TIZEDIK

10. rész

Forogni kezdett velem a világ, és egyszerre nagyon melegem lett. Lüktetni kezdett a fejem, a szívem hevesen dobogott, és úgy éreztem magam, mintha kilépnék a saját testemből, mintha kezdenék kettészakadni, és elhagyni saját magam. A fölöttem világító lámpa fénye elhalványult, és ahogy a mellettem álló Jackson aggódó arcába néztem, azt is egyre homályosabban láttam. Mi történik velem? Ezt a kérdést formáltam ajkaimmal, de rájöttem, hogy valójában mindez csak a fejemben fogalmazódott meg.

Borzasztóan szédültem, a testem zsibbadni kezdett, és tekintetem előtt egyre csak Jaejoong arcát láttam. Biztos voltam benne, hogy álmodom, így hagytam, hogy a sötétség elnyeljen, hogy aztán ha újra felébredek, minden az legyen, mint ezelőtt.

Amikor néhány perccel később magamhoz tértem, a saját ágyamban feküdtem. Valaki egy vizes ronggyal törölgette a homlokomat, és amikor kinyitottam szemeim, Jacksont pillantottam meg.

 - Jackson… - toltam el kezét a fejemtől, majd felültem az ágyban. Még most is erőteljesen fájt a fejem, de egy fokkal jobban éreztem magam.

- Szerintem pihenned kellene még, elég falfehér az arcod – próbált visszafektetni, de nem hagytam magam.

- Jól vagyok, tényleg – erőltettem magamra egy mosolyt. – Mégis mennyi időre ütöttem ki magam?

- Körülbelül két percre – nézett rá a karórájára, majd a törölközőt visszatette a tálba. – Fel kellett volna hívnom téged, hogy látogatóid érkeztek.

- Jackson, nekem nehogy magadat merd hibáztatni. Ez egyedül az én dolgom – sóhajtottam fel, miközben kikászálódtam az ágyból. – Én nem mondtam el neked, hogy Ravival összefutottam már párszor, úgyhogy én sajnálom. Biztosan megijedhettél, amikor berontottak ide.

- Hát… igen, egy kicsit meglepődtem – túrt bele feszengve szőke hajába, majd aggódva felém fordult.  – Mit akarsz most tenni? Elvégre is… Jaejoong… Tényleg nem értem, mi folyik itt – nevetett fel zavartan.

- Én se, úgyhogy megyek és beszélek vele. Magyarázattal tartozik, és minél előbb tudni akarom, mi ez az egész – mondtam határozottan, és az ajtóhoz léptem.

- Taehyung… - szólt utánam Jackson, és mellém lépett. – Biztos jól vagy? Aggódom érted. Az ajtó túloldalán elvégre is a halottnak hitt nagybátyád van, és hiába vagy lelkileg erős meg minden ilyesmi, téged is a padlóra küldött a jelenléte. Nem akarod előbb feldolgozni magadban, mielőtt faggatni kezded?

Jackson idegesen méregetett, és tényleg komolyan aggódott értem, és a lelki állapotomért. Én csak halványan elmosolyodtam, majd vállba veregettem.

- Köszönöm, hogy a barátom vagy. Nem kell aggódnod, megleszek – mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és a nappaliba mentem, ahol Ravi és Jaejoong ültek a kanapén.

- Te? Máris ébren? – lepődött meg Ravi, és egyből fel is pattant.

- A képességem szerint egy szemhunyásnyit sem szabadna aludnom, úgyhogy várható volt, hogy nem dőlök ki hosszú időre – forgattam meg szemeim, és csípőre tettem kezeim. – Jajeoong, beszélnünk kell. Ravi, neked kint tágasabb! – mutattam határozottan az ajtó irányába.

- Csak nem gondolod, hogy kint fogok ácsorogni, amíg ti beszélgettek? Unatkozni fogok – háborodott fel és szemeivel szikrákat szórva nézett rám. – Majd kimegyek Jacksonnal a konyhába – lépett oda barátom mellé, és átkarolta a vállát.

- Meg még mit nem! – csattant fel Jackson, és lelökte magáról Ravi kezeit. – Isten ments, hogy a közeledben legyek, amikor meleg vagy.

Mindannyian meglepve fordultunk először Jackson felé, majd a kijelentése utána Ravira pillantottunk.

- Nem vagyok meleg! – kissé ijedt arccal bámult Ravi a nála körülbelül fél fejjel alacsonyabb srácra.

- Hát… ha nem is meleg vagy, akkor biszex, a fejedben lévő gondolatok legalábbis ezt mutatják. Örülnék, ha a rólam való fantáziálást abbahagynád – indult meg Jackson a konyhába, Ravi pedig egy ideig csak hebegett-habogott, végül szégyenében Jackson után iramodott.

Egy apró mosollyal nyugtáztam, hogy megtaláltam Ravi gyenge pontját. Ilyenkor áldottam az eget, hogy Jackson tudott mások gondolataiban olvasni, még ha ő maga nem is szívesen tette.

Végül megembereltem magam, vettem egy nagy levegőt, és leültem Jaejoong mellé, aki mind ezidáig meg sem szólalt. Hosszú percekig bámultam ki a fejemből, és még csak nem is mertem ránézni. Féltem, ha megteszem, elindulok egy olyan úton, ami ki tudja, hová vezet. Ha most elkezdek vele beszélgetni… minden meg fog változni.

- Fogalmam sincs, hol kezdjem – sóhajtottam fel végül, és óvatosan Jaejoongra pillantottam.

- Mondjuk, üdvözölhetnél, ahogy régen? – mosolyodott el halványan, majd felém fordult és kitárta karjait.

- Ne haragudj, de ez nem fog most menni – hárítottam az ölelést, és kicsit arrébb húzódtam. – Egyrészt, mert haragszom, másfelől… egy tíz perccel ezelőtt én még halottnak hittelek. Most meg… itt vagy, élsz és virulsz, és ráadásul Ravival lógsz, akit ki nem állhatok, és én mindebből semmit sem értek – fakadtam ki. – Mi az isten történik? Miért tűntél el az életemből? A francba is, Jaejoong, meghaltál, és halottnak kellene lenned! Miért akartad, hogy még több fájdalomban legyen részem?!

Jaejoong leeresztette kezeit, majd beletúrt barna hajába, és egy sóhaj után ismét rám nézett.

- Nos, ez kicsit bonyolult, és nem is biztos, hogy meg fogod érteni vagy egyet fogsz érteni azzal, amit mondani fogok.

- Nem baj, ki vele. Hallani akarom a magyarázatod – helyezkedtem el a kanapén, és próbáltam semleges arckifejezéssel nézni rá, habár legbelül borzasztóan izgultam.

- Hol is kezdjem… - dörzsölte össze két tenyerét, majd egy rövid időre a padlóra bámult, és újra rám. – Azért tűntem el, mert a szüleid gyilkosát kerestem. Most biztos az érdekel, miért hagytalak ki mindebből? Nos… mert túl sokat szenvedtél, és úgy tűnt, végre megtalálod a boldogságod. Akkor kezdtél el dolgozni, szépen kerestél, ráadásul megismerted Minseot, és reméltem, hogy rövid időn belül el is veszed őt. Nem akartalak ilyenekkel zaklatni, és tönkretenni a kapcsolatotokat.

- Igen, vele terveztem leélni az életem, de meghalt – mondtam ki egyszerűen, miközben szívembe éles fájdalom nyilallt. – Tudom, hogy meg akartál védeni, de pontosan tudtad, hogy a családom gyilkosának a megtalálása a legfontosabb. De mindez akkor sem magyarázat arra, hogy eljátszottad a halálodat! – emeltem fel a hangom, miközben idegesen belebokszoltam a kanapéba. – Komolyan, mégis mit hittél? Fájdalmat okoztál. Újabb szerettemet kellett elveszítenem, az egyetlen családtagomat! Ez csak még jobban megerősített abban, hogy hű maradjak a célomhoz. Komolyan… ennél jobb ötleted nem volt? Muszáj volt pont ezt tenned?!

- Mondtam, hogy nem fogod megérteni. Nem maradhattam melletted – sóhajtva dőlt hátra a kanapén.

- Miért nem? Miért nem lett volna egyszerűbb, ha elköltözöl, akár egy másik városba vagy országba?

- Egyrészt, mert akkor sosem fejezted volna be a kutakodást, másfelől reméltem, ha meghalok, az elég figyelmeztetés lesz neked arra, hogy feladj mindent, és végre a boldogságot tartsd szem előtt.

- De rosszul sült el a terved. Nem tudom, miből gondoltad, hogy így fogok cselekedni. Hisz ismersz. Még ha bele is döglök, meg fogom találni azt, aki ezt tette velem.

- Igen, tényleg nem úgy cselekedtél, ahogy hittem, ráadásul Minseo… részvétem miatta.

- Felejtsük el – legyintettem. – Az egész, amit mondasz, elég gyenge kifogás. Azt hittem, ennél nyomósabb indokod volt, de ha nem… hát nem.

- Sajnálom, Taehyung… Tudom, hogy borzasztóan fájt, mikor megtudtad, hogy meghaltam, és sajnálom, hogy nem vigasztaltalak meg, és hogy nem tértem vissza előbb.

- Hagyjuk, Jaejoong. Nem akarok erről beszélni. Inkább azt mond meg… miért nem mondtad el soha, hogy tudsz teleportálni?

- Nem tartottam szükségesnek. Mégis mi lett volna, ha tudsz róla? Az csak még jobban megerősít abban, hogy kitarts a célod mellett, hogy megkeresd a gyilkost vagy a gyilkosokat.

- Szóval te valójában soha nem akartad, hogy megtaláljam őket? Miért? Akkor mégis miért képeztél ki, miért tanítottál folyton mindenféle harcművészetre? Nem értem a logikádat.

- Taehyung… - sóhajtott fel ismét Jaejoong és nagyon komolyan nézett rám. – Őszintén? Mindig is féltem attól, hogy ez lesz a vége, ami most. Magadba néztél már? Visszatekintettél arra, mi történt veled azóta, hogy meghalt a családod? Ugyanott vagy, ahol évekkel ezelőtt. Az elején. Kiképeztelek, de nem abból a célból, hogy megtaláld őket, hanem a saját érdekedben. Elvégre is van természetfeletti képességed, nincsen túl sok ismerősöd, szóval, ha meg kell védened magad, akkor csak magadra számíthatsz. Semmi más célom nem volt ezzel. Csak abban reménykedtem, hogy az idő múlásával enyhülni fog a haragod, és ha megtalálod a boldogságod, akkor felhagysz mindenféle gyerekes bosszúval. Mert… ez gyerekes viselkedés. Tudom, nem szép ilyet mondanom, és tudom, hogy fáj, és ami történt, az akkora sebet hagyott, ami sosem fog eltűnni belőled. De mond csak: van benned a bosszún kívül bármiféle más érzés is? Ha megtalálod a szüleid gyilkosát… mit teszel? Megölöd őket, és azt hiszed, ezzel vége? Nem fogod visszakapni őket, a fájdalmad nem fog enyhülni akkor sem, ellenben pontosan ugyanolyan mocskos alak leszel, mint azok a szemetek. Te nem azért akarod őket elkapni, hogy másoknak ne okozzanak több bajt, te saját magad miatt akarod. És amíg magad miatt akarod, nem valami nemes cél érdekében, addig ez az egész csak egy bosszú. És mint tudjuk, a bosszú nem vezet jóra.

Hosszú percekig nem is tudtam mit mondani Jaejoongnak. Csak ültem vele szemben, hallgattam, és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Teljesen más embernek tűnt. Ő nem ugyanaz az ember volt, akit ismertem. Mintha kicserélték volna, a viselkedése, a stílusa, ahogyan beszélt, a gondolatai, egyszerűen nem ő volt. Megváltozott. Talán azzal, hogy eljátszotta a halálát, feladta a korábbi önmagát is? Vagy csak előlem titkolta mindig is az igazi énjét?

- Hihetetlen vagy – nevettem fel kínomban, miközben megráztam a fejem. Jaejoong csak rezzenéstelenül bámult engem, és nem szólt semmit. – Tényleg így gondolod? Tényleg azt hiszed, hogy minden, amit tettem az évek során, felesleges volt?

- Nem mondanám, hogy felesleges volt. De ott volt neked Minseo. Maga a boldogság. És te nem láttad őt. Észre kellett volna venned, megragadni a kezét és messze rohannod vele, vissza se nézni a múltba, csak előre tekinteni. De nem tetted.

- Még jó, hogy nem tettem, hisz elvették tőlem! Megölték! Érted? Őt is megölték, ahogy mindenki mást! Ezek után hogyan láthatnék én bármiféle lehetőséget arra, hogy boldog legyek? – tártam szét értetlenül karjaimat, miközben keservesen, hisztérikusan felnevettem.

Jaejoong szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát, és visszacsukta. Most rajta volt a sor, hogy egy darabig hallgasson, végül csak megtörte a csendet.

- Taehyung-ah… Tizenöt év telt el. Tizenöt hosszú év. Nagyon hosszú idő ez. Ha ennyi idő alatt sem lankadt benned a bosszúvágy, akkor…

- Hogy lankadt volna? – csattantam fel keserűen. – Az ég szerelmére is, Jaejoong! Öt éves voltam! Öt! – mutogattam az ujjaimon a számot. - A szemem láttára ölték meg a szüleimet, és a testvéreimet! Hogyan tudnám ezen túltenni magam? Hogyan tudnék megbékélni mindezzel? Nekem kellenek okok, hogy tudjam, miért haltak meg. Kell nekem magyarázat, hogy a lelkem megnyugodhasson. Nem érdekel, hogy felnőtt ember vagyok, és vagyok annyira érett, hogy tudjam, a bosszú nem megoldás, és sokkal egyszerűbb lenne mindezt annyiban hagyni. De a lelkem még mindig ugyanaz a kisfiú, aki ott áll abban a tetves konyhában és nézi a halott testvéreit, akik nyitott szemmel néznek rá, miközben patakokban folyik belőlük a vér. Még ha a szüleim tettek is valamit, őket nem kellett volna megölni! Vagy legalább velem is végezhettek volna! – ordítoztam, majd dühösen felpattantam, és a hajamba túrva tettem néhány kört a nappaliban, végül megálltam az ablak előtt és kinéztem a sötét éjszakába.

Újabb hosszú percek teltek el, és az üvöltözésemre a konyhában is abbahagyta Ravi és Jackson a beszélgetést. Az ablaküvegen visszaverődött, ahogy idegesen tekingetnek kifelé a nappaliba, majd végül visszamennek a konyhába, és tovább főzik a vacsorát. Nagyokat sóhajtoztam, hogy lenyugodjak, közben a fejemet a hideg üvegnek döntöttem, és lehunytam a szemeimet.

- Tudom, mit érzel Taehyung… - szólalt meg halkan Jaejoong, majd felállt, és mellém lépve kezét a vállamra helyezte.

- Nem, kurvára nem tudod, hogy mi a faszt érzek – feleltem durván.

- Igaz, tényleg nem tudom. De eltelt tizenöt év. Nem gondolod, hogy értelmetlen keresni őket? Talán már régen halottak az elkövetők, talán már öreg és nyugdíjas emberek. Akkor mit teszel? Ha megtudnád, hogy már rég vége, mit fogsz tenni? Saját magadat kergeted az őrületbe…

- Nem mindegy az? Majd akkor kitalálom. Ez az én dolgom, te pedig törődj a magad dolgával! – söpörtem le magamról kezeit, de ezúttal mindkét vállamat megfogva, magával szembe fordított.

- Utálni fogod magad, amiért az egész életed egy felesleges dologra pazaroltad el. Ezt akarod? A legjobb lenne, ha mindent lerendeznél magadban és tovább lépnél.

- Nem értem, miért akarsz meggyőzni arról, hogy adjam fel ezt az egészet, amikor te pontosan ugyanazt csinálod, amit én. Te miért keresed még őket? Neked miért lehet, nekem miért nem? Különben is: mi a fenének álltál össze Ravival?

- Tudom, hogy nem szívleled őt, de hidd el, Ravi sok mindent tud, és hasznunkra van. Sok embert ismer, ahogy a környéket is.

- Komolyan nem értelek – löktem le kezeit ismét magamról, és tarkómon összekulcsolva ujjaimat, újabb köröket róttam le a nappaliban. – Az előbb azt mondtad, nem akarod, hogy megtaláljam a szüleim gyilkosát, most meg meg akarsz győzni, hogy szálljak be a csapatodba, és keressük meg együtt? És még én hittem magam őrültnek.

- Egy szóval nem mondtam, hogy segíts nekünk. Én azért keresem őket, mert amit mondtam, nem biztos, hogy igaz. Mármint, hogy meghaltak. De te csak folyton erre gondolsz, így le akarlak beszélni, mielőtt még jobban megsérülnél.

- Jaejoong… Ennek az egésznek semmi értelme. Ravi is azért keresett fel, mert azt mondta, ő segít megtalálni a gyilkost. Gondolom, te küldted már akkor is, önszántából nem hiszem, hogy felkeresett volna.

- Igen, de akkor még más volt a helyzet. Amúgy is, Ravi egy hülye. Egy szóval sem mondtam, hogy mondjon neked ilyet.

- Hé, én is hallom ám a beszélgetést! – kiabált ki a konyhából az említett, de én csak megráztam a fejem.

- Tudod mit? – fordultam ismét Jaejoong felé. – Nem érdekel. Szeretném, ha most mind a ketten elhúznátok a lakásomból. Nekem ezt most fel kell dolgoznom, és szeretnék egyedül maradni. Majd ha mondandóm van, kereslek titeket.

- Rendben.

Jaejoong egy szó nélkül fogta a kabátját, magára vette, majd a kijárat felé vette az irányt. Ravi értetlenül nézett utána, aztán amint meglátta, hogy Jackson a fakanalat lengetve mutogat az ajtó irányába, ő is távozott.

Amint becsukódott az ajtó, lerogytam a kanapéra, és csak egy hatalmas ordítás hagyta el ajkaimat.

 

KILENCEDIK

9.   rész

- Hogy mondtad? – Rökönyödtem meg. Az előbbi haragom és idegességem egy pillanat alatt szertefoszlott, és helyét a döbbenet vette át.

- Na, mi van, csak nem figyelsz rám végre? – Eresztett meg egy győzedelmes mosolyt Ravi.

- Szerintem rohadtul nem vagy olyan helyzetben, hogy szórakozz! – Nekirontottam, és egészen az egyik fa törzséig löktem, majd jobb alkaromat a nyakához szorítottam, míg másik kezemmel megtámaszkodtam, hogy véletlenül se tudjon eltolni magától. Éreztem ujjaim alatt a nyelőcsövét mozogni, és nyekeregni, ahogy egyre jobban összenyomódik a kezemtől; mellkasa pedig egyre gyorsabban liftezett, mintha kilométereket futott volna. Nem tudtam megölni, ez igaz, de ha az ember nem kap levegőt, akkor tényleg nem kap levegőt, és ezen nem segít az sem, hogy gyorsan regenerálódik, vagy éppen halhatatlan.

- Én nehm… szhóra… khozhom… - próbált érthetően beszélni.

- Utoljára mondom el: hagyj engem békén! Meg ne lássalak még egyszer, mert esküszöm, megöllek! – Fenyegettem meg, majd végül egy utolsót szorítottam a torkán, és elengedtem. Hátrébb léptem egyet, ő pedig összeesett a fa törzsében, miközben hangosan zilált.

Hátat fordítottam, és magára hagytam.

- Komolyan mondtam, hogy tud teleportálni! – Kiáltott utánam, de nem figyeltem rá. Nem jött utánam.

Mérgesen pattantam be az autómba, majd egyenesen hazáig hajtottam. Teljesen letekertem az ablakot, miközben hangosan feltekertem a zenét, és próbáltam lehiggadni.

- Ez az ember megőrült… Hogy van joga mindehhez? – Morfondíroztam hangosan, és egy hatalmasat ütöttem a kormányba. – Azt isten verjen meg vagy hatszor, Ravi! Gyűlöllek! Bárcsak pusztulnál meg ott, ahol vagy! – Szitkozódtam, és beletapostam a gázba.

Valójában a haragom nem Ravi felé irányult, vagy legalábbis a nagy része nem miatta volt. Hanem magam miatt. Magamra haragudtam. Mert szinte biztos voltam abban, hogy igaza van, még ha én ezt neki nem is vallottam be. Nem volt semmiféle kamera az utakon, amikor Jaejoong balesete történt, és a holttest is olyan szinten roncsolódott, hogy nem lehetett beazonosítani. Vagy legalábbis én nem kértem azonosítást. Az ő autója volt, az ő irataival, az ő ruhájával, és ott volt egy közös fénykép is rólunk. Nekem ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy ő halt meg, ráadásul ugyanazon a napon el is tűnt és soha többé nem láttam. Haragudtam magamra, amiért akkor beletörődtem a sorsomba. Túl sok embert veszítettem el az életem folyamán, és így nem volt okom kételkedni, hogy a hozzám legközelebb álló személyt elveszítettem.

De most, hogy Ravi felvilágosított, minden romba dőlt. Elengedtem Jaejoongot, eltemettem, elbúcsúztam, és elfogadtam, hogy meghalt. Ravi bogarat ültetett a fülembe, hogy talán mégsem így történt, és a nagybátyám valahol életben van, ez az érzés pedig feltépte a régi, befedett sebeket. A legrosszabb érzés a világon, mikor a reménytelennek reményt adsz.

Biztos voltam abban, hogy Jaejoong él, különben honnan tudott volna ezekről Ravi? Senki más nem tudott minderről, csak én, és én ezt sosem árultam el senkinek, főleg nem neki. Ráadásul miért hazudott volna nekem? Nem ismert, nem volt közös múltunk, vagy valami. Annak a lehetősége, hogy Ravinak köze volt a szüleim halálához, meg sem fordult a fejemben, egyfelől azért, mert annyi idős, mint én, másrészt ő nem öl ártatlanokat. Nincsenek családtagjai, kapcsolatai, már amennyire én tudom. Ő egyedül végzi a piszkos munkát.

Ravi nem akart nekem ártani, ebben biztos voltam, hisz ha tervei lettek volna velem, már lépett volna, és nem vesződött volna ennyit a győzködésemmel.

Jaejoong életben volt.

A kérdés azonban nem azon volt, hogy mégis hol van most, hanem hogy miért tette ezt? Miért játszotta el a halálát? Miért lépett ki az életemből, tűnt el egy szó nélkül, és miért akarta, hogy halottnak higgyem? Mit titkolt előlem? És mégis… mennyire igaz, hogy tud teleportálni? Ha valóban tud, megmagyarázná, hogyan tudott olyan gyorsan eltűnni a kocsiból, amikor az kigyulladt.

Mert nyilván ő ült a volán mögött, és ő vezette neki egy fának az autót. A testet, ami a kocsiban volt, biztosan egy hullaházból hozta el.

Gondolataim teljesen elkalandoztak, és az utolsó pillanatban vettem észre az autó előtt elrohanó macskát. Egyből a fékre tapostam, és a jármű olyan hirtelen állt meg egy hangos fékcsikorgás kíséretében, hogy előre buktam, és megfejeltem a kormányt.

- Azt a rohadt életbe! - ordítottam fel. Hatalmasakat sóhajtoztam, majd kikapcsoltam a biztonsági övet, és kiszálltam a kocsiból. Megnéztem, hogy nem ütöttem-e el szerencsétlen állatot, de hála istennek, semmi sem feküdt a kerekek alatt. – Még ez is? – kiáltottam az éjszakába, miközben ujjaimmal megtapogattam a homlokomat, ahol már most érezhető volt egy kisebb pukli.

- Csodás! Mi jöhet még? – Tártam szét kezeimet, miközben az égre emeltem tekintetem, és megpördültem párszor tengelyem körül.

De természetesen válasz nem érkezett.

Kellemes volt az idő, a langyos levegő jólesően ölelt körbe, és az égen is tisztán lehetett látni a csillagokat. Mégis, mindezek ellenére, az éjszaka valami rosszat sejtetett. Ahogy ott ténferegtem az úttesten, a gondolataimba merülve, a hajamat tépve, külső szemszögből úgy festhettem, mint egy őrült. Azokban a percekben valóban így is éreztem magam. Amit Ravi mondott, és amit én hittem, teljesen eltért, és nem tudtam, mi az igazság. Vagyis pont, hogy akkor vált számomra is nyilvánvalóvá, hogy egészen eddig hazugságban éltem. Vajon ki az, aki hazudik még nekem? És vajon hányan hazudtak nekem életem során? Csak ezekre a kérdésekre tudtam gondolni.

Felnevettem, mint egy eszelős, majd tenyereimmel az autó motorháztetejére csaptam, aztán hosszú másodpercekre elhalkultam. Semmi zajt nem észleltem, mintha minden aludt volna körülöttem. A fák nem mozdultak, a távolban nem hallottam kutyákat ugatni, és a tücskök is elhallgattak, amikor ismét felordítottam. Mintha minden élő és élettelen dolog elfordult volna tőlem… vagy éppen halálra rémisztettem volna őket. Bűnösnek éreztem magam azokban a percekben, mintha én lettem volna a kirekesztett, az, aki nem illik bele a környezetbe.

 Végül egy utolsót üvöltöttem, hosszan, dühösen, elkeseredetten; úgy, mintha ki akartam volna köpni magamból minden fájdalmat és sérelmet, a saját érzéseimet, a saját lelkemet. Párszor belerúgtam a kocsi kerekeibe, aztán egyszerre csak elhalkultam, lenyugtattam magam. Hosszú percekig meredtem a sötétségbe, majd beszálltam az autóba, és hazamentem.

- Jackson! Beszélnünk kell! – Kiáltottam, miközben beléptem az ajtón, és kibújtam a cipőmből.

- Neked is, szia! – sietett elém szőke hajú barátom. – Később beszélünk, de… - mutogatott a konyha irányába, de nem figyeltem rá.

- Találkoztam nemrég Ravival. Tudod, a Fekete Démonként emlegetett ürgével – számoltam be neki az eseményekről, habár azt nem tettem hozzá, hogy nem ez volt az első alkalom. – Azt mondta, Jaejoong életben van. Szerinted ez mennyire lehetséges?

- Taehyung… - szólt halkan Jackson, mire rá kaptam a tekintetem. Arca kissé idegesnek és feszültnek látszott, én pedig szemöldök ráncolva bámultam rá, miközben felakasztottam a pulóverem a fogasra.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

Jackson csak a konyha irányába bökött a fejével, és arrébb állt, hogy elférjek mellette. Akadozó léptekkel indultam meg, majd léptem be az említett helyiségbe. A szívem is kihagyott egy ütemet, amikor megpillantottam Ravit.

- Te mi a jó kurva életet keresel itt?! – Csattantam fel, és kezdtem el egyből üvölteni. Hiába nyugtattam le magam percekkel ezelőtt, az, hogy itt találtam a lakásomban, teljesen kiakasztott. Mégis mi a fenét képzel magáról? Hogy merészel ide bejönni, mikor megmondtam neki, hogy mindenből hagyja ki Jacksont?

- Nem az én ötletem volt – emelte védekezően maga elé kezeit Ravi, majd sóhajtva leült az egyik székre, és elkezdte szürcsölgetni a teáját.

- Hát akkor kié? – Pillantottam rá dühösen, és beljebb sétáltam. Jackson azt hitte, meg akarom ütni, ezért kezem után nyúlt, és csuklómat megragadva, megállásra késztetett. Hátrapillantottam a vállam felett, ő pedig alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem értettem, mit akar, ami neki is egyből leesett, majd fejével a fürdőszoba felé bökött, mely akkor nyílt ki, és egy barnás hajú férfi csatlakozott hozzánk.

- Az enyém – emelte magasba a kezét, majd szájához húzta, és krákogott egyet-kettőt. – Szia, öcsi!

A döbbenettől csak ennyit tudtam kinyögni:

- Jaejoong… 

 

NYOLCADIK

8.   rész

Egy merő pillanatig úgy bámultam Ravira, mint aki szellemet látott. Ő csak könnyedén meredt a távolba, mint aki éppen a múltján elmélázik; arca kisimult és egy hétköznapi tinédzsernek tűnt, pedig idősebb volt nálam néhány évvel. Nem tudtam eldönteni, hogy amit mondott, az tényleg igaz, vagy egy újabb hazugság. Végül akaratlanul is, de elnevettem magam.

- Bocsika, de ez marhára röhejes – ráztam meg a fejem, vidáman kacarászva.

Ravi felvont szemöldökkel fordult felém, komoran, rezzenéstelenül, és egyáltalán nem értette, mit találok a mondandójában olyan viccesnek.

- Szerinted én ezt beveszem? – hagytam abba hirtelen a nevetést, majd felkeltem a padról, megigazítottam a ruhám, és vállamra kaptam a táskámat. – Na, léptem.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem zaklatott fel, amit mondott, mert nem így történt. Jaejoong nevét hallani már felért egy késszúrással, de azt állítani, hogy életben van… ez túl sok volt. Őszintén: nem hittem neki. Mégis, néhány pillanat erejéig eljátszottam a fejemben a gondolattal, hogy mi van akkor, ha tényleg nem halt meg. De nem akartam magamnak fájdalmat okozni, és a legkevésbé sem szerettem volna, ha Ravi észreveszi a bizonytalanságomat. Eltemettem Jaejoongot, és nem akartam felszakítani a sebeket.

- Még ha ezt nem is hiszed el, akkor sem vagy kíváncsi, honnan ismerem őt? – Kiáltott után, én pedig megtorpantam.

Nem volt okom nem bízni benne, mégsem hittem el a szavait. A városban sokan hálásak voltak neki, amiért a bűnözőktől megtisztogatta az utcákat, és bevallom, emiatt talán még én is becsültem, de mindez nem változtatott semmin. A szememben gyilkos volt.

Senki nem ismerte őt. Hogy mi az igazi neve, hol lakik, miért vált ilyenné, vannak-e barátai, ismerősei és hasonlók. Vajon ő is kettős életet él, mint én? Nappal egy átlagos ember, és csak éjjelente ölt álarcot? Vagy őt már régen elnyelte a sötétség, és a valódi élete a gyilkolás? Mivel semmit nem tudtam róla, ezért képtelen voltam hinni neki.

Különben is: mit akarna tőlem egy ilyen alak?

- Nem, nem vagyok kíváncsi – Fordultam hátra, és kissé felháborodva válaszoltam neki. – Egy ideje követsz, bármit megtudhattál rólam. Azt gondoltad, hogy majd Jaejoong nevét emlegetve besétálok a csapdádba?

- Tényleg azt hiszed, hogy veszélyt jelentek számodra? – Tekintetével újból a Han folyón megcsillanó lemenő nap sugarait csodálta. Komolyan, kezdtem teljesen összezavarodni. Egy gyilkos mikor merült el a természet látványában? Ez az ember tuti nem százas.

- Veszélyt? Ugyan, kérlek. Nem tudnál nekem ártani.

- Eszem ágában sincs téged bántani, már mondtam, abból nem származna előnyöm. Akkor meg mégis miért félsz?

- Félni? Én? Ne röhögtess már! Én csak nem bízom benned, és nem hiszem, hogy nekünk együtt kellene dolgozni. Csináld a magad módján a dolgaidat, engem aztán nem érdekelsz.

- Tényleg szépen kitanított téged Jaejoong… - sóhajtott fel, majd ő is leugrott a padról, elkezdett felém sétálni, és egy lépésnyire tőlem megállt. – Nem bízol meg senkiben, pont úgy, ahogy tanította, nemde?

Szemöldök ráncolva meredtem rá. Valamiért kezdtem úgy érezni, túl sokat tud rólam annak ellenére, hogy nem ismer. Még ha követtett is és kutakodott utánam, kizárt, hogy ennyi mindent tudhasson rólam. Persze, ha arra rájött, hogy a nagybátyám nevelt fel, nem volt nehéz kitalálni, hogy egy gyereknek milyen tanácsot adnak. De ő nem találgatott. Ő biztos volt benne, mintha tényleg találkozott volna Jaejoonggal.

- Rendben van. Tegyük fel, hogy elhiszem neked, hogy ismerted a nagybátyámat – fontam össze karjaimat mellkasom előtt, majd elnéztem feje mellett a távolba, aztán vissza rá. – Akkor sem veszem azt be, hogy nemrég felkeresett téged, mert meghalt. És mindez nem változtat azon, hogy nem vagyok hajlandó neked segíteni.

- Komolyan, reménytelen eset vagy – jelentette ki végül, a fejét fogva, majd hátat fordított és visszaült a padra. – Taehyung. Te és én ugyanolyanok vagyunk. Neked is van képességed, ahogy nekem is. Ez nem lenne elég ok, hogy összebarátkozzunk?

- Összebarátkozni? Úristen, tényleg? Kérlek, vedd már észre, milyen nevetséges vagy! A rosszfiúk mióta dolgoznak össze? Hagyj már békén, a fenébe is!

- Szerinted milyen gyakran fordul elő, hogy valakinek különleges képessége van? Hogy olyan dologra képes, amire mások nem? Nézd csak meg a kis barátodat, Jacksont. Az ő képességét tudod, mennyi mindenre fel lehetne használni?

- Helló! Most engem akarsz, vagy őt? – Emeltem fel a hangomat, és fenyegetőzve néztem rá. Ha a szemeimmel ölni tudtam volna… – Jacksont hagyd ki ebből! Amúgy meg engem nem érdekel, kinek van képessége, és kinek nem. Én csak a barátnőm és a családom gyilkosát akarom elkapni.

- És elgondolkoztál már azon, hogy utána mit fogsz tenni?

- Az nem a te dolgod.

- Úgy értem, ha kinyírtad őket. Mert gondolom, ezt tervezed. Utána mi lesz? Boldogan élsz, keresel egy lányt, és családot alapítasz? Vagy örökre abban a kis étteremben fogsz robotolni? Ez a nagy terved? Csak mert elmondom, hogy ha valakit megölsz, utána nem fogsz tudni leállni. Újra, és újra gyilkolnod kell majd.

- Látom, neked nagy tapasztalatod van ebben. De még mindig nem értem, mi előnyöm származik abból, ha veled összeállok.

- Nem az én kérésem volt, hogy alkossunk egy csapatot.

- Hát akkor kié?

- Jaejoongé.

- Jaj, már, most komolyan. Hagyjuk már ezt a kamu-dumát, nem fogsz ezzel rávenni. Nincs bizonyítékod erre.

- Ahogy neked sincs arra, hogy meghalt a nagybátyád.

- Na, jó, ezzel átlépted a határt.

Nagyon dühös voltam, és ha nem lett volna egy hatalmas vágás a hasamon, már régen nekiestem volna, és most félholtra verve feküdt volna a földön… vagy rosszabbik esetben a folyóban végzi.

- Autóbalesetben halt meg, ugye? – Hagyta figyelmen kívül az idegességemet. – Láttad a holttestét?

- Tessék? Hogy van merszed ilyeneket kérdezni, és kétségbe vonni a halálát? – léptem hozzá egészen közel, de ő meg sem rezzent.

Ütésre emeltem a kezem, és a fenébe is, pontosan tudtam, hogy hagyná, hogy megverjem, hogy eltörjem a csontjait, és megszorongassam a tökeit, mert még ha fáj is neki, pillanatok alatt begyógyul minden sebe. Teljesen felesleges volt erőszakoskodni, mert a helyzetből mindenféleképpen én jöttem volna rosszul ki. És ez volt az, ami annyira bosszantott: nálam nem lehet olyan, hogy ne tudjak valakit legyőzni.

- Az autó kigyulladt, és a mérhetetlenségig roncsolódott. Nem maradt semmi az egészből, csak egy fekete, égett vasdarab. Lehetetlen volt, hogy azt bárki túlélje. Ebből pedig mindenki arra következtetett, hogy az autó tulajdonosa meghalt. Ráadásul Jaejoong fel is szívódott.

- Azt akarod mondani, hogy az egész meg sem történt? Hogy nem is ő vezette a kocsit? Komolyan, hihetetlen vagy. Van bőr a képeden, az biztos – leeresztettem magam mellé a kezem, és szemeimmel szikrákat szórva néztem rá. Arra gondoltam, bár én is valami jobb képességet kaptam volna, hogy kárt tegyek benne.

- Nem, én arra akarok kilyukadni, hogy Jaejoong megjátszotta a halálát, és kiszállt abból a járműből, mielőtt felrobbant volna.

- Miért kéne mindezt elhinnem? Talán ott voltál?

- Nem, nem voltam ott, hisz mondtam, csak nemrégiben keresett fel.

- Hát akkor?

- Szerinted mégis honnan tudnám mindezt, ha halott lenne?

- Egy forgalmas főúton történt a baleset. Senkit nem láttak kiszállni a kocsiból az emberek, és a térfigyelő kamerán se látszik semmi ilyesmi. Amit mondasz, mind hazugság.

- Valóban? Arra még sosem gondoltál, hogy Jaejoongnak is van képessége? Hogy esetleg… tud teleportálni?