TIZENEGYEDIK

11. rész

Még soha nem éreztem semmit se ennyire zavarosnak. Szabályosan lüktetett a fejem a történtek miatt, egyik gondolat követte a másikat, amik sehogy sem kapcsolódtak egymáshoz. Teljes káosz uralkodott elmémben.

A kiáltásom után hosszú percekig ültem a kanapén, egymagamban, némán. Hiába ölelt körbe a csend, hiába nem hallottam egy pisszenést se, legbelül minden zajos és hangos volt.

Képtelen voltam feldolgozni azt, ami az elmúlt napokban, leginkább a mai nap folyamán történt. Nem tudtam eldönteni, hogy az bosszant-e ennyire, hogy Jaejoong életben van és nekem hazudott, vagy maga a tény, hogy szerinte fel kellene adnom a keresést.

Jackson volt az, aki visszarángatott a gondolataim legmélyéről. Ahogy letett elém az asztalra egy bögre teát, a koppanása minden zűrzavart elűzött a fejemből, és tisztán látni kezdtem magam előtt a gőzölgő folyadékot.

- Kösz – biccentettem egyet fejemmel, majd felemeltem az italt, és lassan kortyolgatni kezdtem.

- Hogy érzed magad? – Kérdezte halkan.

Ismert már egy ideje, de még a mai napig feszengett és nehezen tudta kezelni, ha én magamba zuhantam. Érthető volt, hisz sosem lehet tudni, a másik fél mit reagál akkor, ha összeomlik. Ki tudja, melyik helyzet az, ami előhozza az emberből a rég elnyomott érzéseket, és mikor kezdünk el vadul üvöltözni, törni-zúzni, vagy mikor zokogunk szótlanul, saját fájdalmunkban fuldokolva. Én jelen pillanatban valahol a kettő között egyensúlyoztam.

- Nem tudom, Jackson. Tényleg nem tudom – néztem rá, remélve, ő meg tudja mondani, mi az a furcsa és szorító érzés mellkasomban. – Örülnöm kellene, amiért életben van? Dühösnek kellene lennem, amiért azzal a barommal összeállt? Vagy legyek csalódott és érezzem magam becsapottnak, amiért az egész eddigi életem teljesen felesleges és hiábavaló?

- Fogalmam sincs, Taehyung. Ez nem egy szokványos helyzet, úgyhogy nem tudom, mit kellene mondanom – sóhajtott fel mellettem, miközben kezét vállamra tette, és megsimogatta. – Egyébként miről is van pontosan szó?

- Olvasd ki nyugodtan a fejemből, hosszú lenne elmondani – fáradtan megráztam a fejem, majd a kiürült bögrét az asztalra helyeztem.

- Kiolvasnám, de… nem megy – felelte zavartan.

- Hogyhogy? – Kaptam felé meglepve a fejem. – Történt valami a képességeddel?

- Nem, csak… túl nagy a zűrzavar a gondolataid között, és semmit nem értek belőlük – eresztett meg egy feszült mosolyt.

- Vagy úgy – dőltem hátra a kanapén, majd lábaimat felpakolva a dohányzóasztalra, a plafont kezdtem el bámulni. – Jaejoong életben van. És tud teleportálni. És csak azért játszotta el a halálát, mert remélte, ez majd észhez térít és lemondok a bosszúról. Van ennek bármiféle értelme? Szerintem nincs. Nem lett volna egyszerűbb mindezt a szemembe mondani, és felpofozni hatmilliárdszor, hogy állítsam le magam? Miért egyből cselekedett, ahelyett, hogy megpróbált volna először beszélgetni velem?

- Nem tudom, Taehyung, nem ismertem sose Jaejoongot, így nem tudom, milyen ember volt ő akkor, és milyen most, hogy „visszatért a halálból” – mutogatta ujjaival az idézőjelet. – Mit akarsz hallani, mit mondjak?

- Csakis az igazat, vagyis a véleményedet – sóhajtottam egyet, és lehunytam szemeimet.

- Szerintem csak féltett. Úgy gondolhatta, túl mélyre süllyedtél ahhoz, hogy beszélgetéssel bármit is elérjen nálad. Talán ezért folyamodott egyből ehhez.

- Tényleg ennyire beteges, amit csinálok? De hát ez hülyeség. Nem vagyok megszállott, van emellett életem, dolgozom, és időnként eljárok szórakozni a barátaimmal, még csajokat is hozok fel a szobámba, ha olyanom van. Normális vagyok, mint minden velem egykorú fiatal. Nem értem, miért hiszi azt, hogy túlzásba estem. Nem erre tettem fel az életem, nem zárkóztam magamba, nem reggeltől estig kutakodok és keresem a nyomokat. Megtehetném, de nem teszem. Akkor meg mi a baja?

- Hát… - húzta a száját Jackson, ezért egy pillanatra kinyitottam a szemem, majd amint ő is mellém feküdt, és folytatni kezdte a mondandóját, ismét visszazártam őket. – Jaejoong szinte a saját fiaként tekint rád. Az egyetlen élő rokona vagy. Ha nem is azt hiszi, hogy túlzásba estél, talán inkább attól fél, ha így folyatod és még több nyomra bukkansz, akkor veszíted el önmagad. Vagy ha nem találsz semmit, és amiatt kattansz be. Ő a nagybátyád, Taehyung, szerintem ez csak az aggódás jele.

- Akkor ő maga miért folytatja mégis mindezt? Ő miért keresheti a gyilkosokat, én miért nem?

- Mert segíteni akar? Mert a boldogságod akarja, és hogy jó életed legyen? Mert talán azt szeretné, hogy ne a bosszú éltessen?

- Ugyanazokat mondod, amit Jaejoong is. Összebeszéltetek? – fordultam felé vádlón, de ő csak mosolyogva vállat vont.

- Valószínűleg igazat mondott Jaejoong, mikor ugyanezt mondta neked. Miért hiszed, hogy ez hazugság?

Válasz helyett csak egy újabb nagy levegőt vettem, és visszadőltem a kanapéra, de ezúttal nem csuktam vissza szemeim. A plafonon lévő hajszálrepedezéseket elemezgettem, és követtem a vékonyka vonalakat, hogyan csatlakoznak egymásba, válnak ketté, vagy éppen szakadnak meg. Mintha csak a gondolataim lettek volna kivetítve oda.

- Ravi az, aki ennyire zavar? – tette fel a legegyszerűbb kérdést Jackson.

- Ravi? Nem érdekel az a marha – horkantottam fel röviden. - Teljesen lökött a csávó, az agyára ment a gyilkolás. Nem szimpatikus az egész gyerek, van benne valami érthetetlen. Lehet, sok mindent tud, de nem tetszik, hogy Jaejoong pont vele állt össze. Ez… szánalmas.

- Féltékeny vagy rá?

- Mi? Ravira? Jaj, ugyan már – nevettem fel jóízűen, amin Jackson is elmosolyodott. – Ő egy idióta.

- Szóval… Akkor nem hagyod abba a kutakodást, igaz? - ült fel a kanapén, és megigazította szőke haját. – Akkor beszállsz a csapatukba? Közösen fogsz velük nyomozni?

- Nem is tudom… - sóhajtottam fel bizonytalanul, majd én is feltornásztam magam, és a bögrém után nyúltam, hogy az utolsó néhány csepp teát is megigyam.

- Nem bízol Raviban?

- Nem vele van a gond, hanem Jaejoonggal. Benne nem bízom.

- Ravi miatt nem bízol benne, vagy…?

- Miatta sem, és azért, mert furcsa. Teljesen máshogy viselkedik, mint régebben. Jaejoong mintha nem az az ember lenne, aki volt. Ő már nem az a gondoskodó nagybácsi, akinek ismertem. Eljátszotta a halálát, Jackson, és ezzel egyidejűleg a bizalmamat is. Ő okozta nekem a legnagyobb fájdalmat, mikor pontosan tudta, hogy így is sokat szenvedtem. Tudta, mi lesz, tudta, hogy nem fogom annyiban hagyni, mégis képes volt a lehető legnagyobb sebet ejteni rajtam. Tudta, mit fog tenni, és meg is tette. Szándékos volt. Csak azt nem értem, miért.

- Mit értesz ezalatt? – ráncolta össze homlokát Jackson, és az ölében lévő tálcára tette a bögrémet.

- Valamit titkol. Valamit nem mond el, amit el kellene – ropogtattam meg ujjaimat, és a szemben lévő ablaküvegben kezdtem el bámulni magamat.

- Tehát akkor nem dolgozol velük – állapította meg, majd felállt, és lassan a konyha felé kezdett sétálni.

- De, beszállok én is a buliba – ráztam meg fejem, majd Jackson után indultam. – Csak mindemellett saját magam is nyomozni fogok. Velük is és egyedül is. Nem bízom bennük.

- A tűzzel játszol, Taehyung, ugye tudod? – Méregetett aggódva, miközben elővett két tányért, és ételt mert mindkettőnknek.

- Tudom, de te is. Mert te nekem fogsz dolgozni továbbra is – ültem le az asztalhoz, majd két pohárba vizet töltöttem, és az egyiket szinte azonnal le is húztam.

- Az igaz – mosolygott rám. Letette az ételt elénk, és enni kezdtünk.

- Fáj a fejed? – Kérdeztem, amikor már vagy harmadszor támaszkodott neki a kezének, és tartott pár másodperc szünetet.

- Ja, igen, az utóbbi pár napban nem igazán érzem túl jól magam. Szerintem csak a fáradtságtól – sóhajtotta, mintha csak egy egyszerű fejfájásról lenne szó.

Aggódva méregettem arcát, mert egyáltalán nem tűnt nyúzottnak, habár az is igaz, hogy Jackson nem tagadta meg férfi létére se a sminket, így szinte mindig volt rajta alapozó, amivel elfedte a bőrhibáit és a lila karikákat a szeme alatt. Reméltem, hogy tényleg nincs komolyabb baja, hisz az ő esetében a fejfájás nem egyszerű probléma, de bíztam abban, ha mégsem remekelne valami a képességével, akkor arról beszélne nekem.

- Jut eszembe – állt fel hirtelen az asztaltól, majd néhány másodpercre eltűnt a szobájában, és egy mappával tért vissza a kezében, amit át is adott nekem. – Ma újabb valakit öltek meg.

- Igen? – Néztem rá meglepve, majd kinyitottam a mappát. – Honnan tudsz te erről? Hisz alig múlt el éjfél, és az elmúlt órákban vendégeink voltak.

- Ez legyen az én titkom, ha már te sem mondtad el, hogy Ravival spannolgatsz – nevetett fel két falat között. – Egyébként meg ők csak kilenc óra felé érkeztek, a gyilkosság viszont este nyolc körül történt.

- Azt hiszem, meg van a ma esti programom is. Kösz, Jackson – mosolyogtam rá, miközben becsuktam a mappát, és folytattam tovább az evést. – Mindent köszönök, tényleg. Örülök, hogy a barátom vagy, mert rajtad kívül senkire sem számíthatok már.

- Ne érzelgősködj, nem áll jól! – Rúgta meg az asztal alatt a lábam nevetve. Gyorsan belapátolta az utolsó falat makarónit, majd felállt az asztaltól és a fürdő felé vette az irányt. – Ma te mosogatsz, és a reggelimet is te készíted!

- Kapd be, Jackson! – Kiáltottam utána, de nem reagált rá.

Megráztam a fejem, és én is befejeztem a vacsorát. Mire elmosogattam, és rendet tettem a konyhában, Jackson már végzett a fürdéssel, és visszavonult a szobájába aludni. Még egyszer áttanulmányoztam a legújabb áldozatról kapott információimat, majd átöltöztem a megszokott fekete ruhámba, összepakoltam a szükséges holmijaimat, és a nyakamba vettem a várost.

TIZEDIK

10. rész

Forogni kezdett velem a világ, és egyszerre nagyon melegem lett. Lüktetni kezdett a fejem, a szívem hevesen dobogott, és úgy éreztem magam, mintha kilépnék a saját testemből, mintha kezdenék kettészakadni, és elhagyni saját magam. A fölöttem világító lámpa fénye elhalványult, és ahogy a mellettem álló Jackson aggódó arcába néztem, azt is egyre homályosabban láttam. Mi történik velem? Ezt a kérdést formáltam ajkaimmal, de rájöttem, hogy valójában mindez csak a fejemben fogalmazódott meg.

Borzasztóan szédültem, a testem zsibbadni kezdett, és tekintetem előtt egyre csak Jaejoong arcát láttam. Biztos voltam benne, hogy álmodom, így hagytam, hogy a sötétség elnyeljen, hogy aztán ha újra felébredek, minden az legyen, mint ezelőtt.

Amikor néhány perccel később magamhoz tértem, a saját ágyamban feküdtem. Valaki egy vizes ronggyal törölgette a homlokomat, és amikor kinyitottam szemeim, Jacksont pillantottam meg.

 - Jackson… - toltam el kezét a fejemtől, majd felültem az ágyban. Még most is erőteljesen fájt a fejem, de egy fokkal jobban éreztem magam.

- Szerintem pihenned kellene még, elég falfehér az arcod – próbált visszafektetni, de nem hagytam magam.

- Jól vagyok, tényleg – erőltettem magamra egy mosolyt. – Mégis mennyi időre ütöttem ki magam?

- Körülbelül két percre – nézett rá a karórájára, majd a törölközőt visszatette a tálba. – Fel kellett volna hívnom téged, hogy látogatóid érkeztek.

- Jackson, nekem nehogy magadat merd hibáztatni. Ez egyedül az én dolgom – sóhajtottam fel, miközben kikászálódtam az ágyból. – Én nem mondtam el neked, hogy Ravival összefutottam már párszor, úgyhogy én sajnálom. Biztosan megijedhettél, amikor berontottak ide.

- Hát… igen, egy kicsit meglepődtem – túrt bele feszengve szőke hajába, majd aggódva felém fordult.  – Mit akarsz most tenni? Elvégre is… Jaejoong… Tényleg nem értem, mi folyik itt – nevetett fel zavartan.

- Én se, úgyhogy megyek és beszélek vele. Magyarázattal tartozik, és minél előbb tudni akarom, mi ez az egész – mondtam határozottan, és az ajtóhoz léptem.

- Taehyung… - szólt utánam Jackson, és mellém lépett. – Biztos jól vagy? Aggódom érted. Az ajtó túloldalán elvégre is a halottnak hitt nagybátyád van, és hiába vagy lelkileg erős meg minden ilyesmi, téged is a padlóra küldött a jelenléte. Nem akarod előbb feldolgozni magadban, mielőtt faggatni kezded?

Jackson idegesen méregetett, és tényleg komolyan aggódott értem, és a lelki állapotomért. Én csak halványan elmosolyodtam, majd vállba veregettem.

- Köszönöm, hogy a barátom vagy. Nem kell aggódnod, megleszek – mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és a nappaliba mentem, ahol Ravi és Jaejoong ültek a kanapén.

- Te? Máris ébren? – lepődött meg Ravi, és egyből fel is pattant.

- A képességem szerint egy szemhunyásnyit sem szabadna aludnom, úgyhogy várható volt, hogy nem dőlök ki hosszú időre – forgattam meg szemeim, és csípőre tettem kezeim. – Jajeoong, beszélnünk kell. Ravi, neked kint tágasabb! – mutattam határozottan az ajtó irányába.

- Csak nem gondolod, hogy kint fogok ácsorogni, amíg ti beszélgettek? Unatkozni fogok – háborodott fel és szemeivel szikrákat szórva nézett rám. – Majd kimegyek Jacksonnal a konyhába – lépett oda barátom mellé, és átkarolta a vállát.

- Meg még mit nem! – csattant fel Jackson, és lelökte magáról Ravi kezeit. – Isten ments, hogy a közeledben legyek, amikor meleg vagy.

Mindannyian meglepve fordultunk először Jackson felé, majd a kijelentése utána Ravira pillantottunk.

- Nem vagyok meleg! – kissé ijedt arccal bámult Ravi a nála körülbelül fél fejjel alacsonyabb srácra.

- Hát… ha nem is meleg vagy, akkor biszex, a fejedben lévő gondolatok legalábbis ezt mutatják. Örülnék, ha a rólam való fantáziálást abbahagynád – indult meg Jackson a konyhába, Ravi pedig egy ideig csak hebegett-habogott, végül szégyenében Jackson után iramodott.

Egy apró mosollyal nyugtáztam, hogy megtaláltam Ravi gyenge pontját. Ilyenkor áldottam az eget, hogy Jackson tudott mások gondolataiban olvasni, még ha ő maga nem is szívesen tette.

Végül megembereltem magam, vettem egy nagy levegőt, és leültem Jaejoong mellé, aki mind ezidáig meg sem szólalt. Hosszú percekig bámultam ki a fejemből, és még csak nem is mertem ránézni. Féltem, ha megteszem, elindulok egy olyan úton, ami ki tudja, hová vezet. Ha most elkezdek vele beszélgetni… minden meg fog változni.

- Fogalmam sincs, hol kezdjem – sóhajtottam fel végül, és óvatosan Jaejoongra pillantottam.

- Mondjuk, üdvözölhetnél, ahogy régen? – mosolyodott el halványan, majd felém fordult és kitárta karjait.

- Ne haragudj, de ez nem fog most menni – hárítottam az ölelést, és kicsit arrébb húzódtam. – Egyrészt, mert haragszom, másfelől… egy tíz perccel ezelőtt én még halottnak hittelek. Most meg… itt vagy, élsz és virulsz, és ráadásul Ravival lógsz, akit ki nem állhatok, és én mindebből semmit sem értek – fakadtam ki. – Mi az isten történik? Miért tűntél el az életemből? A francba is, Jaejoong, meghaltál, és halottnak kellene lenned! Miért akartad, hogy még több fájdalomban legyen részem?!

Jaejoong leeresztette kezeit, majd beletúrt barna hajába, és egy sóhaj után ismét rám nézett.

- Nos, ez kicsit bonyolult, és nem is biztos, hogy meg fogod érteni vagy egyet fogsz érteni azzal, amit mondani fogok.

- Nem baj, ki vele. Hallani akarom a magyarázatod – helyezkedtem el a kanapén, és próbáltam semleges arckifejezéssel nézni rá, habár legbelül borzasztóan izgultam.

- Hol is kezdjem… - dörzsölte össze két tenyerét, majd egy rövid időre a padlóra bámult, és újra rám. – Azért tűntem el, mert a szüleid gyilkosát kerestem. Most biztos az érdekel, miért hagytalak ki mindebből? Nos… mert túl sokat szenvedtél, és úgy tűnt, végre megtalálod a boldogságod. Akkor kezdtél el dolgozni, szépen kerestél, ráadásul megismerted Minseot, és reméltem, hogy rövid időn belül el is veszed őt. Nem akartalak ilyenekkel zaklatni, és tönkretenni a kapcsolatotokat.

- Igen, vele terveztem leélni az életem, de meghalt – mondtam ki egyszerűen, miközben szívembe éles fájdalom nyilallt. – Tudom, hogy meg akartál védeni, de pontosan tudtad, hogy a családom gyilkosának a megtalálása a legfontosabb. De mindez akkor sem magyarázat arra, hogy eljátszottad a halálodat! – emeltem fel a hangom, miközben idegesen belebokszoltam a kanapéba. – Komolyan, mégis mit hittél? Fájdalmat okoztál. Újabb szerettemet kellett elveszítenem, az egyetlen családtagomat! Ez csak még jobban megerősített abban, hogy hű maradjak a célomhoz. Komolyan… ennél jobb ötleted nem volt? Muszáj volt pont ezt tenned?!

- Mondtam, hogy nem fogod megérteni. Nem maradhattam melletted – sóhajtva dőlt hátra a kanapén.

- Miért nem? Miért nem lett volna egyszerűbb, ha elköltözöl, akár egy másik városba vagy országba?

- Egyrészt, mert akkor sosem fejezted volna be a kutakodást, másfelől reméltem, ha meghalok, az elég figyelmeztetés lesz neked arra, hogy feladj mindent, és végre a boldogságot tartsd szem előtt.

- De rosszul sült el a terved. Nem tudom, miből gondoltad, hogy így fogok cselekedni. Hisz ismersz. Még ha bele is döglök, meg fogom találni azt, aki ezt tette velem.

- Igen, tényleg nem úgy cselekedtél, ahogy hittem, ráadásul Minseo… részvétem miatta.

- Felejtsük el – legyintettem. – Az egész, amit mondasz, elég gyenge kifogás. Azt hittem, ennél nyomósabb indokod volt, de ha nem… hát nem.

- Sajnálom, Taehyung… Tudom, hogy borzasztóan fájt, mikor megtudtad, hogy meghaltam, és sajnálom, hogy nem vigasztaltalak meg, és hogy nem tértem vissza előbb.

- Hagyjuk, Jaejoong. Nem akarok erről beszélni. Inkább azt mond meg… miért nem mondtad el soha, hogy tudsz teleportálni?

- Nem tartottam szükségesnek. Mégis mi lett volna, ha tudsz róla? Az csak még jobban megerősít abban, hogy kitarts a célod mellett, hogy megkeresd a gyilkost vagy a gyilkosokat.

- Szóval te valójában soha nem akartad, hogy megtaláljam őket? Miért? Akkor mégis miért képeztél ki, miért tanítottál folyton mindenféle harcművészetre? Nem értem a logikádat.

- Taehyung… - sóhajtott fel ismét Jaejoong és nagyon komolyan nézett rám. – Őszintén? Mindig is féltem attól, hogy ez lesz a vége, ami most. Magadba néztél már? Visszatekintettél arra, mi történt veled azóta, hogy meghalt a családod? Ugyanott vagy, ahol évekkel ezelőtt. Az elején. Kiképeztelek, de nem abból a célból, hogy megtaláld őket, hanem a saját érdekedben. Elvégre is van természetfeletti képességed, nincsen túl sok ismerősöd, szóval, ha meg kell védened magad, akkor csak magadra számíthatsz. Semmi más célom nem volt ezzel. Csak abban reménykedtem, hogy az idő múlásával enyhülni fog a haragod, és ha megtalálod a boldogságod, akkor felhagysz mindenféle gyerekes bosszúval. Mert… ez gyerekes viselkedés. Tudom, nem szép ilyet mondanom, és tudom, hogy fáj, és ami történt, az akkora sebet hagyott, ami sosem fog eltűnni belőled. De mond csak: van benned a bosszún kívül bármiféle más érzés is? Ha megtalálod a szüleid gyilkosát… mit teszel? Megölöd őket, és azt hiszed, ezzel vége? Nem fogod visszakapni őket, a fájdalmad nem fog enyhülni akkor sem, ellenben pontosan ugyanolyan mocskos alak leszel, mint azok a szemetek. Te nem azért akarod őket elkapni, hogy másoknak ne okozzanak több bajt, te saját magad miatt akarod. És amíg magad miatt akarod, nem valami nemes cél érdekében, addig ez az egész csak egy bosszú. És mint tudjuk, a bosszú nem vezet jóra.

Hosszú percekig nem is tudtam mit mondani Jaejoongnak. Csak ültem vele szemben, hallgattam, és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Teljesen más embernek tűnt. Ő nem ugyanaz az ember volt, akit ismertem. Mintha kicserélték volna, a viselkedése, a stílusa, ahogyan beszélt, a gondolatai, egyszerűen nem ő volt. Megváltozott. Talán azzal, hogy eljátszotta a halálát, feladta a korábbi önmagát is? Vagy csak előlem titkolta mindig is az igazi énjét?

- Hihetetlen vagy – nevettem fel kínomban, miközben megráztam a fejem. Jaejoong csak rezzenéstelenül bámult engem, és nem szólt semmit. – Tényleg így gondolod? Tényleg azt hiszed, hogy minden, amit tettem az évek során, felesleges volt?

- Nem mondanám, hogy felesleges volt. De ott volt neked Minseo. Maga a boldogság. És te nem láttad őt. Észre kellett volna venned, megragadni a kezét és messze rohannod vele, vissza se nézni a múltba, csak előre tekinteni. De nem tetted.

- Még jó, hogy nem tettem, hisz elvették tőlem! Megölték! Érted? Őt is megölték, ahogy mindenki mást! Ezek után hogyan láthatnék én bármiféle lehetőséget arra, hogy boldog legyek? – tártam szét értetlenül karjaimat, miközben keservesen, hisztérikusan felnevettem.

Jaejoong szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát, és visszacsukta. Most rajta volt a sor, hogy egy darabig hallgasson, végül csak megtörte a csendet.

- Taehyung-ah… Tizenöt év telt el. Tizenöt hosszú év. Nagyon hosszú idő ez. Ha ennyi idő alatt sem lankadt benned a bosszúvágy, akkor…

- Hogy lankadt volna? – csattantam fel keserűen. – Az ég szerelmére is, Jaejoong! Öt éves voltam! Öt! – mutogattam az ujjaimon a számot. - A szemem láttára ölték meg a szüleimet, és a testvéreimet! Hogyan tudnám ezen túltenni magam? Hogyan tudnék megbékélni mindezzel? Nekem kellenek okok, hogy tudjam, miért haltak meg. Kell nekem magyarázat, hogy a lelkem megnyugodhasson. Nem érdekel, hogy felnőtt ember vagyok, és vagyok annyira érett, hogy tudjam, a bosszú nem megoldás, és sokkal egyszerűbb lenne mindezt annyiban hagyni. De a lelkem még mindig ugyanaz a kisfiú, aki ott áll abban a tetves konyhában és nézi a halott testvéreit, akik nyitott szemmel néznek rá, miközben patakokban folyik belőlük a vér. Még ha a szüleim tettek is valamit, őket nem kellett volna megölni! Vagy legalább velem is végezhettek volna! – ordítoztam, majd dühösen felpattantam, és a hajamba túrva tettem néhány kört a nappaliban, végül megálltam az ablak előtt és kinéztem a sötét éjszakába.

Újabb hosszú percek teltek el, és az üvöltözésemre a konyhában is abbahagyta Ravi és Jackson a beszélgetést. Az ablaküvegen visszaverődött, ahogy idegesen tekingetnek kifelé a nappaliba, majd végül visszamennek a konyhába, és tovább főzik a vacsorát. Nagyokat sóhajtoztam, hogy lenyugodjak, közben a fejemet a hideg üvegnek döntöttem, és lehunytam a szemeimet.

- Tudom, mit érzel Taehyung… - szólalt meg halkan Jaejoong, majd felállt, és mellém lépve kezét a vállamra helyezte.

- Nem, kurvára nem tudod, hogy mi a faszt érzek – feleltem durván.

- Igaz, tényleg nem tudom. De eltelt tizenöt év. Nem gondolod, hogy értelmetlen keresni őket? Talán már régen halottak az elkövetők, talán már öreg és nyugdíjas emberek. Akkor mit teszel? Ha megtudnád, hogy már rég vége, mit fogsz tenni? Saját magadat kergeted az őrületbe…

- Nem mindegy az? Majd akkor kitalálom. Ez az én dolgom, te pedig törődj a magad dolgával! – söpörtem le magamról kezeit, de ezúttal mindkét vállamat megfogva, magával szembe fordított.

- Utálni fogod magad, amiért az egész életed egy felesleges dologra pazaroltad el. Ezt akarod? A legjobb lenne, ha mindent lerendeznél magadban és tovább lépnél.

- Nem értem, miért akarsz meggyőzni arról, hogy adjam fel ezt az egészet, amikor te pontosan ugyanazt csinálod, amit én. Te miért keresed még őket? Neked miért lehet, nekem miért nem? Különben is: mi a fenének álltál össze Ravival?

- Tudom, hogy nem szívleled őt, de hidd el, Ravi sok mindent tud, és hasznunkra van. Sok embert ismer, ahogy a környéket is.

- Komolyan nem értelek – löktem le kezeit ismét magamról, és tarkómon összekulcsolva ujjaimat, újabb köröket róttam le a nappaliban. – Az előbb azt mondtad, nem akarod, hogy megtaláljam a szüleim gyilkosát, most meg meg akarsz győzni, hogy szálljak be a csapatodba, és keressük meg együtt? És még én hittem magam őrültnek.

- Egy szóval nem mondtam, hogy segíts nekünk. Én azért keresem őket, mert amit mondtam, nem biztos, hogy igaz. Mármint, hogy meghaltak. De te csak folyton erre gondolsz, így le akarlak beszélni, mielőtt még jobban megsérülnél.

- Jaejoong… Ennek az egésznek semmi értelme. Ravi is azért keresett fel, mert azt mondta, ő segít megtalálni a gyilkost. Gondolom, te küldted már akkor is, önszántából nem hiszem, hogy felkeresett volna.

- Igen, de akkor még más volt a helyzet. Amúgy is, Ravi egy hülye. Egy szóval sem mondtam, hogy mondjon neked ilyet.

- Hé, én is hallom ám a beszélgetést! – kiabált ki a konyhából az említett, de én csak megráztam a fejem.

- Tudod mit? – fordultam ismét Jaejoong felé. – Nem érdekel. Szeretném, ha most mind a ketten elhúznátok a lakásomból. Nekem ezt most fel kell dolgoznom, és szeretnék egyedül maradni. Majd ha mondandóm van, kereslek titeket.

- Rendben.

Jaejoong egy szó nélkül fogta a kabátját, magára vette, majd a kijárat felé vette az irányt. Ravi értetlenül nézett utána, aztán amint meglátta, hogy Jackson a fakanalat lengetve mutogat az ajtó irányába, ő is távozott.

Amint becsukódott az ajtó, lerogytam a kanapéra, és csak egy hatalmas ordítás hagyta el ajkaimat.

 

KILENCEDIK

9.   rész

- Hogy mondtad? – Rökönyödtem meg. Az előbbi haragom és idegességem egy pillanat alatt szertefoszlott, és helyét a döbbenet vette át.

- Na, mi van, csak nem figyelsz rám végre? – Eresztett meg egy győzedelmes mosolyt Ravi.

- Szerintem rohadtul nem vagy olyan helyzetben, hogy szórakozz! – Nekirontottam, és egészen az egyik fa törzséig löktem, majd jobb alkaromat a nyakához szorítottam, míg másik kezemmel megtámaszkodtam, hogy véletlenül se tudjon eltolni magától. Éreztem ujjaim alatt a nyelőcsövét mozogni, és nyekeregni, ahogy egyre jobban összenyomódik a kezemtől; mellkasa pedig egyre gyorsabban liftezett, mintha kilométereket futott volna. Nem tudtam megölni, ez igaz, de ha az ember nem kap levegőt, akkor tényleg nem kap levegőt, és ezen nem segít az sem, hogy gyorsan regenerálódik, vagy éppen halhatatlan.

- Én nehm… szhóra… khozhom… - próbált érthetően beszélni.

- Utoljára mondom el: hagyj engem békén! Meg ne lássalak még egyszer, mert esküszöm, megöllek! – Fenyegettem meg, majd végül egy utolsót szorítottam a torkán, és elengedtem. Hátrébb léptem egyet, ő pedig összeesett a fa törzsében, miközben hangosan zilált.

Hátat fordítottam, és magára hagytam.

- Komolyan mondtam, hogy tud teleportálni! – Kiáltott utánam, de nem figyeltem rá. Nem jött utánam.

Mérgesen pattantam be az autómba, majd egyenesen hazáig hajtottam. Teljesen letekertem az ablakot, miközben hangosan feltekertem a zenét, és próbáltam lehiggadni.

- Ez az ember megőrült… Hogy van joga mindehhez? – Morfondíroztam hangosan, és egy hatalmasat ütöttem a kormányba. – Azt isten verjen meg vagy hatszor, Ravi! Gyűlöllek! Bárcsak pusztulnál meg ott, ahol vagy! – Szitkozódtam, és beletapostam a gázba.

Valójában a haragom nem Ravi felé irányult, vagy legalábbis a nagy része nem miatta volt. Hanem magam miatt. Magamra haragudtam. Mert szinte biztos voltam abban, hogy igaza van, még ha én ezt neki nem is vallottam be. Nem volt semmiféle kamera az utakon, amikor Jaejoong balesete történt, és a holttest is olyan szinten roncsolódott, hogy nem lehetett beazonosítani. Vagy legalábbis én nem kértem azonosítást. Az ő autója volt, az ő irataival, az ő ruhájával, és ott volt egy közös fénykép is rólunk. Nekem ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy ő halt meg, ráadásul ugyanazon a napon el is tűnt és soha többé nem láttam. Haragudtam magamra, amiért akkor beletörődtem a sorsomba. Túl sok embert veszítettem el az életem folyamán, és így nem volt okom kételkedni, hogy a hozzám legközelebb álló személyt elveszítettem.

De most, hogy Ravi felvilágosított, minden romba dőlt. Elengedtem Jaejoongot, eltemettem, elbúcsúztam, és elfogadtam, hogy meghalt. Ravi bogarat ültetett a fülembe, hogy talán mégsem így történt, és a nagybátyám valahol életben van, ez az érzés pedig feltépte a régi, befedett sebeket. A legrosszabb érzés a világon, mikor a reménytelennek reményt adsz.

Biztos voltam abban, hogy Jaejoong él, különben honnan tudott volna ezekről Ravi? Senki más nem tudott minderről, csak én, és én ezt sosem árultam el senkinek, főleg nem neki. Ráadásul miért hazudott volna nekem? Nem ismert, nem volt közös múltunk, vagy valami. Annak a lehetősége, hogy Ravinak köze volt a szüleim halálához, meg sem fordult a fejemben, egyfelől azért, mert annyi idős, mint én, másrészt ő nem öl ártatlanokat. Nincsenek családtagjai, kapcsolatai, már amennyire én tudom. Ő egyedül végzi a piszkos munkát.

Ravi nem akart nekem ártani, ebben biztos voltam, hisz ha tervei lettek volna velem, már lépett volna, és nem vesződött volna ennyit a győzködésemmel.

Jaejoong életben volt.

A kérdés azonban nem azon volt, hogy mégis hol van most, hanem hogy miért tette ezt? Miért játszotta el a halálát? Miért lépett ki az életemből, tűnt el egy szó nélkül, és miért akarta, hogy halottnak higgyem? Mit titkolt előlem? És mégis… mennyire igaz, hogy tud teleportálni? Ha valóban tud, megmagyarázná, hogyan tudott olyan gyorsan eltűnni a kocsiból, amikor az kigyulladt.

Mert nyilván ő ült a volán mögött, és ő vezette neki egy fának az autót. A testet, ami a kocsiban volt, biztosan egy hullaházból hozta el.

Gondolataim teljesen elkalandoztak, és az utolsó pillanatban vettem észre az autó előtt elrohanó macskát. Egyből a fékre tapostam, és a jármű olyan hirtelen állt meg egy hangos fékcsikorgás kíséretében, hogy előre buktam, és megfejeltem a kormányt.

- Azt a rohadt életbe! - ordítottam fel. Hatalmasakat sóhajtoztam, majd kikapcsoltam a biztonsági övet, és kiszálltam a kocsiból. Megnéztem, hogy nem ütöttem-e el szerencsétlen állatot, de hála istennek, semmi sem feküdt a kerekek alatt. – Még ez is? – kiáltottam az éjszakába, miközben ujjaimmal megtapogattam a homlokomat, ahol már most érezhető volt egy kisebb pukli.

- Csodás! Mi jöhet még? – Tártam szét kezeimet, miközben az égre emeltem tekintetem, és megpördültem párszor tengelyem körül.

De természetesen válasz nem érkezett.

Kellemes volt az idő, a langyos levegő jólesően ölelt körbe, és az égen is tisztán lehetett látni a csillagokat. Mégis, mindezek ellenére, az éjszaka valami rosszat sejtetett. Ahogy ott ténferegtem az úttesten, a gondolataimba merülve, a hajamat tépve, külső szemszögből úgy festhettem, mint egy őrült. Azokban a percekben valóban így is éreztem magam. Amit Ravi mondott, és amit én hittem, teljesen eltért, és nem tudtam, mi az igazság. Vagyis pont, hogy akkor vált számomra is nyilvánvalóvá, hogy egészen eddig hazugságban éltem. Vajon ki az, aki hazudik még nekem? És vajon hányan hazudtak nekem életem során? Csak ezekre a kérdésekre tudtam gondolni.

Felnevettem, mint egy eszelős, majd tenyereimmel az autó motorháztetejére csaptam, aztán hosszú másodpercekre elhalkultam. Semmi zajt nem észleltem, mintha minden aludt volna körülöttem. A fák nem mozdultak, a távolban nem hallottam kutyákat ugatni, és a tücskök is elhallgattak, amikor ismét felordítottam. Mintha minden élő és élettelen dolog elfordult volna tőlem… vagy éppen halálra rémisztettem volna őket. Bűnösnek éreztem magam azokban a percekben, mintha én lettem volna a kirekesztett, az, aki nem illik bele a környezetbe.

 Végül egy utolsót üvöltöttem, hosszan, dühösen, elkeseredetten; úgy, mintha ki akartam volna köpni magamból minden fájdalmat és sérelmet, a saját érzéseimet, a saját lelkemet. Párszor belerúgtam a kocsi kerekeibe, aztán egyszerre csak elhalkultam, lenyugtattam magam. Hosszú percekig meredtem a sötétségbe, majd beszálltam az autóba, és hazamentem.

- Jackson! Beszélnünk kell! – Kiáltottam, miközben beléptem az ajtón, és kibújtam a cipőmből.

- Neked is, szia! – sietett elém szőke hajú barátom. – Később beszélünk, de… - mutogatott a konyha irányába, de nem figyeltem rá.

- Találkoztam nemrég Ravival. Tudod, a Fekete Démonként emlegetett ürgével – számoltam be neki az eseményekről, habár azt nem tettem hozzá, hogy nem ez volt az első alkalom. – Azt mondta, Jaejoong életben van. Szerinted ez mennyire lehetséges?

- Taehyung… - szólt halkan Jackson, mire rá kaptam a tekintetem. Arca kissé idegesnek és feszültnek látszott, én pedig szemöldök ráncolva bámultam rá, miközben felakasztottam a pulóverem a fogasra.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

Jackson csak a konyha irányába bökött a fejével, és arrébb állt, hogy elférjek mellette. Akadozó léptekkel indultam meg, majd léptem be az említett helyiségbe. A szívem is kihagyott egy ütemet, amikor megpillantottam Ravit.

- Te mi a jó kurva életet keresel itt?! – Csattantam fel, és kezdtem el egyből üvölteni. Hiába nyugtattam le magam percekkel ezelőtt, az, hogy itt találtam a lakásomban, teljesen kiakasztott. Mégis mi a fenét képzel magáról? Hogy merészel ide bejönni, mikor megmondtam neki, hogy mindenből hagyja ki Jacksont?

- Nem az én ötletem volt – emelte védekezően maga elé kezeit Ravi, majd sóhajtva leült az egyik székre, és elkezdte szürcsölgetni a teáját.

- Hát akkor kié? – Pillantottam rá dühösen, és beljebb sétáltam. Jackson azt hitte, meg akarom ütni, ezért kezem után nyúlt, és csuklómat megragadva, megállásra késztetett. Hátrapillantottam a vállam felett, ő pedig alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem értettem, mit akar, ami neki is egyből leesett, majd fejével a fürdőszoba felé bökött, mely akkor nyílt ki, és egy barnás hajú férfi csatlakozott hozzánk.

- Az enyém – emelte magasba a kezét, majd szájához húzta, és krákogott egyet-kettőt. – Szia, öcsi!

A döbbenettől csak ennyit tudtam kinyögni:

- Jaejoong…