőrömet.

- Biztos forrásból.

- Jacksonon kívül senki nem tud a képességemről, és nem hiszem, hogy tudod, ki ő.

- Az igaz, de más is tudott róla – válaszolta sejtelmesen, én pedig most már akaratom ellenére is kinyitottam szemeimet, és gyanúsan méregetni kezdtem Ravit.

- Ismerted Jaejoongot?

- Igen, így is mondhatjuk.

- Sosem említett téged. Mégis mióta, és miért, és hogyan?

- Nyugalom, Taehyung, mindent a maga idejében! – Eresztett meg egy mosolyt, ami bár nem volt megnyugtató, de veszedelmesnek sem tűnt. Alaposan bekötözte a sebemet, majd miután visszapakolt mindent a helyére, a fejére húzta a kapucniját és rám nézett. – Legyen annyi elég, hogy Jaejoongnak nem volt alkalma elmondani ezt az egészet. Most viszont pihend ki magad!

Mielőtt bármit mondhattam volna, Ravi kinyitotta az ablakot, és kiugrott rajta. Hallottam egy kisebb kiáltást, és egy nagy puffanást, de mire odavánszorogtam az ablakhoz, már hűlt helyét találtam. Abban a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, és Jackson lépett be rajta.

- Hát veled meg mi történt? – Kérdezte, amikor meglátta a csurom véres pólómat.

Semmi kedvem sem volt elmagyarázni, mi történt, de azért megnyugtattam, hogy nem olyan vészes a dolog, és holnapra rendbe jövök. Ezután bevonultam a szobámba, átöltöztem, és ledőltem az ágyamra pihenni.

Most először éreztem azt, hogy jól esne végre egy kiadós alvás, vagy legalábbis jó lett volna kikapcsolni az agyamat, és nem gondolni semmire. Túl sok volt a mai napból, és semmi időm sem volt átgondolni a dolgokat.

Ravi megjelenése egyszerre bosszantott fel, ugyanakkor meg is nyugtatott valamelyest. Régóta tudni szerettem volna, ki is ő valójában, hogyan is néz ki, és nekem most megadatott ez a lehetőség, ráadásul ő maga mutatkozott be, és nem véletlenül alakult így. Ez pedig számomra jó jel volt. A segítségemet kérte, ami egyelő azzal, hogy talán egyenrangú félként tekint rám. A baj csak ott volt, hogy ő jóval többet tudott rólam, mint én róla, ő már egy ideje követett, arról nem beszélve, hogy ismerte Jaejoongot is. Talán pont ez volt az oka, ami miatt nem tudtam bízni benne. Milyen kapcsolatban volt ő a nagybátyámmal? És Jaejoong miért nem mesélt nekem erről soha?

Ahhoz viszont, hogy mindezt megtudjam, nem volt más választásom, mint szövetkezni vele. 

   

 

ÖTÖDIK

5.   rész

- A franc essen beléd! – szitkozódtam félhangosan, és a mellettem elhaladó nő furcsa pillantással méltatott.

Csalódottan, és kissé idegesen túrtam bele a hajamba, majd fordultam meg saját tengelyem körül, miközben szemügyre vettem a környezetemet. Elnéztem mindkét utca irányába, de amennyi ember özönlött az utakon, lehetetlen volt, hogy felismerjem. Mire átértem, lazán elvegyülhetett; levette a kapucniját és a napszemüvegét, innentől kezdve pedig biztosan nem találtam volna meg.

Néhány másodpercig még toporogtam egy helyben, ide-oda kapkodva a fejemet, hátha meglátom ismét az idegent, de semmi nem történt. Zsebre dugtam kezeimet, és én is újból elindultam. Tudtam, ha tényleg engem akar, akkor előbb-utóbb meg fog keresni.

Vettem egy üdítőt, és egy üveg alkoholt, majd a Han folyó felé vettem az irányt. Ismertem egy csendes szakaszt, ahová akkor jártam, amikor zavaros gondolataim voltak. Itt távol voltam a város zajától, és a folyó morajlása megnyugtatóan hatott érzékszerveimre, egész testemre. Különös nyugalom járt át, teljesen el tudtam lazulni, és ki tudtam kapcsolni.

Miután magam mögött hagytam a nyüzsgést, leültem a partra, és csak néztem a folyó áramlását. Gondtalanul haladt, magával véve a felszínén úszó műanyag üvegpalackokat, és faágakat. Mindegy, mit dobtak bele, mennyire volt súlyos az adott dolog, ő úgy sodorta magával, mintha csak egy tollpihe lenne.

Arra gondoltam, bár az én problémáim is ilyen könnyedek lennének, vagy legalább rá tudnék jönni, mi folyik a városban. Valamiért felkeltette az érdeklődésemet ez a bizonyos sorozatgyilkos, és erős késztetést éreztem, hogy elkapjam, hogy én végezzek vele. De nem voltak nyomok, amin keresztül a nyomába szegődhettem volna, és jóformán semmit sem tudtam az egészről. Ez pedig rettenetesen bosszantott. Ami még ennél is dühítőbb volt, hogy fogalmam sem volt, mikor lesz haladás az ügyben, hogy hány embernek kell még meghalnia, mire találok valamit. Vagy én, vagy a rendőrség, vagy bárki.

Hosszas percekig, talán órákig ücsörögtem, az alkohol folyamatosan fogyott, de meg sem éreztem a hatását. A nap lemenőben volt, az ég alja narancsos, rózsaszínes, vöröses színben pompázott, majd lassacskán besötétedett. Én pedig ott ültem az egyik utcai lámpa fénye alatt, fejemet nekidöntöttem a póznának, és hallgattam a folyó ismétlődő és megunhatatlan zenéjét.

Mikor már elég későre járt, és összeszedtem annyira magam, hogy talpra álljak, és hazamenjek, mozgást érzékeltem a hátam mögül. Noha fújt a szél, biztos voltam benne, hogy van itt valaki. Rengeteg időt töltöttem az ég alatt éjjelente, így mindig megéreztem, ha valami szokatlan ólálkodott körülöttem.

- Tudom, hogy itt vagy, úgyhogy gyere elő, és beszéljünk – mondtam ki hangosan a gondolataimat, és továbbra is egy helyben ültem. Bár belül kissé feszült voltam, ez kívül egyáltalán nem látszott. Na, meg bíztam a tudásomban; bárki is akar rám támadni, biztosan elbánok vele.

Hosszú másodpercekig nem történt semmi, és minden mozgás elhalt, de végül a szemem sarkában láttam egy sötét árnyat előlépni. Nem jött közelebb, és nem mutatta meg magát a lámpa fénye alatt, így kénytelen voltam én felkelni, és szembenézni vele.

- Szóval… miért is követsz engem? – Tettem fel a kérdésemet, miután alaposan végigmértem, és rájöttem, hogy ez az alak volt ott a lakásban, és ő volt az, akit a kirakatban is láttam. Habár az arcát még most sem láttam, az illata és a megérzéseim alapján biztos voltam benne.

- Csak tesztellek.

- Tesztelsz? Mégis minek?

- Küzdjünk meg! – Jelentette ki határozottan, majd fejéről lehúzta a kapucnit. Noha ezáltal nagyobb látásom nyílt az arcára, de így sem ismertem fel, valószínűleg azért, mert sosem találkoztunk még. Mégis, ha annyira meg akar küzdeni, jobban szerettem volna látni, kivel is van dolgom.

- Miért kellene? – Nevettem fel, azonban a következő pillanatban előttem termett, és behúzott egy hatalmasat.

Hátratántorodtam, és fájón kaptam az arcomhoz. Sajgott az állkapcsom, és ez feldühített. Bárki is volt az illető, pontosan tudta, hogy lehet valakit kihozni a sodrából, vagy legalábbis engem biztosan. Arra gondoltam, egy ideje már figyelhet, és ez közel sem jelentett nekem jót.

Eldobtam az alkoholos üveget, és rá vetettem magam. Megállás nélkül támadtam, erős és határozott mozdulatokkal rúgtam gyomron, vagy éppen fejen. Éreztem, ahogy vér csöppen a kezemre, amikor eltaláltam az orrát. Kicsit úgy éreztem, mintha hagyná magát, habár ő sem volt rest. Látszott rajta, hogy tanult verekedni, és rengeteg tudás lakozik mögötte, ám hozzám képest nem volt elég.

A sötétben visszhangot vert az ütések és rúgások hangja, valamint az időnként belőlünk előtörő hörgések és kiáltások. Fogalmam sem volt, mit akar tőlem, éppen ezért nem akartam teljes erőmből küzdeni, így hagytam, hogy a földre lökjön, és úgy üssön. Ő azonban leszállt rólam, és várta, hogy talpra álljak.

- Gyerünk, te ennél többre vagy képes!

Ordította, én pedig megtöröltem a számról a vért, felpattantam, majd a levegőbe ugrottam, és miközben megpördültem, egy újabb rúgással eltaláltam a nyakát. Cipőm alatt éreztem, ahogy a csontok ropognak, és egy pillanatra azt hittem, eltörtem a nyakát. Elterült a földön, és néhány véres-nyálas köpés és fejkörzés után ismét felállt.

Rám röhögött, mint egy eszelős, tekintetében volt valami őrült és tébolyodott villanás. Tutira nem volt százas.

Feltápászkodott a földről, majd újból felém rohant. Egy kést húzott elő bakancsa belsejéből, és sikeresen fel is hasította alkaromat. Felszisszentem, de ez csak arra volt elég, hogy az agyamat még jobban elborítsa a düh, az erőszak. Kezdett egyre kevésbé érdekelni, mit akar tőlem, mert egyre biztosabb voltam, ha nem küzdök teljes erőmből, ő bizony meg fog ölni.

Nehezen tudtam elkapni azt a kezét, amiben a kés volt, és igyekeznem kellett, hogy ne sebesítsen meg. Próbáltam megkaparintani az éles tárgyat, de hasba térdelt, és elvesztettem az egyensúlyomat. A kés ezúttal a gyomromba szúródott, és egy pillanatra úgy éreztem, megállt az idő, és minden lelassult körülöttem. Kezeimmel a hasamhoz kaptam, ami csupa vér lett. Megtapogattam a sebet, de nem tűnt túl nagynak. Ha gyorsan megölöm az idegent, akkor nem veszítek sok vért, és még azelőtt hazaérek, hogy elájulnék.

Erre a gondolatra összeszedtem magam, és kiütöttem az illető kezéből a tárgyat, mely messzire repült; egészen a lámpa alá. Hatalmasat rúgtam a támadómba, aki megtántorodott, így volt időm a késhez rohanni. Azonban nem voltam elég gyors, mert az illető hátulról rám vetődött, és mindketten a földön kötöttünk ki.

Hátulról elkapta a nyakamat, és fojtogatni kezdett. Próbáltam leszedni magamról a kezeit, vagy legalább a hátamra fordulni, de túl nehéz volt, így nem bírtam megmozdulni. Bal kezemet behajlítottam, és a könyökömmel hátrafelé ütöttem. Sikerült eltalálnom az oldalát, és engedett a szorításon, épp annyira, hogy egy kicsit előrébb kússzak, jobb kezemmel pedig elérjem az alkoholos üveget. Újabb ütést mértem az oldalába, és míg ő azon volt, hogy a bal kezemet hatástalanítsa, addig a jobbal megfogtam az üveget, minden erőmet összeszedve lejjebb löktem magamról az illetőt, majd ütést mértem a támadómra. Először a kezére, majd az oldalára, és mikor teljesen lekerült rólam, akkor a fejére. Akkora ütést kapott, hogy a vastag üveg darabokra hullott.

Az idegen fejébe beleállt egy hatalmas szilánk, és többé nem is mozdult meg.

- Anyáddal szórakozzál – nyögtem halkan, és nagyokat lélegeztem. Most, hogy rendesen kaptam levegőt, sok vért veszítettem, és hogy megöltem valakit, jobbnak láttam mielőbb távozni.

Felpattantam a földről, és a nagyobb üvegszilánkokat, majd a kést fogtam, és behajítottam a folyóba. Úgy terveztem, a holttestet is oda dobom, hisz mire rátalálnak, a folyó már régen messzire sodorta, és az ujjlenyomataim is eltűnnek.

Azonban amikor megfordultam, hogy megmozdítsam a testet, az már nem volt ott, csak egy hatalmas vérvörös tócsa.

Értetlenül egyenesedtem ki, és néztem a sötétségbe, hátha a távolodó alakját még megpillantom, de minden túlságosan csendes volt. Hogy a francba tűnhetett csak úgy el? Hisz halott volt! Senki nem képes egy ekkora ütés és egy ekkora seb után a fején csak úgy felállni, és elhúzni a csíkot, ráadásul ilyen gyorsan.

Mindenesetre nem értem rá arra, hogy ezen gondolkodjak. Mielőbb haza kellett érnem, és ellátnom a saját sérüléseimet, mielőtt nagyobb bajom történne.

Megfordultam, és elindultam, ám a támadóm ott állt előttem.

- Hogy a f.aszomba kerülsz ide? – Kérdeztem döbbenten, de valójában egyáltalán nem érdekelt. Csak meg akartam szabadulni tőle, mert ennek a verekedésnek csak egy kimenetele volt: vagy ő hal meg, vagy én. - Az isten áldjon meg, hát nem unod még? – Ordítottam fel, és már ütésre emeltem volna a kezem, amikor az előttem álló srác védekezően maga elé emelte kezeit, és hátrébb lépett egyet. Én is megtorpantam, és szemügyre vettem őt. Az arca és ruhája csupa vér volt, de a sebei… eltűntek. Még szinte tisztán láttam, ahogy az arcára ejtett vágásom, amit az üveggel mértem rá, összeforr.

- Nyugi, nem akarlak bántani!

- Mondod ezt azután, miután félholtra vertük egymást? – Kérdeztem mérgesen, de azért magam mellé ejtettem kezeimet. – Mi az isten vagy te?

- A nevem Ravi, és én fogok neked segíteni elkapni a gyilkost.

 

 

NEGYEDIK

4.   rész

Valamiért végül visszavonulót fújtam. Rápillantottam a földön fekvő nőre, majd egyszerűen csak kisétáltam a hátsó ajtón. Visszahúztam a fejemre a kapucnit, és lehajtott fejjel, a földet bámulva, gyors léptekkel az autómhoz sétáltam. Hangosan becsaptam az ajtót, majd dühödten néhányszor megcsapkodtam a kormányt.

- A franc essen beléd, Taehyung! – túrtam bele idegesen a hajamba. – Aish! Mi az isten volt ez? – beszéltem hangosan, de csak a néma csend válaszolt.

Tényleg, mi volt ez? Megjelent egy másik alak, én pedig berezeltem? Mégis miért? Persze, váratlanul ért mind az anyuka, mind az ismeretlen fickó megjelenése, de csak így hátat fordítottam és gyáván elfutottam? Soha nem tennék ilyet! Pont én? Erős vagyok, tudok verekedni, és valaki beleszólt az én dolgomba! Igaz, mindent megtudtam, amit kell, de én is el tudtam volna intézni a nőt! Minek kellett leütni? Ura voltam a helyzetnek! A fenébe is!

Nem tudtam eldönteni, hogy magamra voltam dühös, amiért ilyen szófogadóan leléptem, vagy arra az idegenre, aki beleköpött a levesembe. Nekem volt ott dolgom, nem neki. Akkor minek jön oda? Ráadásul tökre nem értettem, miért viselkedett így. Segített, pedig nem is ismerem, és nem is kértem meg rá. Olyan volt, mintha ezzel azt fejezte volna ki, hogy ő felettem áll, én a tanítványa vagyok, és majd ő rendet tesz utánam, mert én nem vagyok erre képes.

- De akkor sem szorultam a segítségére! – kiáltottam hangosan, és újból beleöklöztem a kormányba. Szaporán vettem a levegőt, ziláltam, a mellkasom fel-le liftezett és belül úgy éreztem, mindjárt szétvet az ideg.  

Gyáva módon elrohantam, ahogy azt parancsolta.

Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben, és ennek egyáltalán nem örültem. Nagyon felbosszantott az előbbi viselkedésem, és a mérhetetlen harag egyáltalán nem akart csillapodni.

- Visszamegyek – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, és ki is pattantam a kocsiból.

A novemberi csípős hideget most egyáltalán nem éreztem, habár sosem voltam egy fázós fajta. Talán ez is egyfajta képesség lehet, hogy a hideget és a meleget se érzékelem olyan erősen, mint a legtöbb ember. Nekem szinte mindig ugyanolyan kellemes az idő, se nem túl meleg, se nem túl hideg.

A lakáshoz érve már nem találtam ott a kocsit, ami mellett elhaladtam a távozásomkor. Sőt, se a bejárati, se a hátsó ajtó nem volt nyitva. Alig telhetett el tíz perc, és ilyen hamar felszívódtak mindketten? Furcsa volt, nagyon is, de nem foglalkoztam vele. Sokkal jobban dühített, hogy ki akartam oktatni az ismeretlent, de erre már nem lesz alkalmam.

Belerúgtam egyet a kapuba, ami hosszan zörgött a néma csendben, majd tehetetlenül ismét az autómban kötöttem ki, és hazafelé vettem az irányt.

*

Hogy csillapítsam a dühömet, kora reggelig edzettem. Újra és újra megcsináltam a szokásos tréningemet, majd lefutottam néhány kilométert, hogy kitomboljam magam, és végül, hogy lenyugodjak, meditáltam pár percet – habár ez utóbbival nem sokra mentem.

- Hm, finom illatokat érzek! – hallottam meg Jackson hangját a konyhaajtóban. Hátrapillantottam a vállam felett, és szembetalálkoztam kócos, szőke hajával és egy csíkba összeragadt szemeivel. – Bár te bűzlesz az izzadságszagtól! – eresztett meg egy fintort, majd helyet foglalt az asztalnál.

- Ne kötekedj, különben nem kapod meg az ígért reggelit! – tettem le elé egy tányért, és az este elhangzott kívánságát felszolgáltam. Kérdés nélkül falatozni kezdett, én pedig csak megcsóváltam a fejemet, és inkább elmentem zuhanyozni.

Mire elkészültem, és kibaktattam egy szál törölközőben, Jackson már meg is ette a reggelijét, és lefőzte a kávét.

- Na, és megtudtál valamit az este? – kérdezte, nekem pedig egyből eszembe jutott az idegen alak, és csak nagy önerő árán sikerült nem rácsapnom egyet az asztalra.

 - Nem sok mindent. Ugyanolyan magányos élete volt, mint a többieknek.

- Érdekes. Miért ölne meg akárki is amolyan törött lelkeket? Senkinek sem ártottak – ült le ő is, és belekortyolt a kávéjába.

- Ezt kérdeztem én is magamtól. Semmi értelme. Hacsak pont nem az bosszantja, hogy elpazarolják azt, ami megadatott nekik. Megszületnek, és egész életükben keseregnek, folyton depressziósak, mindenben a rosszat látják ahelyett, hogy változtatnának, és a boldogságot keresnék – egy huzatra ittam meg a kávémat, majd töltöttem még egyet.

- Gondolod, hogy ilyenek voltak? Én inkább azt mondanám, túl sok rossz adatott meg nekik, és a sok küzdésnek sem volt eredménye, ezért voltak egyedül. Ez nem bűn, ez pusztán a Sors. Valaki ezt kapja, valaki azt. Valaki ki tud lépni a szarból, valaki belefullad. Ha mindenkinek sikerülne, és jól élne, akkor felborulna az egyensúly a világban. – fejtette ki véleményét Jackson, és igazat kellett adnom neki. Ezért gyilkolni nem volt korrekt.

- Nem ismerjük a tettest, így nem tudhatjuk, mi lehetett az indítéka.

- Jogos. Szerinted az áldozatok ismerték őt?

- Kizárt. Ha minden ismerősét megölné, mit csinálna? Nem tudna leállni. Ellenben elképzelhetőnek tartom, hogy régóta figyelte őket, és ezáltal ismerte ki őket. Talán néhányukkal össze is barátkozott, de mielőtt elmélyült volna a kapcsolatuk, végzett velük.

- Van ennek bármiféle értelme?

- Melyik gyilkolásnak van értelme? – kérdeztem vissza, Jackson pedig csak egyetértően bólogatott.

- Mit akarsz most tenni?

- Nem tudom. Folyton úgy érzem, hogy zsákutcákba futok, bármerre is indulok el. Valamit nagyon rosszul csinálok, és valamit baromira nem veszek észre.

- Vagy csak túl jó a gyilkos, és nehéz elkapni. Előbb-utóbb biztosan hibázni fog.

- De mikor? Hány embernek kell még meghalnia?

Keserűen sóhajtottam fel, majd hátradőltem a széken, és csak néztem ki a fejemből. Folyton az előző este járt a fejemben, és ez a néhány áldozat. Bárki is ölte meg őket, túl jól csinálta, túlságosan profi volt, és egy ilyen alakot nagyon sok idő elkapni. Pont ezért voltam dühös, mert mire rájövök, hogyan lehetne elkapni, ki is ő valójában, és miért csinálja ezt, addigra talán a halottak száma az egekbe szökik. Tíz, húsz, harminc. Ki tudja, mikor állítom majd le?

- Ne, aggódj, Taehyung, te is éppolyan profi vagy, mint ez a gyilkos. El fogod kapni! – nézett rám biztatóan Jackson, majd megveregette a vállam, és magára kapta a kabátját. – Te nem jössz dolgozni?

- Nem, ma szabadnapos vagyok. Betegségre hivatkozva kértem mára egy kis szünetet.

- Csaló vagy. Csak azt ne mond nekem, hogy kimerültél az éjszaka – öltött nyelvet, mire egy hatalmasat ütöttem a seggére, amikor épp a cipőjét vette fel. – Te perverz! – förmedt rám, mire én csak felnevettem.

- Jó munkát, Jackson, kitartást a sok hülyéhez! – feleltem, miközben az ajtó felé tartott. Ő csak intett nekem egyet, majd a fülébe nyomta a fülhallgatóját, és elindult munkába.

Az ablakból néztem, ahogy felszáll a céges motorjára, és egy nagyot sóhajtottam. Sajnáltam Jacksont, amiért olyan életet élt, amilyet. Nem volt neki sem könnyű, és fogalmam sem volt, mi lesz vele később. Hogyan lesz családja, és barátai? Mert én sem maradhatok mindig mellette. Ha nekem családom lesz, akkor ki fog rá vigyázni?

És mégis ki fogja megtanítani őt arra, hogy a képességét uralni tudja?

Miután eltűnt a látókörömből, összepakoltam a konyhában, elmosogattam, és nagyjából feltakarítottam, majd úgy döntöttem, teszek egy sétát a városban. Meg akartam találni a gyilkost, és azt, akit tegnap este láttam.

Órák hosszat sétáltam a városban, és figyeltem, hallgattam az embereket. Fiatal lányokat, amint az iskolából hazafelé tartottak, és a legújabb sminktrendekről beszélgettek, és arról, hogy milyen helyes az újonnan érkezett osztálytársuk. Fiatal srácokat, amint egy kocsmában ültek, és arról meséltek, kinek hogyan telt az előző estéje a barátnőjével, vagy éppen milyen egy éjszakás kalandban volt része. Kisgyermekes anyukákat, idős házaspárokat, üzletembereket, egyszerű bolti eladókat, egyszóval mindenkit, aki megfordult az utcákon. Mégis ki lehet a gyilkos? És ki lehetett az tegnap este? Vagy a két személy egy és ugyanaz lenne?

Igaza volt Jacksonnak. Járhatom az utcákat bármeddig, nem fogok a nyomára bukkanni. Túl sok ember van, és honnan tudjam, hogy éppen nem a mögöttem sétáló felnőtt férfi a gyilkos, aki csak pelenkáért ugrott le? Vagy a mellettem biciklivel elhaladó asszony, aki éppen hazafelé rohan a beteg gyermekéhez? Bárki lehet. Hiába a sok átlagos cselekedet, bármelyik arc mögött ott lapulhat maga az ördög.

Ott van az a férfi, aki épp egy tortás dobozt rak be a kocsija hátsó ülésére. Születésnapja van a lányának, de ki gondolná, hogy közben veri a feleségét? Az emberek csak azt látják, milyen kedves, hogy így törődik a családjával, és nem látják az ujjain lévő horzsolásokat, és a csuklóján lévő kisebb foltokat, amik az asszony védekezésére utalnak. Azt hiszik, a munkája során sérült meg, de az igazság ennél jóval több.

Én is csak onnan tudom, hogy rengeteg ilyen esetet láttam, rengeteg ordibálást és veszekedést hallottam, amint csendesen róttam éjjelente az utcákat. Többet tudok, mint az átlagemberek, akik egyszerűen túlságosan vakok – vagy csak nem akarják észrevenni azt, ami a szemük előtt van -, de még én is kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is tehessek, hogy ennyi arc között pont azt találjam meg, aki nekem kell.

Talán a gyilkos már régen elhagyta a várost. Talán nem is itt él, hanem valahol a környéken, csak ide jár gyilkolni. Ha pedig így van, akkor feleslegesen fecsérlem az időmet. De mégis… mi mást tehetnék?

Ahogy így gondolkoztam, és megannyi utcát végigjártam, mégis csak felfigyeltem valamire. Pontosabban valakire. Egy régiségkereskedő bolt előtt ácsorgott, és nézte a kirakatot, ahol megannyi ékszer és őskori tárgy sorakozott. November volt, de a mai napon kivételesen sütött a nap, ő mégis fekete kapucnit viselt, és napszemüveget. Ezzel nem lett volna gond, hisz a vakító fény sok ember szemét bántja, de az aurája valamiért gyanús volt nekem.

Megálltam az utca túloldalán, és leültem az egyik padra. Úgy tettem, mint aki a telefonját nyomkodja, de ez az alak hosszú percekig csak álldogált. Túlságosan hosszú ideig. Én pedig ráemeltem a tekintetem, és csak akkor vettem észre, hogy valójában engem néz. Az ablaküvegen az arca ugyan eltorzult, de így is biztos voltam abban, hogy engem figyel, mintha… várna rám.

És akkor tudatosult bennem minden. Ő az a fickó tegnap estéről, és valóban miattam van ott. Egészen eddig nem én kerestem őt, hanem… ő követett engem.

Ez egyszerre dühített fel, és nyugtatott meg valamelyest. Azért mutatkozott meg, mert azt akarta, hogy észrevegyem, és talán van valami mondandója. Ez jó dolog, ugyanakkor nem tetszett, hogy ő ilyen simán rám talált, én viszont bármit tehettem volna, soha nem bukkanok rá.

A zsebembe csúsztattam a telefonomat, körbenéztem, majd átrohantam az úton, de mire felléptem a járdára, már senki sem volt a kirakat előtt.