14. rész
Az
elhangzottak után félrenyeltem, így automatikusan köptem ki a pezsgőt, ami
egyenesen Jaejoong arcán landolt. Hosszú másodpercekig csak krákogtam és
köhögtem összevissza, míg nagybátyám szó nélkül egy szalvétával szárazra
törölte az arcát.
-
Bocsi - mondtam két fuldoklás között. Az arcom néhány árnyalattal pirosabb lett
a sok erőlködéstől, és hogy még egyszer ne forduljon ez elő velem, letettem az
asztalra a poharat.
-
Azért meghalni még nem kellene… - jegyezte meg féloldalas mosollyal az ajkain
Jaejoong.
-
Biztos vagy ebben? – Pislogtam rá nagyokat.
-
Mármint miben?
-
Hogy nem Minseo volt az első áldozat.
-
Teljesen biztos.
-
Lehetetlen – vágtam rá egyből, bár nem tudtam volna alátámasztani ezt az
állításomat.
Ezen
most először gondolkodtam el. Mi van, ha már ezelőtt is voltak áldozatok, csak
én nem tudtam róla? Azért kezdtem el nyomozni, mert Minseo meghalt. De mégis
honnan szedtem, hogy ő volt a legelső? Ez miért nem jutott eddig az eszembe?
Jaejoong
némán ült mellettem, és kortyolgatta immár a harmadik pohár pezsgőjét. Nem
szólt semmit, még csak nem is nézett rám. Várta, hogy feldolgozzam a
hallottakat, végigpörgessem a fejemben a kérdéseimet, és csak azután szólalt
meg, hogy felé fordultam.
-
Kezdjük sorjában – ropogtatta ki ujjait. - Hány áldozatról tudsz?
-
Hatról – sóhajtottam fel néhány perc után, majd elkezdtem a táskámban
kotorászni, és elővettem az áldozatokról összeszedett információimat.
Átnyújtottam Jaejoongnak a mappát, és amíg ő lapozgatni kezdte, addig tovább
meséltem. - Négy lány, és két fiú, többnyire tizennégy és huszonöt év között.
Közös jellemzőjük, hogy mindegyiküknek összevarrták a szemét.
-
Ennyi? – Pillantott rám Jaejoong, majd tovább olvasgatta a dokumentumokat.
-
Nagyjából. Nem találtam semmi közös kapcsolatot az áldozatok között. Nem
ismerték egymást, nem laktak egy környéken, még csak külsőleg sem hasonlítanak.
Mindegyikük magányosnak tűnik, habár a családtagok és közeli ismerősök ezt mind
tagadják – vontam vállat, miközben jobban szemügyre vettem a nappalit.
Csak
most tűnt fel, hogy hiába pompázott minden piros és fekete árnyalatban, ezzel
kissé nyomasztó érzést keltve, valójában minden rendezett és tiszta volt. Nem
voltak felesleges kacatok, se szétdobált lábbelik, vagy szétszórt ruhadarabok.
A legkisebb tárgynak is megvolt a maga helye, és emiatt igen otthonossá, sőt,
kifejezetten barátságossá vált a nappali. Úgy éreztem magam, mint egy milliomos
férfi, akinek mindene megvan, és úszik a gazdagságban. Nem néztem ki Raviból,
hogy ennyi pénze legyen; eléggé csöves külseje volt.
-
Ez nem sok – csukta össze a mappát Jaejoong, amivel visszazökkentem a
valóságba. Felsóhajtott, maga mellé tette az iratokat, majd felkelt a kanapéról
és az étkezőasztalhoz sétált.
-
Ti meddig jutottatok? – Kérdeztem.
-
Nos… mi is megtaláltuk azokat, akiket ti, vagyis te… Ti. Jackson is segít,
ugye? – Bizonytalanodott el, miközben az asztalon turkált megannyi papír között.
-
Igen – bólintottam.
-
Szóval ők megvannak. Ezen kívül az elmúlt nyolc hónapban, amióta a barátnőd
meghalt, még három áldozatról tudunk – felelte, majd egy sokkal vastagabb
dossziéval tért vissza, mint amilyen nekem volt. Ő nem nyújtotta át nekem egyből,
ahogy én tettem, hanem kivette a plusz lapokat hármójukról, és azt adta oda.
Ahogy
elkezdtem őket tanulmányozni, Jaejoong tovább beszélt.
-
Két fiú, és egy lány. Körülbelül ugyanannyi idősek, mint amit megsaccoltál, és
igazából ugyanazt tudom elmondani, amit te.
-
Szóval semmi használható – sóhajtottam fel, majd letérdeltem a földre, és
szétterítettem az eddigi iratokat, majd hosszan tanulmányozni kezdtem őket.
Jaejoong is odaült mellém, és sokáig egymáshoz sem szóltunk, mindketten
belemerültünk a saját gondolatainkba.
-
És te mit gondolsz, ki a tettes? – Törte meg a csendet végül nagybátyám. Felém
nézett, és én is rá. Ahogy találkozott a tekintetünk, valami furcsát éreztem. A
pillantása egyszerre volt nagyon ismerős, olyan érdeklődő és szeretetteljes,
mint a régi szép időkben, ugyanakkor távoli, aggódó és rémült, amit nem tudtam
hová tenni. Végül elfordult, és én is így tettem.
-
Ötletem sincs. Valaki, aki talán természetfeletti. Talán… aki ugyanolyan
magányos, mint az áldozatok voltak. Vagy pont életvidám lenne? Nem tudom. Te
mit gondolsz? – Ültem törökülésbe.
-
Én is pont ilyesmiket, amiket te. Ha természetfeletti lenne, megmagyarázná,
hogyan hatolt be a lakásba és hogyan távozott.
-
Teleportálás?
-
Talán. Hacsak nem elég profi ahhoz, hogy úgy törjön be egy lakásba, mintha csak
ott lakna – tette hozzá elbizonytalanodva.
-
Tehát még ebben sem lehetünk biztosak – szűrtem le a lényeget. – Semmivel sem
jutottunk előrébb. Mi van a többi halottal? Azokkal, akikről én nem tudok?
-
Nos – sóhajtott fel hosszan, és maga elé vette a maradék papírköteget, de
mielőtt odaadta volna, komolyan nézett rám. – Ha eddig minden zavaros volt,
ezután végképp nem fogsz tudni mit reagálni.
-
Miért? – Kérdeztem félve, de ahelyett, hogy Jaejoong válaszolt volna, csak
átadta a többi információt tartalmazó mappát.
Egy
ideig még elidőztem Jaejoong arcán, hátha mond valamit, de a fejével csak
bólogatott, hogy nyissam ki. Így is tettem. Nehezen, remegő kezekkel húztam ki
az egyik lapot, de azon nyomban el is dobtam ijedtemben, és lábaimmal elrúgtam
magam elől az egész dossziét.
-
Úristen! – Nyögtem fel, és arcomat kezeimbe temetve próbáltam feldolgozni a
látottakat.
-
Bocsi, de úgy gondoltam, legalább egyet látnod kell – kelt fel mellőlem
Jaejoong, és kezembe nyomta a pezsgőmet, de csak megráztam a fejem, jelezve,
nem kérek, így a maradékot ő itta meg helyettem.
Hosszú
ideig csak ültem a földön, és nem mertem megszólalni. Nagyokat lélegeztem, hogy
megnyugodjak. Sok dolgot láttam az életemben, de kibelezett embert nem éppen. Rettenetesen
sokkolt a látvány, még ha az csak egy kép is volt.
Jaejoong
ezúttal bort töltött a poharamba, ezt már elfogadtam, és azonnal le is húztam.
A torkomat száraznak éreztem, így jól esett a kesernyés nedű.
-
Örülj neki, ez mondható a legkevésbé undorítónak – ült vissza mellém, én pedig
szörnyülködve néztem rá.
-
Ez komoly? Mégis hány ilyen van? – A döbbenet kiült az arcomra, egyszerűen nem
fért a fejembe ki képes ilyenre. Ki az az elvetemült, aki egy embertársát
kibelezi, és… te jó ég! Még csak azt sem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy
nő volt-e az áldozat. Lehet ennél rosszabbat tenni valakivel?
-
Öt. Négy férfi, egy nő. Fiatalok, mint a többiek.
-
Nem értem. Tényleg nem értem. Miért tett ilyet akkor? És mi változott utána? –
Néztem magam elé még mindig megsemmisülten. Most már tényleg nem értettem
semmit, és egyszerre kezdtem azt érezni, fel kellene hagyni ezzel, és nem
belemártani magam. Ugyanakkor csak még jobban felcsigázott a dolog, és
kihívásnak tekintettem megtalálni az illetőt, kerüljön bármibe.
-
Nem tudom, de jól látható az éles határ az áldozatok módszereinek megölése
között. Eleinte még különös kegyetlenséggel végez velük, majd valami hatására
vesz egy fordulatot, és szép csendesen ontja ki a vérüket. Ráadásul mostanság
egy embert vesz célba, akkor csoportokra támadt – magyarázta Jaejoong, és
visszavette tőlem a mappát. – Biztos nem nézed meg?
-
Isten ments. Nem akarok ilyen szörnyűségeket látni, már ettől is émelyeg a
gyomrom – tiltakoztam erőteljesen.
-
Szerintem az a bortól lehet – jegyezte meg vigyorogva Jaejoong.
-
Tök mindegy, csak a szőnyegemet ne hányja össze ez a kis puhapöcsű - hallottam
meg a gunyoros megjegyzést a hátam mögül, amiből egyből leszűrtem, hogy Ravi
az. Nem fordultam hátra, ellenben Jaejoong igen, és intett neki egyet. Ravi
töltött magának egy kis whiskeyt, majd leült velünk szembe az egyik bőrfotelbe.
– Azok a képek nem ilyen kisfiúknak valóak.
Csak
megforgattam szemeimet, igyekeztem nem magamra venni az epés megjegyzését.
Sokkal jobban lekötött ez az egész, mint Ravi bunkózása. Kedvem lett volna egy
hatalmasat beverni neki, de tényleg nem akartam most ezzel foglalkozni.
-
Szóval így állunk. Bármiféle következtetés? – Pillantottam tehetetlenül
Jaejoongra. Többé semmiféle elméletet nem voltam képes felállítani magamban.
-
Nincs – vont vállat egyszerűen.
-
A legszebben akkor is azzal a férfival végzett, akit feldarabolt, és a
testrészeit beledugdosta a csajszi kibelezett testébe. Nem tudom, ki a gyilkos,
de jó a humora – kortyolt bele Ravi az italába, miközben elvigyorodott. Tudtam,
hogy ez az ember beteg, na, de hogy ennyire?
Szerettem
volna valamit beszólni neki, de Jaejoong megelőzött.
-
Szerintem hagyd ki a részleteket. Elég annyit tudni, hogy elég brutálisan
gyilkolt akkor – fordult felé, de Ravi csak nemtörődöm stílusban vállat vont. –
Inkább mesélj neki arról a két estéről. Ravi látta mindkét gyilkosságot.
-
Mi?! – Fordultam felé teljesen ledöbbenve. Úgy festhettem, mint egy ötéves
kisgyerek, aki most tudta meg, hogy nem létezik a Mikulás. Mire észbe kaptam
volna, már késő volt, Ravi gúnyosan felnevetett.
-
Nincs erről mit mondani. Az utcákat jártam, és teljesen véletlenül szúrtam ki –
kezdett el végül mesélni. - Az első gyilkosság áldozata az említett férfi és nő
volt, akik késő éjjel tartottak hazafelé egy iskolai buliból. Én már csak azt
láttam, amikor valaki ott térdel a nő mellett, és épp egy lábat gyömöszöl az
üres testébe. A belei ott hevertek szanaszét a betonon, a szűk kis sikátorban.
A férfit akkor nem is láttam, azt hittem rá, hogy egy szemeteszsák. Csak a
hírekből tudtam meg másnap, hogy az is egy ember volt. Szégyen, vagy nem
szégyen, de elhánytam magam, ezért gyorsan elrohantam.
-
Köszi, azt hittem, megkímélsz a részletektől – fintorogtam egyet, majd
megráztam a fejem. - És nem láttad a tettes arcát?
-
Háttal volt nekem, szóval nem. Maszkot viselt, és sötét volt, ráadásul túl
messze volt tőlem. Mikor kicsit megnyugodtam, visszamentem lefotózni a
tetthelyet, és én értesítettem a rendőrséget.
-
Mi van a másik három férfival?
-
Két héttel utána ölték meg őket, közel az előzőekhez. Ők is egy
szórakozóhelyről jöhettek hazafelé, egy lány is volt velük. Tudom, mert
követtem őket, ugyanis a lányt molesztálni akarták. Ott voltam a buliban –
tette hozzá magyarázatként. – Láttam, hogy befordulnak egy sikátorba, majd fél
perccel később a lány sikítva kezdett el rohanni onnan. Belebotlottam, és
próbáltam megnyugtatni, segíteni és kiszedni belőle, mi történt, de annyira meg
volt rémülve, hogy nem tudott semmit se mondani. Leültettem az egyik padra, és
kértem, hogy hívja a rendőrséget, majd én magam odamentem a sikátorhoz, de
addigra nem volt ott senki. Leszámítva a három hullát, akik elég csúnya
állapotban feküdtek ott. Erről hadd ne számoljak be, mert még az én gyomrom sem
bírja.
-
Mégis mennyi idő telt el, amíg te odaértél?
-
Negyed óra körülbelül.
-
Ilyen rövid időn belül nem ölhet meg három embert. Teljességgel lehetetlen.
Senki nem képes erre.
-
Előfordulhat. Ha valaki nagyon pszichopata és gyakorlott, ráadásul jó éles kése
van és elég erős, simán megteheti.
Fogalmam
sem volt, mit higgyek. Ravi csak elégedetten hátradőlt, keresztbe tette lábait,
és úgy kortyolgatta a whiskeyt, mint valami előkelő úriember. Jaejoong
kinyújtotta lábait, és megtámasztotta hátát a kanapénak dőlve, úgy nézett maga
elé.
Én
pedig hol kettőjükre, hol pedig az előttem heverő lapokra pillantottam. Nem
fért a fejembe, mi ez az egész. Nem csak az volt a bajom, hogy a gyilkos
megváltozott, mert meg tud változni, még ha ez nem is jellemző. Még csak nem is
az zavart, hogy tudott valakiket ilyen gyorsasággal megölni. A leginkább azt
nem értettem, én ezekről miért nem tudtam? Miért kerültek el engem ezek az
információk, főként az a három áldozat, akiket Minseo halála után öltek meg? Rá
voltam állva az ügyre, minden szálat pontosan követtem, még Jackson is segített
nekem. Akkor hogyan történhetett meg mindez?
Hirtelen
éles fájdalom hasított a fejembe.